A napokban jelent meg Szabadság mozi című új versesköteted. A Karácsondi út punk jellege és a hat évvel ezelőtti Inverz Ophelia alkalmi versei után milyen karakterű könyvre számítsanak az olvasók?

Az Inverz Ophelia versei nem annyira alkalmi költemények voltak, mint inkább vegyes és szórt anyag: a legkorábbi verset a legújabbtól tizenkilenc év választja el. Szóval az a könyv akár egy válogatáskötetnek is tekinthető húsz év munkájából, azzal a megszorítással, hogy nem állnak mögötte korábbi kötetek. A helyzet annyiban nem változott, hogy a Szabadság mozi ugyancsak válogatott anyag, sok mindent kihagytam belőle. Ugyanakkor talán még radikálisabban eklektikus, hosszú esszéverstől szatirikus verseken át dalszerű szövegekig sok minden található benne, a rajzokról nem is beszélve. Ezt az eklektikát a magam részéről igyekszem a szabadság fogalmához társítani. A kötet összeállítása során arra törekedtem, hogy ebből a sokféleségből érvényes ívet tudjak húzni, hogy a versek és a képek, ha lehet, organikus módon kövessék egymást.

A verset szűk három évvel Ukrajna megtámadása után írtad. Az első sorban olvasható, hírből vett idézet azt is jelenti, hogy publicisztikai (költőietlen) stílusból lendül ki a vers, mely végig élőbeszédszerű marad, és lényegében a rímek biztosítják a versszerűséget. Hogyan jutottál arra, hogy a háború témájához ezt a fajta a formai megoldást rendeled?

Magát a tényt, a háború megindítását nemigen tudtam volna, és ami még fontosabb, nem is akartam ezen a rövid, hírszerű közlésen túl tovább cifrázni. Így aztán az indító sor, a lakonikus kijelentő mondat eleve meghatározta számomra, hogy milyen hangfekvésben fogom folytatni a verset. A témája végső soron nem is annyira maga a háború, hanem az a bénult tehetetlenségérzés, amely a hír hallatán elfogta az embert, és ehhez adja meg a kezdő lökést ez az indítás.

Mi volt a versmag? Melyik sor vagy motívum volt meg először a versből?

A szituáció teljesen konkrét. Olvastam reggel a hírt a támadásról, aztán állok a konyhában a kezemben azzal a kis műanyag izével, hogy bedobjam a szelektív szemetesbe, még mindig kábultan a döbbenettől. És akkor átvillan rajtam, hogy mi a túrót csinálok, mi a célja vagy az értelme annak a mozdulatnak, amit épp megtenni készülök, és hogyan aránylik ahhoz, ami épp zajlik hajnal óta. Sehogy, vagy nevetségesen, nyilván.

A súlyos témához rendelt könnyed rímekből azt gondolhatnánk, hogy egy szuszra írtad meg a verset, különösebb utógondozás nélkül. Kellett rajta farigcsálni? Volt olyan része, ami nehezebben nyerte el a végső formáját?

A keletkezéstörténete meglehetősen furcsa. Elkezdtem írni, talán még aznap, vagy azokban a napokban, aztán elment tőle a kedvem, és a papír végül bekerült egy mappába, a különféle irkafirkák közé. És most, amikor a Szabadság mozi összeállítása során végignéztem a régi rajzaimat, ismét előkerült egy másik félbehagyott verssel együtt, amit még a prágai ösztöndíjam idején, a prágai karanténban kezdtem írni. Friss szemmel átolvastam őket, és úgy találtam, hogy van bennük anyag, úgyhogy újra dolgozni kezdtem rajtuk három, illetve négy és fél év után. Ez a másik vers egyébként a szintén a márciusi Jelenkorban közölt A Reményhez. (Soha ne adjuk fel, ugye.)

A „kézben épp” – „hulladék” rímpár között huszonkét szótag található, utána az „elme” – „figyelme” között huszonegy, majd a „találja” és a „sajátja” között húsz. Tudatos vagy zsigeri alkotásmód eredménye a vers közepének ilyetén szabályossága? Egyáltalán a hívó- és válaszrímek ritkán vannak ilyen messze egymástól. Van határa annak, hogy meddig érzékelünk valamit rímnek. Verstani értelemben mennyire jelentett kihívást az, hogy milyen hosszúra nyújtható a rímtáv?

