(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Legutóbbi hónapjaim a szerkesztés és a folyóirat-kutatás jegyében teltek, de azért így is a hálómba sodort ezt-azt a jószerencse. Legutóbb Gazdag József futballtárca-gyűjteményét lapoztam végig, s megnyugodva tapasztaltam: a tény, hogy a folyóirataim tőszomszédságában őrizgetett 2000 tavaszi PNB-adatbank több költözést is túlélt, nem egyedi elmekórság. (Aki esetleg nem tudná: akkortájt úgy hívták élvonalunkat, hogy Professzionális Nemzeti Bajnokság, és olyan sztárok kergették benne a labdát, mint Karkusz Anasztáz, Hornyák Vendel vagy Rob Kornél, élvonalbeli volt továbbá a Szeged és a Nagykanizsa.) Jelenleg Roberto Bolaño Harmadik birodalom című könyvén keresem a fogást, karácsonykor pedig talán jut egy kis időm Réz Pál interjúkötetére és Nick Hornby régen várt új regényére.

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Bár általában regényolvasó vagyok, 2014-gyel ellentétben kevés idén megjelent magyar regény nyűgözött le, igaz, jócskán van bepótolnivalóm. Nagyon szerettem ellenben Nádasdy Ádám esszégyűjteményét, A vastagbőrű mimózát, mely szokás szerint okos, de nem kioktató, néhol megrázó, néhol humoros írásokat tartalmaz melegekről és a melegségről. A szerző azóta nagy kedvencem, mióta spanyol nyelvészetből egy, a perzsa király mamájáról szóló tárcájának köszönhetően csúsztam át egy vizsgán; az Ízlések és szabályokat azóta is hasztalan üldözöm a könyvesboltokban és a világ összes internetes könyvcsereberélőjén. Ha tíz év múlva ez a kötete is hiánycikk lenne, azon épp ilyen kevéssé csodálkoznék. A világirodalomból két portugál és egy brit szerzőt ajánlok. Afonso Cruz regénye, a Kokoschka babája ugyan még tavaly jelent meg, de idén kerülhettünk közelebb hozzá a Könyvfesztiválra ellátogató szerző révén: szokatlan, keserédes traumaelbeszélés ez, mely a grafikus szerzőnek köszönhetően könyvtárgyként is gyönyörű. Philip Kerr Berlin Noir-sorozata végre elkezdett magyarra fordulni, a hard boiled krimik és a mókás hasonlatok kedvelőinek kihagyhatatlan. Végül hadd említsek egy olyan könyvet is, amihez szerkesztőként szorosabban kötődöm: ez João Tordo nemrég megjelent Memory Hotel című New York-regénye. Ismételni nem szeretném magam, ide kattintva viszont elolvasható, miért nőtt a szívemhez a hajnalig tartó szerkesztési shiftekben ez az Austert megidéző anti(?)krimi.

(3) Mit tartasz az idei év legváratlanabb, leginkább figyelemreméltó fejleményének az irodalmi életben?

Így frissiben csupa rossz jut eszembe, amiből sejthető, elsősorban irodalompolitikai történésekre gondolok. Nem volt váratlan, de szorongva közeledtünk az MMA térnyerésének újabb lépcsőjéhez; ha ez bedönti azon csekély számú intézmények egyikét, ahol még mindig szakmai alapon és demokratikusan folyt a döntéshozatal, azt hiszem, egyáltalán nem lesz többé miért folyóiratokról írni.

(4) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Mivel idén februártól folyóirat-olvasónaplót vezetek a SZIFONline felületén, hosszabb-rövidebb időre az összes idei Jelenkor megfordult a kezemben, és a hízelgés legkisebb szándéka nélkül mondhatom: nagyon gazdag évet zárt a folyóirat. Ha néhány teljes számot kiemelhetnék, a februárit (Lengyel András Gyarmati Fanni naplójáról szóló – a kiadásra bravúros gyorsasággal reagáló – kritikájával, Szijj Ferenc-blokkal és többek közt Gyáni Gábor és Kálmán C. György holokauszt-esszéjével), illetve a nyári összevontat (Réz Pál-interjúrészlettel, Grecsó-novellával, Nádas-blokkal, Sántha József és Szigeti Csaba csodálatos kritikáival) választanám. Ha még nem olvastuk őket, feladatunk a következő: vegyük le őket az Írók Boltja polcairól, tegyük be a kosarunkba, és a két ünnep közt, mikor pang az iroda az ürességtől, tegyük föl a lábunkat az asztalra, majd csapjuk fel őket bárhol, nem tudunk melléfogni; ha kicsit megfogta is a sárgás hátlapot a mellé csomagolt töltött káposzta, ne búsuljunk, mindez szimbolikus aktus: a lapszám a káposztához hasonlóan a múló idővel egyre csak jobb és jobb lesz.

Ha most ellenben az iméntiekkel szemben csak egy-egy kedvenc írásra kell szorítkoznom, Takáts József kiváló tanulmányát (Távoli tükör), Schein Gábor februári halálverseit, Kisantal Tamás holokauszttal kapcsolatos írásait emelném ki. De nagyon fontos dolgok hangzanak el a Havasréti József Űrérzékeny lelkek című kötetéről folytatott beszélgetésben is; András Csaba például ilyeneket mond: „[A kötet] olyan paradigmába tartozik, amely a magyar irodalomra alapvetően nem jellemző. Sem a pszichedelikus jelleg, sem a konspiratív logikára épülő krimi-szüzsé. Ecótól vagy Pynchontől ismerjük ezt a regénytípust, az Űrzérzékeny lelkek pedig érdekes kísérlet a magyar változat megteremtésére.” Vegyük észre: egyre több ilyen, magyar irodalmi (és egyáltalán: szépirodalmi) hagyományból levezethetetlen, ugyanakkor kiemelkedő művel találkozunk; hogy ezeket értelmezhessük, nem ártana reflektáltabban olvasnunk a világ- és popirodalmat.

Ami az online felületet illeti, épp az imént említett Havasréti Józseftől A Salinger-dossziét ajánlanám, ellenben nagyon hiányolom nagysikerű elfogulatlan kritikáit.