2022-ben megjelent egy általad szerkesztett, Jókai Mór recepciótörténetét összefoglaló antológia Jókai Mór emlékezete címen. Mit gondolsz, melyek azok a máig élő, rendszeresen ismétlődő vélekedések Jókai Mór írásművészetével kapcsolatban, amelyeket fontos volna mielőbb átértékelni?

Jókai értékelésében és értelmezésében, érdekes módon, egészen a huszadik század utolsó negyedéig rendkívüli erővel éltek és hatottak azok az interpretációs tendenciák, amelyek még a 19. század hatvanas-hetvenes éveiben alakultak ki – mind a tudományos, mind a populáris megközelítés terén. Amíg Jókai népszerűsége és olvasottsága nagyon magas fokon állt (egészen a 20. század közepéig), addig a közvélekedés elsősorban nagy mesemondóként emlékezett rá, sokszor igencsak érzelmesen, akár a 19. század, akár az olvasó ifjúkora iránt érezvén nosztalgiát, a szaktudomány pedig folyamatosan két nagy stratégia között hányódott: egyrészt állandóan hangsúlyozta és javallta Jókai szerepének és regényeinek nemzetpolitikai, nemzetnevelő hatását (például a 19. század végi nagy hatású irodalmi pápa, Beöthy Zsolt megnyilatkozásaiban), másrészt viszont rendre és visszatérőleg kárhoztatta Jókai irodalmiságának (állítólagos) komolytalanságát, tragikum-nélküliségét, s megszakítás nélkül hibáztatta (elsősorban a jellemek ábrázolásának a terén) a fantázia túlburjánzását, a cselekménymozzanatok lélektani hiteltelenségét, vagyis a romantika jelenlétét a vágyott vagy ideológiailag elvárt realizmus rovására (e kifogássort először Gyulai Pál állította össze, Péterfy Jenő építette ki, de hagyománya kimutatható az erősen Jókai-ellenes Horváth János munkáiban is). S e kettősség majdhogynem változtatás nélkül élt tovább a 20. század második felében a marxista irodalomtudományban is, legfeljebb azzal a megszorítással, hogy a marxista kutatók igencsak erőlködtek azon, hogy kimutassák a Jókai műveiben (mégis) fellelhető realista gesztusokat is (például Sőtér István vagy Nagy Miklós munkáiban). Továbbá hagyományozódott az a megközelítési mód, amely szerint Jókainak majdhogynem kizárólag a regényeit vizsgálták (s hatalmas terjedelmű novellisztikáját egyszerűen átsorolták az állítólag figyelemre nem méltó populáris regiszterbe), s azokon belül is csak körülbelül 12-15 regényt vettek komolyan. Azokat, amelyek beilleszthetők voltak valamely „nemzeti irányregény” műfajkategóriájába (ezért lett például a – szerintem – elég gyenge A kőszívű ember fiai a kötelező iskolai olvasmány, azaz a „Jókai-minta”). Az 1870-es évek végétől kezdve pedig csak hanyatlástermékeket észleltek (így figyelmen kívül maradt például a krimiszerű Szegény gazdagok, a kései A tengerszemű hölgy és az Öreg ember nem vén ember stb.). Mivel azonban a 20. század utolsó harmadára a „nemzeti irodalomfejlődés” nagy stratégiai elképzelése elvesztette érvényét, a realizmus ideológiailag hangsúlyozott dominanciaigénye pedig, mind a romantikának, mind a 19. századi realizmusnak radikális átértékelése folytán, megszűnt, a fent említett interpretációs törekvések látványosan folytathatatlannak bizonyultak – s talán a Jókai-kutatás átalakulása mutatott rá a legélesebben arra az igényre, hogy a teljes 19. századi irodalom értelmezése univerzális reformra szorul.

S melyek a legjelentősebb, új szempontú megközelítések és tudományos eredmények, amelyekre érdemes fölhívni a Jókai iránt érdeklődő (vagy épp idegenkedő) olvasóközönség figyelmét?