Az élőbeszédszerűség tétovaságához volt szükségem erre a (Kőrizs Imre barátom kedvelt szavával élve) meanderező mondatvezetésre, hogy ne legyenek egyenletesre szabva verssorok. Igyekeztem ügyelni azért arra, hogy a rímek még látótávolságon belül maradjanak. Az általad említett „kézben épp” – „hulladék” rímpár között megtörtem a sort, föladtam a párrímeket, és kialakítottam egy négysoros xaxa szerkezetet, de nem annyira a mondat hosszúsága miatt, hanem inkább azért, hogy a „vagy szelektív hulladék” zárlat a meglepetés erejével hathasson. Mondom így utólag, persze ezek csak félig-meddig tudatos dolgok, mert ilyenkor az ember a saját versmondatait leginkább a fülével olvassa.

Rendkívül találó, ahogyan a háború értelmetlenségét a kenyér zárószalagjának a helyével kapcsolja össze a vers. Azzal, ahogy érző emberben óhatatlanul csődöt mond az értelmes gondolkodás, ha háborúról van szó. Mégis az „és hát eleve” frázisával zárul a vers, melynek végén úgy van pont, hogy közben valamilyenfajta gondolkodás – számomra morális – origójához vezetne vissza. Volt más verziód a zárlatra?

Nem, ez a zárlat elég hamar megvolt, inkább ennek a befejező mondatnak az első felével bíbelődtem picit hosszabban, meg a szöveg középső részével. Ha attól a három év szünettől eltekintünk, azt lehet mondani, hogy elég gyorsan megszületett a vers, két-három nekifutásra.

Hogyan viszonyul a „birodalmi képzelőerő” a „privát képzelőerőhöz”? A vers azt állítja, hogy az előző költőietlensége az utóbbi költőietlenségét, tulajdonképpen a kreativitást is magával rántja. Miközben mégiscsak kiváló verset írtál a háborúról…

Hát igen, lehet, hogy pont ezért tettem félre a verset annak idején, mert egyszerűen nem láttam értelmét akkor és ott ilyesmivel vacakolni. Szóval lehet, hogy nem volt véletlen ez a szünet, hanem strukturális okai voltak, kellett a befejezéséhez ez a távolság. A szóbeszéd Weöresnek tulajdonítja a bon mot-t (bár én nem találkoztam az eredetijével), miszerint álló farokkal nem lehet szerelmes verset írni: talán – mutatis mutandis – itt is hasonló a helyzet.

A „térkép lett a táj” egyértelmű utalás Radnóti híres versére, ráadásul a háborús kontextus is stimmel. A három sorral lejjebb olvasható „tétován” kifejezés kapcsán viszont azon gondolkoztam, hogy alkotási szempontból mi dönti el, hogy a szintén Radnótit idéző kifejezést – és a Tétova óda vele együtt érkező szerelmi asszociációját – ne vesse ki önmagából a vers szövete?

Persze, hogy a „térkép lett a táj” Radnóti-utalás, az egyértelmű. Ami a tétovaságot illeti, nekem itt nem jutott eszembe a Tétova óda. Mert hát végső soron a tétovaság vagy zavarodottság ennek a versnek a központi tárgya. De talán ez elég világossá is válik ahhoz, hogy ez az egy szó ne indítsa el az olvasót a hitvesi költészet felé.

Viszont a címet (ha már épp csütörtök hajnalban történt a támadás) ugyancsak Radnóti-allúziónak szántam, én legalábbis úgy érzem, hogy van valami rejtett kapcsolat az ő Csütörtök című versével. A baljós előérzet, a keserűség, ilyesmikre gondolok. „New-Yorkban egy kis szállodában / hurkot kötött nyakára T, / ki annyi éve bolyg hazátlan, / tovább bolyonghat-é? // Prágában J M ölte meg magát, / honában hontalan maradt, / P R sem ír egy éve már, / talán halott egy holt gyökér alatt.” Persze mutatis mutandis, ismét csak.

A „nem születik döntés, nem a születés körül forog éppen a figyelme” sorról újabb, talán a Radnóti-utalásnál is finomabb szövegközi kapcsolat jutott eszembe. Kukorelly Élet és nem ezeket ismételgetik gyűjtőcímű versei is erősen tematizálják a megnevezés problémáit, és a rím mellett a pontosítás, illetve a finom ismétlés retorikai eszközeivel operálnak. Olvastál mostanában Kukorellyt, vagy teljes mértékben privát az asszociációm?

Privát, de jogos lehet. Noha a vers keletkezése körül nem emlékszem konkrét Kukorelly-olvasmányra, a Kukorelly-versek pontosító, olykor repetitív retorikája szerintem sem idegen a Csütörtök beszédmódjától. Nyilvánvaló, hogy működnek tudattalanul is az efféle hatások. Olykor akár szóhasználat szintjén is, de a prozódia terén kifejezetten gyakran előfordulhat, hogy az ember rátalál egy hangfekvésre, és közben nem tudatosítja magában, hogy egy már létező dallamot variál.

(Fotó: Beliczay László)