Több éves munka, komoly kutatás áll a most megjelent, s eddig csupa pozitív kritikát kapott Csalog Zsolt-monográfiád mögött. Hogyan telt ez az időszak, mi adta hozzá az ötletet? Találkoztál-e nehézségekkel, kik segítették a munkádat?

Hogy miként talált meg a Csalog-életmű földolgozásának ötletével az író özvegye, Bognár Éva, s hogy kik terelgettek utamon, részletesen beszámoltam róla kutatástörténeti naplómnak a szombathelyi Életünk 2015/10–11. számában megjelent szakaszában, így erről többet most nem is mondanék. A legnagyobb nehézséget, amellyel szembesülnöm kellett, Thimár Attila barátom ekképp fogalmazta meg nemrég megjelent Ottlik-könyvének bevezetőjében: „nem hiszek abban, hogy a 21. században monográfiákat lehetne készíteni bármiről. Oly sokféle nézőpont, vizsgálati módszer létezik, hogy bármelyiknek kiemelése túlzott torzítás lenne az egyik irányban. Másrészt az olvasói szokások, de a szakmai befogadás, sőt általában információs környezetünk sem kedvez ma már a szintetizáló, összegző műveknek. Tudásunk szerkezete átalakulóban van, napjainkban a pragmatikus kérdések és azok megoldásai kerülnek előtérbe, s ezek nem feltétlenül egyeznek egy nagy szintézis vagy átfogó tudás alapvető téziseivel.” Mindez – sajnos vagy szerencsére – tény. Tegyük azonban hozzá: a tudás kapcsán diagnosztizált átrendeződés a hagyományosnak tekintett irodalomtörténeti műfajok szerkezetében is mélyreható változásokat indukált. Nem vitás például, hogy ha az egyéni életműveket érintő szakmunka nagyműfaja fönn kíván maradni (akár a szerzőket ambicionáló lelki-szellemi elkötelezettség, akár az előmenetelükkel kapcsolatos intézményi kényszer okán), akkor magának a monográfiának is alakulnia, formálódnia, „korszerűsödnie” kell. Éppen ez magyarázza munkám „patchwork” jellegét. Könyvem, amely a 19–20. századi életműmérlegek mintájára egyetlen írói nevet emel címlapjára, a főtémánál, azaz a lexikális értelemben vett tudnivalóknál magasabb szinten érvényesíti az összegzés szándékát, amennyiben a korábban szokványosnak számító homogén, lineáris bedekker helyett módszertanok, megközelítés- és beszédmódok laza füzérévé vadul-szelídül. A „filológiai regény” terminus, mely mind gyakrabban hangzik el a kötettel kapcsolatban, maga is arra utal, hogy az élőholt Eposz strukturális megkötöttségeivel, befejezettségével szemben a Monográfiának – a modernség alapmodelljét jelentő Regényhez hasonlóan – a plaszticitás, a végtelen nyitottság, a folyamatos (át)alakulás műfajává kell válnia. Ez jelenti számára – legalábbis szerintem – a túlélés egyetlen receptúráját.

Csalog könyvei – említsünk meg néhányat: Parasztregény, A tengert akartam látni, Cigányon nem fog az átok, Doku 56 stb. – a kiszolgáltatottakkal, a társadalom peremvidékén élőkkel, a politikai számkivetettekkel foglalkoznak. Hol az ő helye a magyar irodalomban, s milyen szerepet tölt be/tölthetne be ez az életmű?