Az olvasóközönség figyelmét, azt hiszem, arra lenne a legfontosabb felhívni, hogy a Jókai-művekben, akármennyire is túlfeszített az egyes figurák jelleme (s akármennyire hihetetlen is egyes embereknek ilyen mindenre képes omnipotenciája, mint amilyent például Berend Iván vagy Tatrangi Dávid felmutat), ezek a jellemek soha nem önmagukban állnak, hanem másokkal, a többi szereplővel folyamatos összehasonlító viszonyban, s a körülöttük felvázolt világ struktúrája ugyanolyan fontos, mint a szereplők egyénisége. A Jókai-interpretáció legerősebb hagyománya a jellemekre koncentrált (akár pozitíve mint példaképekre, akár negatíve mint hiteltelen kitalációkra), holott a jellemek működése a világ struktúrájában legalább akkora szerepet visz a cselekményekben, mint a jellem megnyilatkozása. Jókairól az a tévhit él, mintha regényeinek világa illúziókeltően optimista lenne – holott ha szorosan olvassuk a történeteket, azt kell tapasztalnunk, hogy a végkifejlet soha nem megnyugtatóan „optimista” – hiszen az a „rossz” világ, amely a történetek kezdetén felvázoltatott, ugyanolyan „rossz” maradt, legfeljebb egyes figurák meg tudtak a maguk számára szerezni valamely élhető lehetőséget. A „mesemondó” Jókai képe azért végletesen hamis, mert Jókai ugyan élt a mesemondás poétikai lehetőségeivel, de a boldog beteljesülést az ábrázolt világ egészétől megtagadta, s semminemű illúziót nem táplált a történelem üdvösséget hozható esélyeiről – egyetemes víziói erőteljes pesszimizmust sugallnak –, legfeljebb az egyes ember erkölcsi erőinek ideiglenes győzelmét vélte elképzelhetőnek. Az a sokszor emlegetett kifogás, miszerint Jókai mítoszalkotása generális nemzeti illúziókat hordozna, s ő lenne felelős a 19. század végének nacionalista illuzionizmusáért, alighanem csak arra vezethető vissza, hogy e kifogás képviselői nem a Jókai-könyveket, hanem a tankönyvek Jókai-magyarázatait olvasták és hitték el. Hiszen még a valóban nagyszabású mitikus képzetekkel operáló A kőszívű ember fiai sem a magyar mozgalmak diadalával vagy ünneplésével ér véget, hanem a konszolidált polgári világ iránti szkeptikus kiábrándultsággal, s arról, hogy a világ egésze jobbá lett volna vagy jobbá lehetne, egy szó sem esik.

Milyen hatással voltak az író saját nyilatkozatai és önkommentárjai a Jókai-értésünkre?

Jókai tökéletesen kihasználta a 19. század közepén már nagy hatással működött tömegkommunikációs gépezetet, s folyamatosan jelen volt az irodalmi és sajtónyilvánosságban – úgy is mint termelő író, úgy is mint politikailag fontos személyiség, úgy is mint magánember: folyamatosan prezentálta magát és szerepét; a róla kialakult nyilvános képekben nagyon nehéz elkülöníteni, mikor van szó a művek szerzőjéről, s mikor van szó a tényleges Jókai-figuráról. Sok önéletrajzi jellegű művet írt, történeti emlékezéseit is mind személyesre (is) formálta (vagy tényszerűen, vagy fantáziával kiegészítve), s nem egyszer kommentálta a megjelent műveket is, s mintegy irányította az olvasás lehetséges stratégiáit; s mindez azért is volt látványos, mert nem kevés műve dolgoz fel aktuális, szinkron társadalmi kérdéseket – tehát ezekkel is, a kommentárokkal is befolyásolni kívánta az irodalom hatásmechanizmusainak alakulását. Csak egy látványos példát idéznék fel: a Politikai divatok című regényében, amelyben felismerhető mind az ő személye, mind felesége, a híres színésznő (ha név szerint nincsenek is azonosítva), elmeséli, hogy ’49 végén, bujdosásában a felesége mentette meg, mert csellel szerzett számára felmentést, úgynevezett komáromi menlevelet. E fikciós történetet Jókai a következő évtizedekben már mint tényleges történést prezentálta, olyannyira, hogy a szakirodalom is hitelt adott neki – egészen a 20. század végéig, amikor a történeti kutatás kiderítette, hogy mindebből egy szó sem igaz. Az ilyen típusú írói gesztusok nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Jókai elismertsége és népszerűsége igen magas fokra emelkedhessen – s az ily hozzáállás gyakran súlyosan befolyásolta a művek olvasását is.

