A vers lábjegyzetéből kiderül, hogy új köteted készül, melyben költő és – ha jól értem – nem költő karakterek szólítják meg az idén 120 éve született József Attilát. Hogy fogant meg a kötetkoncepció ötlete, és mikorra várható a könyv?

Tavaly év elején láttam, hogy a Lillafüred Alapítvány kiírt egy pályázatot, Az év ódaköltője címmel, nyilván a József Attila-emlékhely és az Óda kapcsán. Első körben beírtam a naptáramba egy emlékeztetőt, a leadás előtt egy hónappal. Amikor szólt az emlékeztető, azt hittem, az a rendes leadás ideje, és sehogy sem tudtam épkézláb szöveget írni. Aztán rájöttem, hogy buta vagyok, van még egy hónap – tehát, mint minden rendes ember, halogattam. Végül elkezdett alakulni egy koncepció, de a leadás előtt két nappal taccsra ment a merevlemezem, odaveszett több száz versvázlat, kész versek, fordítások, a doktori disszertációm jelentős része (emlékeztető mindenkinek: csináljatok biztonsági mentést!). Amikor a leadás napján szólt Vajna Ádám, hogy egy héttel meghosszabbították a határidőt, éreztem az égi intést: nekem erre muszáj írnom. Szóval egy héten át minden nap ezen dolgoztam, még Cradle of Filth-koncert közben is a versekhez készítettem vázlatokat, jegyzeteket, teljesen belemerültem – végül sikerült is leadnom a szöveget, amely elismerésben is részesült. Akkor fogant meg a koncepció – hogyan idéznék meg versben József Attilát különböző alakok: Pilinszky, Nemes Nagy, Parti Nagy Lajos, Orbán Ottó vagy épp maga a mozdony? Számomra mindenképp izgalmas költői kihívás és tanfolyam volt ezeket a hangjátékokat írni, alkotás közben pedig világos lett, hogy van még bőven ebben az anyagban. A készülő kéziratot a csíkszeredai Gutenberg Kiadó fogadta be, és úgy néz ki, a Prae Kiadóval közös gondozásban jelenik meg most a költészet napjára. Mivel idén van József Attila születésének 120. évfordulója, ez remek apropó hozzá. A verseket Hatházi Rebeka pazar kollázsai fogják illusztrálni – fantasztikus volt vele is a közös munka.

A vers egyrészről az 1942-es Bájoló átirata. Az első két sor – s utána több szöveghely – szintaktikai szinten idézi meg Radnóti versét. Könnyű azt feltételezni, hogy az áthallásos nyitány jutott először eszedbe, és innen kezdted írni a verset. Így volt?

Nem emlékszem pontosan, de kétségtelenül ez lehetett, hiszen azon túl, hogy Radnóti költészete különösen fontos számomra, a Szabó Balázs-féle Bájoló feldolgozást is igen szeretem, gyakran szoktam játszani gitáron is. Tehát a vers dallama mélyen bennem van, biztosan az hívta elő a saját változatom.

A „drága Attila” az 1938-as Első eclogából kézenfekvő referenciapont a két szerző között. Az adoniszi sort használó és abból kilendülő forma viszont csak annyiban idézi meg Radnóti egyes eclogáit, amennyiben az adoniszi sor részét képezheti a hexameternek. A verselés és a műfaj között írás közben érzékeltél valamilyenfajta feszültséget?

Abszolút, végül született egy másik radnótis változat is, ami sokkal eclogább, mint ez a szöveg, abba konkrétan bele is építettem az Első ecloga pár sorát – természetesen azt is, amiben expliciten idézi meg József Attilát. Mivel maga Radnóti sem görcsöl rá arra, hogy az ecloga kizárólag hexameter legyen, a Negyedik ecloga is egy szabadabb verselési formát választ, ami az Előhang egy monodrámához című versének voltaképp egy változata. Feszültséget inkább abban éreztem, hogy ez az intenzív zeneiség néhol túl monotonná tette a szöveget a metrika és a csengő rímek összejátszása mellett, ezért igyekeztem néhol tudatosan bontani a forma feszességét, hogy az érzelmi jelenlét, a botlás, törés gesztusa is beszüremkedjen. Rövidebb szöveg elbírhatná még azt, hogy minden versláb és minden rím precízen szólaljon meg, de itt már éreztem, hogy helyet kell adnom a hibának is.

