Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

A kérdést jelen időbe szeretném áttenni. Szóval, jelenleg I. világháborús memoár-irodalmakat olvasok. Andrássy Ilona grófnő önálló kötetben megjelent naplóit (Mindennek vége, szerk.: Kovács Lajos, Európa Kiadó, 2014.) és a Holmi ez év novemberi számában található válogatást. Ez az irodalom mindenekelőtt egyvalamivel lepett meg: korábban azt hittem, hogy voltak, akik lelkesedtek a háborúért, és voltak, akik ellenezték azt (aztán persze voltak időbeli átmenetek is). De most azt láttam, hogy a lelkesedés és a szorongás-ellenzés nagyon gyakran a lehető legszorosabban összefonódott. Andrássy grófnő 1914. július 31-én írja: „Nem csak keserűség van a szívünkben, de a nagy percek boldogsága is. Ez nem frázis, de még sohasem dobogott úgy a szívem a büszkeségtől, mint amikor Pál [gróf Esterházy Pál, a férje] virágos csákójához emelve kezét, felszalutált nekem, és ment megvédeni ősi földünket, mert ki védje meg, ha nem ő, ki legyen elől, ha nem ő?” (29.) Dánielné Lengyel Laura író- és újságírónő volt, néhány nappal később, szeptember 2-án ezt jegyezte föl: „Az bizonyos, hogy sok minden, nekünk intellektueleknek drága érték fog elpusztulni a háborúban. A pusztulást azonban nemcsak megnyugvással, de örömmel nézzük. Mit nekünk most mindez? Ez az élet-halál harcban nem bír, nem bírhat értékkel. Ha győzünk, majd verekszünk aztán a magunk külön igazáért.” (Holmi, 2014/11., 1309.) Még majdnem két év fog elmúlni, mire Babits a Húsvét előtt című versében végleg lezárja ezt az ambivalenciát:

Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

De ugyanakkor azt hiszem, nemcsak engem lepett meg e memoár-irodalom hallatlan népszerűsége. A mai Magyarország valahogy magára ismert ebben az egyre inkább érezhetően a katasztrófa felé csúszó, de némi lelkesedéssel és büszkeséggel megélt szituációban. 

Melyiket tartod az idei év legjobb magyar kötetmegjelenésének?

Ezen a kérdésen sokat gondolkodtam, próbálhattam volna meglepetést okozni, de aztán visszakanyarodtam ahhoz a válaszhoz, amit eredetileg is adni akartam. Esterházy Péter Egyszerű történet vessző száz oldal (– a Márk-változat –) című könyvét emelném ki. Több kiváló kritika született a könyvről (Radnóti Sándor és Pór Péter tollából), és nagyon jól sikerült az ÉS-kvartett beszélgetése is. Azt lehetne mondani, általában egyetértés van abban, hogy ez a könyv Esterházy legjelentősebb műve a Harmonia Caelestis, illetve a Javított kiadás óta. (Bár az utóbbi – véleményem szerint – nem illeszkedik maradéktalanul az œuvre folytonosságába.) Sokféle magyarázat született arra, hogy miben is áll e könyv jelentősége. Ehhez képest én egy némileg meglepő szempontot szeretnék ajánlani. A 61. „bekezdésből” szeretnék kiindulni, amely mindössze egy rövid mondatból áll: „Érzem, hogy baj van.” Vagyis azt szeretném állítani, hogy ennek a könyvnek (az összes nagy poétikai vívmánya mellett) van egy fontos diagnosztizáló dimenziója is, amely persze messzemenően rejtőzködik. (Nagyon hasonlóan egyébként a későszocializmus irodalmához.) A regény egy, az ötvenes években kitelepített család történetét beszéli el, óvatosan rávetítve Márk evangéliumára. Még mindig azt hihetnénk, hogy semmi köze a mához. De azt hiszem, hogy a könyv kellő távolságból tekintve értelmezhető úgy is, hogy az irodalom erejével próbál szembeszegülni a masszív kulturális államosítás és bekebelezés törekvéseivel: a múlt átértelmezésével és a hit kisajátításával. (Ez akkor jutott eszembe, amikor Esterházy a pécsi könyvbemutatón felidézte azt az ÉS páratlan oldalán megjelent glosszáját, amely tartalmi idézetben kb. így szólt: volt piarista diák korrepetálást vállalna vezető politikusoknak a szentmise alatti viselkedés szabályairól.)