Egy eredetileg 2013-ban megjelent tanulmányban, mely az említett antológiában is olvasható, Jókai regényhőseit vetted revízió alá. Mit tudhatunk meg Jókai személyiségfölfogásáról és világképéről a regények jellemábrázolását vizsgálva?

Jókai regényalakjairól az a közkeletű ítélet él napjainkig, hogy szereplőit az angyal vagy az ördög mintájára formálta meg, s vagy tökéletesen jó, vagy tökéletesen rossz figurákat alkotott. Holott ha szorosabban olvassuk a műveket, ki kellene derüljön, hogy e kettősség csak látszólagos. Egyrészt a regények többségében a jó és a rossz alakok egymás tükörképeként funkcionálnak, következésképpen az értékszempontok is változhatnak (a leglátványosabb esetet Az arany ember mutatja fel: Tímár Mihály és Krisztyán Tódor tökéletesen ugyanazokat a gesztusokat hajtják végre, Krisztyán az utolsó jelentben átveszi Tímár identitását is, sőt felöltözik Tímár ruháiba, s helyettesítő áldozatként Tímárként hal meg); máshol a regény úgy kezdődik, hogy a főszereplőt négy egymástól teljesen eltérő fényképen különböző szerepekben ismerjük meg (persze már a cím is árulkodó: Az élet komédiásai), nem egy esetben pedig egyáltalán nem állapítható meg, vajon a hős derék ember vagy nem (tanulságos az is, hogy mindkét kuructémájú nagyregény árulót választ főhősként). A főszereplők állandóan más-más jelleget (is) öltenek, jó cselekedeteik nagyon sokszor katasztrófát okoznak, s a gonoszságnak sem biztos, hogy kártevés lesz a végeredménye. Jókai hőseinek épp az a legérdekesebb jellemvonása, hogy teljesen kiszámíthatatlanok (ezt szokták hagyományos lélektan alapján hiteltelenségnek minősíteni), s rendre megváltoztatják viselkedési szokásrendjüket – viselkedésük szerepek folyton cserélődő variáció-sorozataként jelenik meg: például A tengerszemű hölgy című regény elbeszélése a főszereplő nő egymástól teljesen eltérő gesztusait (házasságait) írja le, úgy, hogy a mű az elbeszélt különböző történetek értékelésében semmiféle preferenciát nem képvisel, s egyáltalán nem ítélkezik. Illusztrációként egy erős példa: mikor a Fekete gyémántok hősnőjéről önálló fejezet íródik, a fejezet címe az lesz: A harminchárom féle asszony…

A 200. évforduló remek lehetőség lehet arra, hogy azok az olvasók is kezükbe vegyenek legalább egy Jókai-könyvet, akik korábban esetleg ódzkodtak a szerzőtől. Ha csak egyetlen Jókai-könyv elolvasását javasolhatnád, melyik volna az?

A magam ítélete szerint a legtökéletesebben megírt regény a Szegény gazdagok – mindenkinek csak ajánlani tudom (újra)olvasását. De ismerkedésül mégis a következőt ajánlanám: Egy hírhedett kalandor a 17. században. Ez az alig ismert (és lényegében a szakirodalom által is mellőzött) regény egyrészt végtelen színes kalandsorozatot mutat be, rendkívül szórakoztatóan (és ugyanakkor: okosan), s olyan főhőst alakít ki, akiről egyáltalán nem lehet megtudni, ki is ő valójában, mit akart és mit akar, vajon igaz történeteket mesél el, vagy pedig csak önigazoló koholmányokat prezentál – s a regénynek még a vége is csak kételyeket tud nyújtani az olvasónak: azt sem tudjuk meg, vajon a főhős halt-e meg kivégzése során vagy sem… Ha valaki titok-regényre, rejtvény-regényre vágyik, s közben szereti a tarka históriákat, amelyekből akár még tanulni is lehet, továbbá fogékony az ironikus és humoros narrációra, ennél jobbat aligha fog találni.

(Fotó: Németh Dániel)