Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Amikor ezt írom, épp Pierre Bourdieu Distinction című könyve (eredetileg: La distinction, én angolul olvastam) volt a legutóbbi. A szerzőnek hatalmas rajongója vagyok, A művészet szabályai – amely végre magyarul is megjelent Seregi Tamás fordításában, ajánlom mindenkinek, ha valahogy hozzá tud férni! – hatalmas reveláció volt számomra annak idején, új utakat nyitott. A Distinction igen terjedelmes könyv – ezért sokáig halogattam –, cserébe viszont tényleg arra vállalkozik, hogy az egész világ működését megmagyarázza: a szerző figyelme mindenre kiterjed, és oldalanként figyelmeztet, ne gondoljam, hogy a véletlen vagy megismételhetetlen egyéniségem műve lenne, hogy hogyan főzöm az ebédet, kire szavazok vagy milyen kritikákat írok, és hogy hogyan csinálják ezeket a többiek. Egyszerre kiábrándító és felvillanyozó, felkavaró és ellenállhatatlanul szórakoztató, mint a legjobb könyvek műfajtól függetlenül – aki jót akar magának, olvassa el.

Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

A leglelkesebb idén (eddig) Mán-Várhegyi Réka (Boldogtalanság az Auróra-telepen), Szabó Imola Julianna (Varratok) és Kapitány Máté (Kentaur a terminálban) kötetei iránt lettem – nagyon ígéretes, de önmagukban is nagyszerű pályakezdő kötetek. Az esztétikai ítélkezést messzemenően elbizonytalanító, ám éppen emiatt a maga nemében tökéletes, felvetett kérdéseit hiánytalan körültekintéssel megoldó munkának gondoltam Halasi Zoltán kötetét (benne Jichak Katzenelson általa fordított poémájával) – nagyon érdekes kontrasztot alkotott ez a könyv Závada Pál szintén nagyon fontos, ám ebből a szempontból számomra jóval problematikusabb (erről próbáltam is írni) nagy regényével. Nagyon szerettem Háy János kötetét (Napra jutni), nagy reményeket keltett bennem Kiss Tibor Noé (Aludnod kellene), és örültem, hogy Szécsi Noémi Kommunista Monte Cristója végre nemcsak jó, de szép is. A világirodalommal kapcsolatban nem mernék nyilatkozni, inkább figyelmébe ajánlom a fordítóknak és kiadóknak Pynchon Vinelandjét, amit idén olvastam, ám sajnos még a nagy magyar drogellenes hadjárat megindítása előtt – pedig most alighanem még viccesebbnek és vérfagyasztóbbnak hatna.

Mit tartasz az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból?

Nagy kedvenceim lettek Sipos Balázs fontos problémáknak vakmerő lendülettel nekiveselkedő, a magyar kritika fejemben élő térképén nemigen elhelyezhető szövegei (ez egyben a következő kérdésre is válasz). A legtöbbet alighanem Selyem Zsuzsa Kertész-esszéjén gondolkodtam: az autonómiáról, a személyességről és a szeretetről, e dolgozat központi témáiról, úgy érzem, meglepően keveset beszélünk ahhoz képest, mennyire súlyos és alapvető kérdések ma. Nagyon közel állnak hozzám Lengyel Andrásnak a modern magyar irodalom kissé elhanyagolt társadalomtörténeti aspektusait megvilágítani igyekvő tanulmányai: a Jelenkorban idén Az Est indulásáról jelent meg egy cikke, igazán tanulságos. És választok még egy verset, egy prózát és fordítást: Bognár Péter K-0013/19980518 című (guppis) versét, amit annak ellenére, sőt tulajdonképpen amiatt kedveltem meg, hogy először azt hittem, banális és borzalmas; Jenei László Egy ritka altípusban című kellemesen dezorientáló novelláját; és az üdén okos A trubadúr kutyaszorítóbant Billy Collinstól (és Kőrizs Imrétől).

Melyik szöveget tartod a legemlékezetesebbnek a Jelenkor honlapjáról?

Szerettem és fontosnak gondoltam Végel László tavaly megjelent Újvidék-regényét (Neoplanta, avagy az Ígéret Földje), ahogy, úgy tűnik, Kocsis Árpád is, akinek cikke (Lovaskocsizás gepidákkal) a legjobb fajta –tájékozott, involvált, jól megírt  – kedvcsináló lett, remélem sikerült is sokaknak kedvet csinálnia. De a visszhang rovatot sok fiatal kritikusával, lényegre törő, okos cikkeivel összességében is nagyon kedveltem.