Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Mme de Lafayette Clèves hercegnőjét. Azt nem mondanám, hogy megváltoztatta az életemet – beváltotta a várakozásaimat, és segített továbbgondolni a nyugati szerelem társadalomtörténetét. Ez kb. az első francia regény, 17. század. Ebben a korban igen nagy szégyen volt regényt írni, úgy tekintettek a műfajra, mint mi a dél-amerikai szerelmes sorozatokra – szerzőnk pedig grófné volt, tehát névtelenül publikált, hogy ne járassa le magát.

Rémesen homofón beszéd ez, és perverz élvezetet okozott; olyan, mint Chrétien de Troyes lovageposzai, csak ez próza, és így egészen mulatságos. A szellemi luxus előírásai dolgoznak benne, élhetetlenül túlfinomult kultúra. A férjezett C. hercegnő és a facér N. herceg egymásba szeretnek, és mindent úgy csinálnak – némi barokk modulációval –, ahogy párszáz évvel korábban a trubadúrok előírták a szerelmet. (1) A nő férjezett, nemes, gazdag, fiatal, művelt, szép. (2) A szerelem nem teljesül be, amíg a hősök életben vannak. (3) A nő férje tudja, mi a trubadúr etikett, és mivel ő is szerelmes a feleségébe, az agressziót a riválias helyett inkább saját maga ellen fordítja: beteg lesz és meghal. (4) A hercegnő ahelyet, hogy férje halála után az illendőség megkívánta várakozás után egybekelne N-nel, kolostorba költözik, és szintén meghal.

Ez gyönyörű, de a 17. században egyáltalán nem így csinálták ezt a hercegek és hercegnők – soha nem csinálták így; ez a vallásként kezelt szerelem tézistörténete, és ez máig él a hollywoodi szerelmesfilmben, csak Hollywood azt füllenti, hogy az üdvösség még itt talál bennünket a saját életünkben, ez a kor viszont becsületesebb, és azt üzeni: vagy üdvözülsz, de akkor meghalsz, vagy még élhetsz, de akkor szívsz.

Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Nemrégen olvastam Daniel Kehlmanntól A világ fölmérését; lenyűgöző cím, árad belőle a pozitivista heroizmus, aztán csalódott lettem a ritmustalan darálás és a funkciótlannak tűnő függőbeszéd miatt, aztán úgy tűnt, hogy még így sem rossz; az érdekesebb és kevésbé érdekes jelenetek váltakozása kezelte valahogy a helyzetet, aztán egyre jobbnak tűnt; a geodéziai matematika és a túlélés kalandjának újvilági ölelkezése Eco regényére, A tegnap szigetére emlékeztetett. Aztán rájöttem, hogy ez a negyedik utánnyomás, tehát nem is idei könyv.

De magyarból a kedvenc szerzőnőm verses mesekönyve idei – a címét titokban tartom. Újraéljük vele a gyerekséget – ha netán már nem jól emlékeznénk –, ráadásul két nézőpontú történettel. Én gyilkoltam a bogarakat és a gilisztákat, a fiúkkal verekedtem, a lányokkal bunkó voltam; biztos mindkettő mögött a felnőttek keltette önértékelési zavarok és frusztrációk dolgoztak, de a gyerekek talán alapban is könyörtelenek, persze úgy, hogy közben ártatlanok. Ezt a könyvet nyilván másfél óra alatt írta a szerzőnő, és tíz perc alatt el lehet olvasni. Hálás. Képek is vannak benne.

Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból?

A decemberi számban örömmel láttam Szigeti Csaba írását, mert az utóbbi időben kissé eltűnt. Ő nagy hatással volt rám az egyetem alatt és utána is. Itthon nincs még egy ember, akinél formatörténet és eszmetörténet ilyen leleményesen szintetizálódna.

Melyik szöveget tartod a legemlékezetesebbnek a Jelenkor honlapjáról?

Volt egy Marno János-interjú. Önző módon mindent a magam javára akarok fordítani: a költészethez nem vagyok elég tehetséges, csak a líra mémjei, a tradicionális mintázatok mentenek meg, ezért kényszeresen kapaszkodom beléjük. Marno és a hozzá hasonló alkotók építkezését ennek az oldására, korrigálásra, ballanszírozásra használom.