Erős a vers életrajzi kódja, ami egy újabb műfaji kódot nyit meg. Olvasás közben az a benyomásom, mintha az első és a harmadik Razglednica eclogára hangolt változatát olvasnám. Jófelé járok?

Határozottan igen, szándékos az áthallás a versek között.

Radnóti lényegében a tömegsírból beszél a versben, ami szorosan kapcsolódik Radu Vancu Kaddis Radnóti Miklósért című kötetéhez, amit te fordítottál. Ezenfelül a te változatod a szerelmes vers motívumaival köti össze a holokauszt-irodalom motívumait. A csók hatására szögesdrótként feszül a test, az ággyal azonosított tömegsír nagy intenzitást ad a versnek. A rendkívül intenzív vershelyzet és képi világ miatt felmerült bennem, hogy az olvasó könnyen tarthatná blaszfémnak a szöveget. Nem az a kérdés, hogy eszedbe jutott-e ez a szempont, hanem hogy hogyan kezeled? Kell-e egyáltalán foglalkozni vele?

A koncepciót valóban Radu Vancu kötetétből kölcsönöztem, ami nemrég jelent meg a Prae Kiadónál. Nem is szándékosan, egyszerűen annyira mélyen átitatott a fordítás, hogy ha akartam, sem tudtam volna máshonnan közelíteni, még túlságosan benne voltam abban a szövegvilágban. Vancu koncepciójában Radnóti a tömegsírból beszél – és ez a gesztus azáltal, hogy visszahozza Radnótit a halálból, nem engedi, hogy a barbárságé legyen az utolsó szó. A román költő egy angol nyelvű, a háborúk tapasztalatáról tanúságot tevő antológiában talált Radnótira, abban öt verssel szerepel: Erőltetett menet, Levél a hitveshez, Hetedik ecloga, Razglednicák és a Béke, borzalom. Bár nyilván tovább dokumentálódott utána Vancu, a kezdeti inspirációt ezek a versek hozták számára. Viszont Vancu teljesen máshogyan, más hangszínben szólaltatja meg Radnótit, nem feltétlenül az ő költői hangját utánozza, hanem inkább továbbgondolja, máshová helyezi a fókuszt. Bennem a fordítás közben azonban felmerült még számos kép, érzet, hangulat, amit később, a saját kötetem írása során igyekeztem csatornázni.

Bennem fel sem merült íráskor a blaszfémia kérdése: szerelem és halál toposza mindegyre összefonódik, számtalan példája van az irodalmi hagyományban. Számtalan fiktív és valós szereplő volt képes a szerelemért meghalni, sőt, akár a szerelemért visszatérni a halálból. Bízom benne, hogy az olvasó is az emberi vágyak, élni akarás és szeretni akarás intenzitását olvassa ki a versből. Radnótinál a szeretet – a hitves iránt érzett szeretet, a költészet szeretete, az élet szeretete – elementáris erővel érvényesül a teljes életműben, ez készteti, hogy még a láger falai közt is verset írjon, hogy a jegyzetfüzetébe öt nyelven írja bele: „Ez a notesz Radnóti Miklós költő tulajdona.” Ezt próbáltam meg az én perspektívámból is életre kelteni, Vancuval ellentétben azonban hatványozottabban kapcsolódva Radnóti líranyelvéhez (miközben nyilván a saját költői praxisom és eszköztáram mégiscsak megmutatkozik, Radnótihoz – ahogy a kötet többi megidézett szereplőjéhez is ‒ legjobb esetben is csupán aszimptotikusan tudok közelíteni, teljesen uralni azokat a versvilágokat természetesen én magam kevés vagyok).

Számos stílusjegy és életrajzi tény köti össze a két költőt. Téged ismerve, nem kérdés, hogy nem elégedtél meg az irodalmi körökben ismert párhuzamokkal, hanem rendesen utánanéztél Radnóti Miklós és József Attila kapcsolatának. Találtál valami izgalmas életrajzi adalékot?

