A könyvfesztiválra megjelent tárcaköteted (Egy futballfüggő naplójából) lelkes kritikákat kap, s a visszajelzések szerint nem csak a futballrajongók számára érdekes. Számítottál erre?

Talán többen is magukra ismernek az egyes szövegekben, felismerik saját esendőségüket, ilyen-olyan függőségeiket. Számomra a futball jelenti a menekülést a valóság elől. Újságíróként tíz éven át feljegyzéseket készítettem erről az addikciómról, ezekből a tárcákból állt össze a futballfüggős könyv.

A kötet fontos szövegei azok az írások, amelyek a futball válságjelenségeit (korrupció, bunda, fogadási függőség, szurkolói jogok) tárgyalják. Ezek tükrében megváltozott-e a viszonyod a sportág iránt?

Sosem kellemes szembesülni a lelátói rasszizmussal vagy a fogadási csalásnak nevezett iparággal – pláne akkor, ha a futballtribünök jelentik az otthonunkat –, de a focit mint játékot továbbra is szeretem. Szükségem van erre a védekezési manőverre: átadni magam a játék örömének, belefeledkezni a játékba, kizárni a külvilágot. Tudom, hogy ez is csak illúzió, az önámítás egyik eszköze, de segít túlélni.

A kortárs magyar irodalomban – beleértve a futballtárgyú írásokat is – kikre figyelsz leginkább?

Szeretem Bodor Ádám prózáját, Fodor Ákos haikuit. Sokakra figyelek, de nincs leg. Most éppen Bartók Imre trilógiája van előttem.

2005-ben Bródy-díjat kaptál a Kilátás az ezüstfenyőkre című novelláskötetedért. Dolgozol új novellákon vagy esetleg regényen?

Regényt írok, de nem tudom, lesz-e belőle valami. Flaneur vagyok, nem író. Nézelődni szeretek. S olykor, ritkán, lejegyezni ezt-azt.

Fotó: Kozma Zsuzsi, VS.hu