Melyiket tartod az idei év legjobb világirodalmi kötetmegjelenésének?

Csak a német irodalomra van rálátásom, de az idén olvasott friss művek nem tűntek annyira kiemelkedőnek, mint a tavalyiak. (Ezekről írtam is egy olvasónaplót: Nagyvilág, 2014/7.) De egy könyvet mégis kiemelkedőnek éreztem: Botho Strauß Herkunft című művét, amely az ősz elején, a frankfurti könyvvásárra jelent meg. (Érdekes emlék fűződik már a megvásárlásához is: miután a frankfurti vasútállomás kiváló könyvesboltjában az utolsó példányt megkaparintottam, a pénztáros fiú így szólt hozzám: nagyon szép könyvet választott, én éppen most fejeztem be.) Strauß nem sokkal a hetvenedik születésnapja előtt írt egy könyvet a maga gyermek- és ifjúkoráról. Hihetetlenül plasztikusan ábrázol: látjuk az anyát, amint egy újságos standnál megveszi a Hörzu című televíziós műsorújságot, és látjuk az apát, aki a könyv meghatározó alakja. 1890-ben született, az I. világháborúban elvesztette az egyik szemét, és gyógyszerészként a különböző preparátumokról írt véleményeivel tartja el a családot. A körülmények szerények, sőt talán még szegényesnek is mondhatók. Az apa depresszióra hajlik, de a családi légkört mégsem jellemzi valamilyen mélyszomorúság. Strauß egyszerűen bemutatja ezt a miliőt, és nem jut eszébe, hogy közben nárcisztikusan önmagára mutogasson: lám így nőtt fel a nagy író. A Die Zeit egyik vezető kritikusa ezt írta róla: „nagy irodalom”. (2014. október 28.)

Mit tartottál az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból?

Tanulmányt választottam, méghozzá Tverdota György két Móriczról szóló dolgozatát: az első a július–augusztusi számban jelent meg, és a Rokonokról szól, a második a szeptemberi számban látott napvilágot, és Szilágyi Zsófia Móricz-monográfiáját elemzi. (Csak gondolatban szeretném még melléjük tenni a Kivilágos kivirradtig elemzését az outsider-lét perspektívájából, in: Műhely 2014/5-6.) A Móricz-kutatás egyrészt azzal szembesül, hogy Nagy Péter és Czine Mihály monográfiái ideológiailag elavultak, miközben a részletek kutatása lényegesen előrehaladt. A jól ismert és előtérben álló művek között van, ami leporolásra szorul: a Rokonok című regényt pl. a korrupció bemutatására szűkítik le, ami felületes politikai aktualizáláshoz szokott vezetni. És a háttérben álló, félig elfeledett művek között is még bőven van felfedezni való, így pl. a Kivilágos kivirradtig, amely nagyon aktuális témát dolgoz fel. A Szilágyi Zsófia monográfiájáról írt elemzést Tverdota ezekkel a sorokkal zárja: „Ha Móricz-kutatásra adnám a fejem, én új nagyelbeszélés keresése felé lépnék tovább, amely Móriczban változatlanul a szegénység, a nélkülözés elleni harc, a megalázottak melletti kiállás […] támogatóját tiszteli […], de amely ugyanakkor a kulturális javak termelése és terjesztése terén kifejtett tevékenység, az alsóbb regiszterek […] minden […] ingerét képes magába fogadni […].” (Jelenkor, 2014/9, 1040.) Ez egy olyan nagyszabású program, amely nemcsak Móriczról szól (vagy szólna), hanem arról is, hogy az irodalomtudománynak nem szabad föladnia az újrakanonizálásra vonatkozó törekvéseit és erőfeszítéseit.