Köszönöm, őszintén megtisztelő, hogy ezt nézed ki belőlem. Jól sejted, utánanéztem az életrajzaiknak, viszont nem behatóan – épp azért, hogy ne feszüljek rá a pozitivista referencialitásra, hanem hagyjak bővebben teret a költői fantáziámnak. Ha túl sokat tudok, akkor túlzottan akarok kötődni a valósághoz, az meg féltem, lekorlátozna. Meg hát mégiscsak verseskötetet akartam írni, nem irodalomtörténetet. Ezért mindössze azoknak az, amúgy elég közismert életrajzi adatoknak mentem utána, amiket nagyjából tudtam, leellenőrizni, tényleg jól tudom-e, de igazán újat nem találtam. Az világos, hogy nem csak szakmai, baráti viszony is volt közöttük, ezentúl pedig az életrajzi párhuzamok is érdekesek: az árvaság élménye, a Szegedi Tudományegyetem, az, hogy mindkettőjüket bíróság elé állították a költészetük miatt, vagy mindkettőjük baloldali kötődése.

A végére hagytam a talán legösszetettebb kérdést: poétikai értelemben rendkívül izgalmas ez a vállalkozás. A versben is láthatóvá válnak azok a szövegalakítási megoldások, melyek egymáshoz kapcsolják Radnóti Miklós és József Attila versvilágát. Mindeközben mégiscsak arról van szó, hogy André Ferenc a vers szerzője, akinek van saját versvilága. Versszervezés tekintetében mennyire kellett visszafogni magad írás közben? Mennyire jelentett kihívást, hogy ne sajátíts ki egy olyan pastiche-t, ami a saját nyelveden kívül nem egy, hanem két költői világot is mozgat?

A Radnóti-változatnál elég könnyedén alakult a nyelv, mert a már említett fordításkötet készítésekor eleve intenzívebben beleástam magam strukturalista olvasat felől is az életműbe. A Pilinszky-változatnál viszont még kellett csiszolnom sokat, amikor éreztem, hogy bizonyos kifejezések túl idegenül hatnak a szövegben, a Babits-változatnál meg Vajna Ádám szerkesztői figyelme is kellett, hogy elérjük: minden sor valóban jambikus pentameter legyen, véletlen se csússzon túl, mert az meg tényleg blaszfémia volna. A Beton.Hofi-változatnál pedig arra figyelni, hogy a végső változat rásimuljon ritmikailag ugyanarra a zenei alapra.

Bőven előfordult az is, hogy elvéreztem, vázlatnál tovább nem is jutottak a versek: például Petri, Tóth Krisztina vagy Kosztolányi megidézésében azt éreztem, egyáltalán nem jutok túl a felszínen, olcsó utánzat, parafrázis, sőt parodisztikus giccs sikerült, amit bánok, mert költőként fontosak számomra mind. A Szabad ötletek jegyzéke vagy Gyömrői Edit megidézése pedig egyenesen bűnrosszra sikeredett. Nem is látta, nem is fogja látni ezeket senki. Legalább 70-90 oldalnyi sikerületlen vázlatot, jegyzetet, zsákutcát dobtam ki. Arra minden változatnál fokozottan figyeltem, hogy a játék ne a paródia, gúny oldalára zuhanjon, hanem szervesüljön az adott szövegben.

Például azt csináltam, hogy bizonyos kifejezésekre, amelyeket az adott szerző poétikájához közelállónak éreztem, rákerestem a korpuszban, lássam, tényleg valóban illik oda, vagy csak én projektálom. Például az Ady-változatban eleinte szerepelt a „parányi” szó, teljesen láttam volna szervesülni a poétikájában. Erre fel, amikor rákeresek, kiderül, hogy egyszer szerepel a „parányi”, egyszer a „parány” kifejezés az összegyűjtött versekben. Ehhez képest az „apró” 19-szer, a „kicsi” különböző variációkban pedig 160-szor. Világos, hogy a „kicsi” szót használtam a saját versben, míg ez pont tőlem volt kissé idegen. Mindenesetre komoly vállalás volt, saját költői eszköztáram rendesen bővült, ugyanakkor termékeny is, mert a világos keretek, az eleve adott metaforikus háló és poétikai univerzum felszabadították a kreativitást. Persze, majd az olvasók eldöntik, mennyire is sikerült ez a vállalás, nekem határozottan megérte, nem is sejtettem, hogy írás közben mennyit fogok tanulni a versről, hiszen teljesen más szemmel olvastam újra mindazokat a szerzőket, akiket amúgy is rengeteget lapozok. Ha más nem is, de ez a szövegöröm, remélem mégiscsak tükröződik majd a kötetben.

(Bélyegkép: Szentes Zágon; Illusztrációk: Hatházi Rebeka)