Új könyved, a Lila csík, fehér csík regény ugyan, de élő személyről szól, Törőcsik Andrásról, az Újpest egykori kiismerhetetlen játékú támadójáról. Nem kevés sporttörténeti anyagot dolgoztál bele a művedbe, mégsem nevezhetjük tényregénynek, hisz alapvetően a gyermekkori rajongásod tükrében látjuk őt. Milyen fogadtatásra számítasz irodalmi téren és milyenre a focit kedvelők köréből?

Mindig, minden író kedvező fogadtatásra számít, vagy legalábbis abban reménykedik. Nem tudom, szerencsés-e szétválasztani a befogadókat „irodalmi” és „focis” táborokra, talán nem. Úgy gondolom, a Lila csík, fehér csík alapvetően nem focikönyv, bár a középpontjában kétségtelenül az én egykori kedvencem áll. Valamiféle lencse ő, vagyis az emléke, rajta keresztül szüremkedik be a könyvbe a gyerekkor. De az enyém, nem az övé.

Regényed hőse nagy játékos, de nem a Puskás-féle, sokkal inkább a be nem teljesült zseni sorsát mintázza. Mi ebben a vonzó számodra?

Talán éppen a nemsikerülés, a pályafutását végigkísérő folyamatos fájdalmak. Már gyerekként furcsán érzékeny voltam erre, pontosan tudtam, vagy inkább éreztem persze, hogy az a ’78-as argentínai levonulás a pályáról – a borítókép is ezt a pillanatot ábrázolja – előrevetít mindent, ami később következik. És hát tényleg volt aztán minden, baleset, sérülés, különféle balhék, én meg ilyenkor sűrűn dobogó szívvel háborogtam a világon. Főleg az igazságtalanságán. Aztán ahogy nőttem, lassan-lassan másképpen kezdtem látni az egészet. Másképpen – is.

A kortárs irodalom ritkán dolgozik mitikussá növesztett hősökkel. Hiányolod őket?

Nem gondolom, hogy Törőcsik például mitikussá növesztett hős lenne. Egyébként teljes mértékben alkalmatlan is rá, ez is tetszett benne, a folyamatos ellenállás: nem tudott mit kezdeni a felé áradó imádattal, ahogy a gyűlölettel sem. Ez a kettő mindig együtt volt jelen a szurkolókban, az őt állandóan megítélőkben vele kapcsolatban.

Mennyire alkalmas vagy mennyire érdemli meg a mai foci a legendateremtést?

Melyik? A mai magyar? Jaj, ne már.