(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Az utóbbi hetekben Lydia Davis karcsú életművét olvastam végig. Az egyik legnagyobb élő amerikai novellistáról van szó, akinek a szövegeiből hol a szikár-leíró Handke, hol a rianásszerű japán költészet, hol a zaklatott zenéjű Gertrude Stein, hol a példázatos, kései Wittgenstein, hol a Kafka-szerű hászid történetek, hol pedig az ördögi tempójú David Foster Wallace hangja hallatszik ki. A magabiztosan uralt mondatok gondolatmenete váratlanul a nonszenszbe, az őrült mániába és a szolipszista magányba fordul át – annak ellenére, hogy a beszélő abszolút szabályos, szillogisztikus és/vagy dialektikus módon haladt előre. Ez az átbillenés a fő esemény Lydia Davis prózájában. A hangvétel a vészjóslóan kimért és az ijesztően infantilis között ingadozik. Vannak néhány oldalas, hideglelősen mulatságos talált szövegei (panaszlevél egy temetkezési vállalatnak, egy cukorkagyárosnak, egy irodalmi kuratóriumnak; egy kisiskolás osztály beteg, otthonmaradt társuknak írt jókívánságainak – mintegy harminc gyerekszövegnek – a szociolingvisztikai/narratológiai elemzése; a saját írásainak fecniszerű hordalékanyagai, önmagának írt figyelmeztetések, tanácsok, javaslatok, ötletek). Van egy tizenegynéhány gyönyörű, állóképszerű epizódból álló, karcolatszerű Marie Curie-életrajza. Van egy, francia nyelvleckékből álló, nyelvtanári pozícióból végigírt novellája, amelyben az elemi példamondatokból rémítő váratlansággal, lágyan és sejtelmesen egy gyilkosság története rajzolódik ki. És még sokszáz leleményesen letaglózó írás.

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Lenyűgöző az idén befejezett, európás Nabokov-összkiadás. Nagyszerű a Kalligram Fosse- és Pasolini-sorozata. Nagyszerű, hogy folyik – bár rendkívül óvatosan, sajnos nem az igazán fontos és nagy művekre összpontosítva – a Bolaño- és a Pynchon-kiadás (Európa és Magvető). A csíkszeredai Bookart Kiadó egészen különleges dolgokat csinál, a múlt években zajló kortárs svájci irodalom-sorozat után az idén befejezett Juan Rulfo-életműkiadást érdemes kiemelni. (Ehhez ld. a Jelenkor novemberi számában Báder Petra és Zelei Dávid izgalmas esszéjét!) Jó volt, hogy a beleerősítő L‘Harmattan gyors egymásutánban kihozott egy Foucault-, egy René Girard- és egy Derrida-kötetet, és nagyon jó volt, hogy folytatta Mircea Cărtărescu a kilencvenes években a Jelenkornál megkezdett, meghökkentően nagyszabású regénytrilógiájának, a Káprázatnak a publikálását. A kortárs magyar irodalomból idén a lassacskán a korosztálya legjelentősebb prózaírójává avanzsáló Szvoren Edina új novellagyűjteményét, Az ország legjobb hóhérát olvastam a legnagyobb lelkesedéssel. Csehy Zoltán Experimentum mundiját (Posztmodern operakalauz, 1945–2014) távolról, félve csodáltam. S meg szeretném említeni a Versumot, ezt az alakuló, friss szemléletű műhelyet és huszadik századi líra-kánont.

(3) Mit tartasz az idei év legváratlanabb, leginkább figyelemreméltó fejleményének az irodalmi életben?

Évek óta egy lebilincselően izgalmas irodalmi válságkorszakban élünk. A válság – az irodalom, mint médium iránti érdeklődés megcsappanása – oka (nagy vonalakban és szerintem), hogy a jelenkori történeti-társadalmi konstelláció és a privát tapasztalatok közvetíthetetlenek a kéznél lévő irodalmi észjárásokkal és formákkal (© Balassa Péter). Ma a globális irodalomnak szegezett legkomolyabb kihívás a digitális- és rapidmédiumok csábító instant-autenticitása. Mindannyian az önkifejezés és önelismertetés vágyával beoltott, közszemlére tett, minimális befektetett munkával – lazán odavetett blog- vagy vlogposztokkal, slam poetryvel és otthon barkácsolt popzenével –, spontán kinyilatkoztató Ének vagyunk. Ha van Zeitgeist, akkor ez – mondjuk: a közvetlen jelenvalóság, a most autenticitásának visszás igézete – az. Ez a Zeitgeist irodalmilag nagyon komoly esztétikai problémakomplexum, ami kérdésként így fest: megújítható az irodalmi hagyomány olyan módon, hogy az irodalmi szövegekből kirajzolódó én(kép)ek illeszkedjenek a jelenkori öntapasztalásunkhoz? Hogyan lehet párbeszédképes az irodalom velünk, akik laza-ironikus megnyilvánulásokhoz vagyunk szokva, s gyanakvóan/unottan szemléljük az időben és térben fokozatosan kibomló, esztétizáló (azaz kimódoltságát nem takargató), effektíve kommentálhatatlan műfajokat? Hogyan közvetíthet az alkatilag körülményes szöveg személyességet? Egyáltalán minek közvetítsen, ha egyszer a digitális médium egyszerűen kezelhető, bárhol elérhető, bárkivel/bármikor megosztható sémákat kínál?

