Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Év végi fáradtság és karácsonyi rohangálás közben krimiket olvastam – persze, még ezeket sem egészen „ártatlanul”, a következő félévben ugyanis krimi-előadást tartok a szegedi egyetemen, és próbálom kitalálni, merre mozduljak el a Kondor–Baráth-tengelyről, milyen európai párhuzamokat emlegessek. Ezért olvastam el az „új” Agatha Christie-regényt, Poirot újabb esetét, Sophie Hannah-tól A monogramos gyilkosságokat. Úgy jártam vele, mint Kosztolányi egyik korai novellájának, a Hrussz Krisztina csodálatos látogatásának főhőse, Tass Vidor orvostanhallgató, aki nyolc hosszú évig sóhajtozik elhunyt szerelme után („Ha visszajönne!”), aztán, amikor a lány félórára visszatér, kiderül, hogy még harminc percig sem tudnak mit mondani egymásnak, és egy idő után, szégyen, nem szégyen – ásítozni kezdenek. Meg elolvastam Kolozsi László új, részben szegedi helyszíneken játszódó, a romák elleni gyilkosságsorozatról szóló bűnügyi regényét, az A farkas gyomrábant, és érteni vélem, mire gondolhatott Szilasi László, amikor ezt mondta, a Literán, ugyancsak egy körkérdésre adott válaszában: „Az év magyar irodalmi botránya az, hogy a nemes lektűr nagyrészt átvette az irodalom funkcióit. Az év magyar irodalmi szenzációja a magyar nyelvű lektűr megnemesedése.” Hogy ez a könyv „nemes lektűr” lenne, abban nem vagyok egészen biztos, de abban igen, hogy olyan társadalmi kérdéseket tárgyal, amelyeket az irodalmunk, egyelőre legalábbis, nem.

Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Az év végi körkérdésekre adott válaszok, az éves értékelő listák, a kritikai visszhang már kirajzolta, hogy a Kitömött barbár 2014 egyik legfontosabb könyve. Nagyon jó, hogy Péterfy tehetsége ezúttal, végre, teljes fényében ragyog. De szeretnék kiemelni mást is, személyes kedvencemet: Szilasi László A harmadik hídját, amelyet épp most szeretnék újraolvasni, Szeged utcáit már egészen jól ismerve. És nem pusztán az egészen új megjelenések jellemezhetnek egy évet (különösen nem bármelyikünk „olvasói évét”): idén jelent meg új, javított kiadásban, Hrapka Tibor tervezte gyönyörű borítóval Barnás Ferenc regénye, A kilencedik. Egyrészt mindig szerettem volna remekművet kiáltani, ez minden kritikus életének fontos pillanata, ennél a könyvnél pedig meg merem ezt tenni, másrészt egészen különös és mély élmény Borbély Szilárd Nincstelenekje után újraolvasni, mindenkinek csak ajánlani tudom.

A világirodalom esetében csinálhatnék úgy, mintha alapos rálátásom lenne az egészre, de ezt akkor sem tenném meg, ha nem ültem volna végig a Debreceni Irodalmi Napokon a világirodalomról folytatott tanácskozást, és nem döbbentem volna rá újra, mennyire nem tudok semmit még a nagy nyelvterületek irodalmáról sem. Egyetlen dolgot mégis kiemelnék: a Pentameront, amely Király Kinga Júlia többéves, áldozatos munkájának köszönhetően végre magyarul is olvasható. A szerző, Giambattista Basile a 16–17. században élt: ezt a tényt csak azért szögezném le, hogy a világirodalom „újdonságai” esetében mindig legyünk nagyon szerények, és sose felejtsünk el a fordítókról is gondolkodni, ne csak a külföldi alkotókról.

Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból?

Tverdota György Móricz Rokonokjáról szóló tanulmányát a nyári duplaszámban – elfogultan szeretem, ahogy Móriczról gondolkodik, alapvetőnek tartom azt is, amit a „relatív ínségről” ugyancsak itt, a Jelenkorban írt meg. A Móricz-művekről beszélve valójában a saját világunkat nyitja meg előttünk, hogy aztán az elszomorító ráismeréseinkkel kezdjünk azt, amit akarunk. És Keresztesi József beszélgetését Borbély Szilárddal az áprilisi számban, igaz, miközben olvastam, kicsit megszakadt a szívem. És Schein Gábor Búcsúzni orosz módra című versét a szeptemberiben.

Melyik szöveget tartod a legemlékezetesebbnek a Jelenkor honlapjáról?

Nagyon szerettem Havasréti József elfogulatlan kritikáit, különösen a Szürke ötven árnyalatáról és Tormay Cecile Emberek a kövek között című regényéről szóló írásait. Ezúton szeretném megkérni: folytassa, kedves kolléga!