Nehezet kérdezel. Nem tudom ugyanis, mi az a „magyar irodalom”, ahogyan azt sem, mit jelent, ha valakinek helye van benne – bármilyen. Ha arra gondolsz, hogy olvassák-e Zsolt könyveit, azt kell felelnem: igen, éspedig meglepően széles körben. Csak hát: nincs kellő reklámja. Pedig amikor a Kossuth Rádió Hely című műsorában Farkas Erika négy adásnyi teret szentelt a Parasztregénynek, egyszerűen nem lehetett sehol föllelni a könyvet, annyian vették-keresték: szabályosan hadakoztak egy-egy példányért. Akkoriban vettem a fejembe, hogy elkészítem a regény egy új, ha nem is kritikai, de színvonalas és hiteles negyedik kiadását. A könyvhöz kép- és jegyzetanyag, valamint gazdag kísérőtanulmány csatlakozott volna – csak aztán az idő sajnos elsodort engem is, a Palatinus Kiadót is. Hogy tehát Csalog, mint mondod, a „helyére kerüljön”, először is egy színvonalas életműkiadásra volna szükség. Elérhetővé tenni a szövegeket: ez a legelső feladat. Aztán a szakmai megítélés már megint más tészta. Mert mindig lesznek, akik a doku-portrét motorikus, lényegét tekintve művészietlen, fél-irodalmi formának fogják tartani. De azért Tar Sándor, Hajnóczy Péter és a szociográfus nemzedék (Berkovits, Őrszigethy, Vági, Asperján, Módos és társaik) szövegvilágának fölfedezése-földolgozása minden bizonnyal magával hozza majd a Csalog-életmű értékének újragondolását is. Ha már a kiszolgáltatottakat, a számkivetetteket említetted, hát a posztkolonialista, a gender szempontú vagy az etikai kritika felől egyaránt megközelíthető, újraolvasható volna ez az életmű. És én azt hiszem: csupán idő és elszánás kérdése az egész.

Van-e olyan téma, anyag, ami kimaradt a könyvből? Ha igen, milyen megfontolásból?

Említettem már kutatástörténeti naplómat, amely – mint egy „log-book” – munkámmal párhuzamosan született. Ennek publikálásától utóbb elálltam, mert fölmerült, hogy közlése esetleg érzékenységeket sérthet. Azért, ha nem is az egészet, egy-egy részét alkalomadtán közzéteszem majd – a Bognár Évára vonatkozó, fent említett szakaszhoz hasonlóan. Ezen kívül – de ezt már tényleg csak zárójelben jegyzem meg – eredetileg közel hatszáz fotó illusztrálta volna a kötetet; ezek esetleg valamilyen online formátumban elérhetővé válhatnak majd a későbbiekben.

A monográfiába Csalog hagyatékának úgynevezett „végleges naplója” is bekerült. Ennek miért érezted szükségét? Hogyan kötődik e leltárszöveg az író könyveihez; hogyan segíti az értelmezést? Esetleg hozott-e, okozott-e meglepetést?

Nem véletlenül idézem a kötet Könyvtárban című ciklusa elején Szilágyi Márton lényeglátó kijelentését az Alföld egyik 2013-as számából, mely szerint filológiai-textológiai alapkutatások nélkül lehetetlen érvényt, illetve tekintélyt szerezni bármely tudományos vagy művészi teljesítménynek. A bibliográfia, a kézirat-, illetve hagyatéki katalógus és a névmutató nemcsak a monográfia olvasásának, de a reflektorfénybe állított életmű további kutatásának is kiindulópontjaként, ha tetszik: legfőbb segédleteként funkcionál. Elsősorban tehát a jövő olvasóinak-kutatóinak tájékozódását szerettem volna elősegíteni-megkönnyíteni – akárcsak Láng József, Sipos Lajos és Stauder Mária a Babits-kritikai megindításakor. Ott szintén meg kellett teremteni mindezen segédleteket, hiszen kritikai kiadásra, komplex életműfölmérésre, átfogó poétikai vagy eszmetörténeti mérleg megvonására ezen alapok lerakása nélkül senki sem vállalkozhat. Esetemben annyi a különbség, hogy mindezt (ha a babitsinál jóval kisebb életművön is, de) egyedül kellett elvégeznem, s hogy végül is úgy döntöttem: az egész anyagot egyetlen könyv keretei közt nyújtom át az érdeklődőknek – egyrészt a személyiségemben rejlő aggályos teljességigény, másrészt a kiadói viszonyok nyomására.