A globális irodalom számomra legizgalmasabb idei szöveggyakorlatai az Én-állítás új technikáit mutatták be. A folyamat jelképes eseményei az olasz Elena Ferrante nápolyi tetralógiájának és a norvég Karl Ove Knausgård hatrészes Harcomja negyedik kötetének angol megjelenése (s a szövegek példátlan szakmai és kereskedelmi sikere). Kortünet, hogy szerte a világon szerzők E/1-ben kezdenek beszélni a máról és önmagukról, a jelen(ük) perspektívájából a múlt(juk)ról. A szándék – az önmegnyilatkoztatás – illeszkedik a Zeitgeisthez, a megvalósítás viszont messzemenőkig anti-Zeitgeist: ezek a szövegek éppen arra hívják fel a figyelmet, hogy az Én-mondáshoz munka, reflexió, műveltség és empátia kell, de hogy a feladat nem lehetetlen: hogy – ha nem is ugyanúgy, mint tegnapelőtt – belakható a digitális jelen. Többek között Ferrante, Knausgård vagy a Zadie Smith által egy nagyhatású esszében az avantgárd próza továbbvivőjének nevezett Tom McCarthy, a Steve Jobs- és Assange-történeteket Pynchon-színvonalú szépirodalomként egybeíró Joshua Cohen, a poszt-fergusoni USA-t meg- és felrázó Ta-Nehisi Coates, a hátborzongatóan erős Brief History of Seven Killingsért Man Booker-díjat kapó Marlon James, a művészetkritikusból prózaíróvá váló, posztfeminista Chris Kraus és Maggie Nelson elsősorban azt mutatják meg, hogy a szubjektivitás (legyen női, szubaltern, posztkoloniális, proletár vagy értelmiségi) megteremtésének igenis léteznek (különböző!) szöveggyakorlatai és újszerű magatartásformái. A felsoroltak – az esszé, a széppróza és a memoár határvonalán mozgó – szövegei tudnak arról, hogy a kimondott Én mindig fikció marad. Ezt ütköztetik azzal a belátással, hogy a digitális korszakban „saját én” vagy „eredeti alanyiság”, mint olyan, nem is létezhet: az „énjeink” állandóan közvetítettek, sémák alapján konstruáltak. Az említett és más írásgyakorlatok, paradox módon, a közvetlenség visszaperléseiként érthetők. Demonstrálják, hogy az írás elmélyült, magányos tevékenysége alkalmas arra, hogy lehántsa az Énről a bevett narratív sémákat és a rárakódott fantáziákat. A szubjektivitás megélésének és megteremtésének újszerű gyakorlatait kínálják fel, figyelembe véve és meghaladva a közkeletű, instant önállítási technikákat és az álautentikus most-ot.

(4) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

A magyar irodalom is detektálja a fent körülírt esztétikai problémakomplexumot, noha természetesen a saját észjárásaira és formáira támaszkodva kezeli a tüneteit. Ez az irodalmak történetileg megalapozott társadalmi funkcióját (miért mit hogyan olvasunk?) vagy az írók szerepkörét (miért mit hogyan írunk?) is érintő különbözőség engem személy szerint nagyon érdekel. Ami a Jelenkor 2015-ös évfolyama kapcsán váratlan volt, az a benne megjelenő lokális gyakorlatok koherenciája.

Feltűnő, milyen kevés szöveg tesz kísérletet a jelen közvetlen megszólítására. Az álautentikus most leküzdeni akarása nálunk (= magyar olvasóknál és íróknál) a történeti múlt felé fordulásként jelenik meg. Eszerint a jelen pontos leírásához és rögzítéséhez a (rég)múlt rejtekútjain keresztül vezet az út, s amíg ez(eke)t a kerülő(ke)t körültekintően végig nem járjuk, hiábavaló naivitás volna a jelent szólongatni. Elmélyült nyomozást igényel, hogy mi mikor hogyan zökkent ki. Mitől mikor miért vált gazdátlanná a jelen. (© Kemény István). Így a szövege(in)k az emlékezés helyeként, történelemmagyarázatként, mementóként vagy történeti dokumentumként ajánlják magukat birtokbavételre.

