Milyen könyvet olvastál legutóbb; hogy tetszett?

Szakmai ártalom, mindig egyszerre 5–10 könyv forog. Amit éppen ma hajnalban fejeztem be: Sebald új könyve (Légi háború és irodalom, Európa, 2014) – nem jobbat, hanem mást vártam. Furcsa, idegesítő könyv, nagyon a maga módján zseniális. Olyasmit kér számon, amit egyébként tiltana, helyesebben: korlátozna. Igenis kussoljanak a háborúban a múzsák, szól a dokumentaristák vádbeszéde, különben szörnyen járnak: Sebald szerint a fasiszta diktatúra és a belső emigrációban élők „állítólagos titkos nyelvének” kódja megegyezik, mind a „példátlan valóság” fölött lebegnek. Nem is tudom, mit hittem, milyen könyvet lehet írni ennyi év után a példátlan valóságról úgy, hogy jóformán ne csak arról szóljunk, mennyi év telt el csendben. Van ebben is kis (éppen csak kicsi) könyöklés, kis kihaénnem, nagyon fáj, de van benne.

Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Ez is jó év volt, sok erős kötettel, de nem olyan jó, mint a tavalyi. Egy szerzőt kell kiemelnem, nálam hárman állnak a dobogó legfelső fokán – igen, elférnek. Viszont egyrészt nem lehet jelenkoros az illető, másrészt ne toljak már ki veletek, legyen tehát: Péterfy Gergely Kitömött barbár (Kalligram, 2014) című könyve.

Világirodalom. Kapásból Alice Munro lenne (Drága élet, Park, 2014), ha a kötet néhány darabja nem tűnne fáradtabbnak a szokottnál. Így a Határvidék-trilógia harmadik kötetének (A síkság városai, Magvető, 2014) aktualitása miatt legyen Cormac McCarthy. (És Cronenberget még csak most olvasom…)

Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból?

Nehéz ügy, rengeteg a minőségi anyag. A merevségem hipotéziséről annyit, hogy jót derültem Mark Twain csini kis szabálykönyvén, ugráltam, mint egy „műnéger tánccsoport”. Hogy a kérdésre is válaszoljak, például Szilasi Palavas flamingói című novellája, Dragomán Rabság… című novellaciklusa, A tóra nézve Munro-tól (a kötetben: Kilátás a tóra; mennyit változik a folyóiratközlés után a novella!), Csehy Zoltán opera-versei, és persze unikum a Tatay-levél: „Ültettek már maguknak két lombos fát Ottlik és Mészöly emlékezetére, melynek árnyékában vígan huncutkodhatnak apróságok is, fickándozhatnak, buzerangolkodhatnak, onanizálhatnak, álldozgálhatnak. Az istenkertje sem szebb ennél.”

De állj. Ez már ilyen nap, csak Sebald a friss, úgyhogy felvetem még Csordás Gábor Rabelais-fordításával: „Miért mentesülnek az új házasok attól, hogy háborúba menjenek” – hát arról van szó, kérem, hogy nem mentesülnek. Ahogy Halberstadt bombázásakor a „Paripához” címzett fogadóban mulató friss házasok: nem mennek háborúba, a háború megy hozzájuk. Aztán még egy, ugyancsak sebaldos (katasztrófapanorámás) végüzenet: Nádas Péter azt írja az Üledékes szószedetben, hogy „A katasztrófának matematikusi végzettsége van”. (A bomba értékes áru – mondja Frederick L. Anderson, a 8. amerikai légiflotta dandártábornoka.) Váltsunk végül nézőpontot. Sebald tud a hallgatáshoz való jogról, Borbély Szilárd interjútokban ennek szelektív jellegére kérdez rá: „mindazt, amit a lágerekről (…) tudunk, (…) ezeket mind férfiak mondták el. Nem nők. (…) Vajon miért van ez?”

Melyik szöveget tartod a legemlékezetesebbnek a Jelenkor honlapjáról?

Fehér Renátó Mán-Várhegyi Réka könyvéről írt kritikáját választom. Bátran vállalja, hogy a személyessége, személyes érintettsége átüt a kritikai szövegein is. S mellette még sosem beszéli túl a dolgokat. Izgalmasnak tartom, ahogy odavet egy-egy minősítést (mondjuk a „kortárs kritikai közbeszédben folyton fetisizált testtapasztalatokról”), mely elsőre fel sem tűnik, hiszen más még csak a felvezetésnél tartana. Annyira hézagmentes – és ezzel folyton önfegyelemre int.