Maga a „végleges napló” különben – mint mondod – valóban tele van meglepetésekkel, hiszen Zsolt pedáns irattározó volt, majdnem mindent eltett, még a konyhaasztalán hagyott kézírásos üzeneteket is megőrizte, így aztán a köztünk élő kortársaknak-nemzedéktársaknak bőven van-lesz mit olvasnia a hagyatékban, ha ugyan veszik a fáradságot és betérnek az OSZK kézirattárába. Aztán ott van az a rengeteg érdekes cikk, levél, napló, amely sosem jelen(hetet)t meg – s ezek már nem csak az egykori harcostársak és barátok érdeklődésére tarthatnak számot. Ha kiadni, idézni az örökösök beleegyezése nélkül nem is lehet őket, de olvasni azért szabad. A magunk képére és hasonlatosságára című, 1991-es prózaportrét például csak ajánlhatom olvasónak és kutatónak egyaránt: bár az író úgy döntött, nem jelenteti meg nyomtatásban, szerintem pompás szöveg – rengeteg humorral s a rendszerváltás diszkrét bájával átitatva.

Egyébként – visszatérve a kiinduló kérdésedhez – arról, hogy pontosan kinek-kiknek íródnak és mire is szolgálnak valójában ezek a fondjegyzékek, egy Kálmán C. Györgynek címzett pszeudo-levél keretei között már beszámoltam a 2000 tavaly augusztusi számában. Eszerint: „vagy azoknak a megátalkodott manuszoknak, akik egy meghatározott dolgot keresnek – az ilyenek számára segédlet, forrás, szamárvezető –; vagy az adott szerző életművét betéve ismerőknek – legyenek azok rajongó laikusok vagy hivatásos filológusok –, számukra e partitúrák lineárisan olvasható, némi túlzással azt is mondhatnám: olvasmányos szövegek. Olvasmányosak, mert beszédesek. Mert az adatsorok, melyeket a szemükkel látnak, a jelölők, melyeket ízlelgetnek, ismerős tartományok felé terelik emlékezetüket; mert egy-egy név, műcím vagy dátum asszociációk és felismerések tucatjaival ajándékozza meg őket, amikor hidat ver előzetes tudásuk s a megismerés felé irányuló érdeklődésük közé.”

Milyen utóéletet szánsz a könyvnek, merre tovább?

Nézd: miután egyetlen fillér honoráriumot sem kaptam a könyvért (ötödfél éves munkámért!), vaskos jogdíjak után nem áhítozhatom. Viszont őszintén szeretném, ha olvasnák – s ha munkám nyomán megindulhatna valami Zsolt körül is, a monográfia-műfaj körül is. Talán láttad az ÉS-ben a hibaigazításomat (komikus véletlenek eredményeként Zsolt érettségi képe helyett Perneczky Gézáé került oda). Ezért és még sok más apróság miatt is örülnék, ha mód nyílna egy javított, adott esetben újabb fotókkal, szövegrészekkel bővített második kiadásra. Ami pedig a jövőt illeti: van még egy-két dolog, amit szeretnék megírni Csalogról, az íróról és Zsoltról, az emberről. Esterházyra kacsintva: könyvem „himnikus változata” után megírnám szívesen fonákját, a „kritikus változatot” is. Persze azt is szeretettel, megértéssel, de ugyanakkor mélyebben, aprólékosabban, a mellékszereplők perspektíváját jobban kiemelve, a poétikai problémaköröket részletesebben kibontva. Mindezek mellett nem mondtam le még a Parasztregény kritikai igényű kiadásáról sem, sőt: ha sikerül, Eszter néni dédunokájával, Mohácsi Bernadettel közösen egy olvasókönyvet is kiadnék a regény ikerkönyveként az elmúlt évek forráskutatásainak gazdag anyagából. Mit mondhatnék még? Egyeztetünk az örökösökkel a Doku 56-ból kihagyott, kéziratban maradt Heltai György-portré kiadásáról; rendezgetem Zsolt naplóit, és reménykedem, hogy egy nap kiadhatjuk az egészet egy izgalmas utószó kíséretében. De addig is, amíg mindez realizálódhat, Szabó Magda-monográfiámon dolgozom, és a szocialista kultúrpolitika doyenjeinek (Nagy Péter, Király István és Pándi Pál) hagyatékát gondozom.