Próza a Jelenkor idei hasábjain anekdotikus egyes szám harmadik személyben (ld. Darvasi, Grecsó, Oravecz, Poós emlékezetes regényrészleteit); adomázó egyes szám másodikban (ld. a kiemelkedő Réz Pál–Parti Nagy-beszélgetést); gyerekperspektívában tartott, az életrajzi olvasatot modernista szövegeljárásokkal félreérthetetlenül aláásó, közvetett memoár-formában (ld. Ungváry Rudolf és Konrád, részben Oravecz és Nádas írásait); netán a múltból előbányászott, a naplószerű spontaneitást az archív mivolttal ellensúlyozó (tehát befogadásra nem szépirodalomként kínált) egyes szám elsőben (pl. Dániel Zsuzsa írása) jelent meg. A szerzők többsége egyszerre mesélve és analizálva kínálja befogadásra a (rég)múlt épületes történeteit. (Emlékezetes kivétel Térey A Legkisebb Jégkorszak-részlete, Szvoren áprilisi, Dragomán július-augusztusi novellája.) A megértendő traumá(in)k közül kiemelkedik a morális és esztétikai értelemben egyaránt archimédészi pontként működő vészkorszak és holokauszt. Identitásválságunk allegóriája a nemzsidó-zsidó sorstalansága. Elsősorban ezt az otthontalanná válást kell megértenünk annak érdekében, hogy aktuális szorongásunknak a végére járjunk (véljük implicite).

A Jelenkor idei évadát az allegória körülíró bejárása, elmélyítése és bővítése dominálta. (Az emlékezés feladata címmel két lapszámon áthúzódó, emlékezetes és részletgazdag gyűjtést szentelt a témának [február és március].) Mindezek tükrében a fentebb említett, kanonikus szerzők szövegei mellett a következők voltak még számomra emlékezetesek: Marilyn Hacker gyönyörű, Karig Sára emlékére írt verse, a Búcsú a finn asszonytól (Gömöri György fordításában, január); Schein Gábor és Tábor Ádám versei az egész évad során; az ELTE-campuson épített második világháborús emlékmű és az annak apropóján született szövegek (különösen szép írás Szabó Leventéé a januári, Herczog Noémié a szeptemberi [összességében szerintem a legerősebb] számban); Bagi Zsolt stilisztikailag is, a gondolatmenetet tekintve is eredeti és meggyőző tanulmánya Esterházy Márk-változatának mészölyiánus mivoltáról (február); György Péter nagyszerű tanulmánya a fényképezés és az írás összefüggéséről – az otthontalanság fenomenológiájáról – Szijj Ferenc életművében (február) és kerekasztal-beszélgetése Németh Gáborral, Szántó T. Gáborral és Ungváry Rudolffal (Idegenségtapasztalat és magyar zsidó identitás, március); Gyáni Gábor Holokausztemlékezet és identitáskeresés című szövege (február); Visky András Beckett Kertész Imre észjárásában való jelenlétéről írt szövege (szeptember); Mártonffy Marcell szép esszéje Pilinszkyről és a haláltáborokról (március); Szűcs Teri Kertész Imre Az utolsó kocsmájáról szóló precíz és ihletett kritikája (május); Gáspár-Singer Anna Erec című szép novellája (november); Dániel Zsuzsa Emlékeim – Zsidólánynak lenni 1944-ben című (november) és Illényi Balázs Zsidó identitás a vészkorszakban című (január), Komlós Aladár és Radnóti Miklós stratégiáját összehasonlító, egymással összetartozó írásai.

Ezek a szövegek az önállítás lehetetlenségéről, az elbeszélhetetlenné vált életről, az emlékezés etikájáról (emlékezés mint magatartás és lezárhatatlan feladat) szólnak. A diskurzus retorikai sarokköve – a kimondhatatlan kimondani akarása – erősen misztifikálja a szövegeket. Az alapvető ellentét nem emelkedhet magasabb szintre, nem szintetizálható: a kimondhatatlan, akárhányszor mondjuk is ki, kimondhatatlan marad; a traumatikus múlt birtokbavehetetlen, dialektikusan meghaladhatatlan. A múlt visszaperlése, legalábbis ezzel a stratégiával, bukásra van ítélve. S kérdés, hogy képesek leszünk-e valaha is arra, hogy más stratégiákat teremtsünk. Mindenesetre az elbukásból születő, leküzdhetetlenül hontalan személyiség allegóriájának közvetítésében láttatott jelen szemlélése – ez, ha nem is felemelő, de fájdalmasan otthonos tapasztalatom volt az idei évadban.