Debütáló szerzőinktől mindig kérünk egy rövid bemutatkozást: kérlek, mesélj kicsit az írásról, az eddigi pályádról, mindarról, ami a veled most ismerkedő Jelenkor-olvasóknak érdekes lehet!

Igyekszem a sablon short biónál egy kicsit bővebben: 2002-ben születtem Móron, gyerek- és kamaszkoromat a Vértes lábánál, Zámolyon éltem le, száz méterre az erdőtől, halastótól, mocsártól, ahol rengeteget bolyongtam, hogy kúráljam magam az otthoni és iskolai bántalmazásból. Az első versemet talán hétévesen írtam, arról, hogy a szobámban kikelt rengeteg keresztespók, és a versbeszélő mindet agyoncsapja: itt már körvonalazódott a biopoétikai érdeklődés. Aztán írtam mindenféle rossz állatmesét, majd a székesfehérvári ciszterci gimnáziumban kezdtem komolyabban foglalkozni az irodalommal: akkoriban a katolikus közeg egyszerre opresszív és különleges atmoszférája, az ’90-es évek industrial metalja és Ady Endre voltak a kulturális inputjaim, ebből a kombóból azért szépen sikerült kikeverednem, átmentve, ami fontos. Ennyi a mesélős.

Innentől: tizenöt évesen publikáltam először verset a KULTer.hu-n, aminek a szépirodalmi rovatát akkor Juhász Tibor vitte, most pedig én – szépen körbeértek a dolgok. Életre szóló tapasztalatokat szereztem a Műút Szöveggyár-táborában, Sárváron, Hajdúböszörményben, a FISZ-táborban, a Látó-táborban, és megismertem sok, számomra igen fontos embert. Közben kaptam mindenféle tábordíjakat, egy Málik Roland-díjat, fokozatosan jelentem meg az elmúlt hét évben a legtöbb helyen. Most pedig a Jelenkor sárga borítóján is ott a nevem, ami ritka jó érzés. Közben voltam önkéntes madármentő, bárpultos, saját signature koktélokat alkottam, elvégeztem az ELTE magyar szakát, most egy állatkereskedésben dolgozom, és folyamatosan aránytévesztésekbe futok bele, amikor magamról kell beszélnem.

Kiváló verseid jelentek meg nívós platformokon (Műút, Alföld, Hévíz, Élet és Irodalom, Litera). Köteten gondolkodsz már?

Már lassan csak a címén. Egyébként az utolsó simításokon dolgozom. Korábban jelölték az anyagot Petri-díjra, azóta sok mindent átértékeltem poétikailag, a kézirat súlypontjai is máshová kerültek. Igyekszem olyan anyagot létrehozni, ami diverzebb egy konceptkötetnél, de strukturáltabb egy válogatásnál. Ami biztos: négy cikluson keresztül járja körül pusztulás, pusztítás és regeneráció kérdéseit. Nyilván van egy családdal, felnövéssel, transzgenerációs traumákkal foglalkozó ciklus, mégiscsak debütkötet, egy egyéni és párkapcsolaton belüli destruktivitással, pszichés gyógyulással foglalkozó, egy, ami a természetpusztítás különböző aspektusairól beszél, egy pedig a zsidó-keresztény és az antik kultúra sebfelületeire, hegeire fókuszál, azon belül főként az erőszakot ábrázoló, ám nem, vagy nem megfelelően problematizáló mítoszokra.

A versbeszélő gyöngyhalász lesz, majd lényegében kagylóvá válik. A vers így könnyen olvasható a már említett biopoétika, poszthumán, hibriditás stb. teoretikus trendjei felől. Mennyire érdekelnek ezekben az elméletileg is reflektált problémákban rejlő lírai lehetőségek?

Már azelőtt érdekelt, mielőtt találkoztam volna ezekkel a fogalmakkal, a természet mindig az érdeklődésem fókuszában állt. Jelenleg is kifejezetten érdekel az ökolíra, a természeti pusztulást egy csomó versemben tematizáltam már. Mostanában az ökodiskurzusok krízise, illetve a biopoétika bizonyos törekvéseinek kudarcra ítéltsége foglalkoztat, az, hogy ezzel a helyzettel mit tud kezdeni a költészet. Ahogy elég sokan leírták már, hiába próbáljuk felszámolni az antropocentrikus hierarchiát akár kísérleti szinten is, valójában soha nem tudjuk, minden gondolatunk emberi perspektívából történik, ráadásul a nyelv, az irodalom kizárólagosan emberi, és ennek alkalmazása, bár történhet jó ügy érdekében és tehet jót, valójában csak hangsúlyozza az ember privilegizáltságát az ökoszisztémában. Ugyanez megjelenik a zoopoétikában is, annak bizonyos irányaiban igen erősen: az empatikus motivációjú állatperspektíva-imitáció valójában egyrészt megmosolyogtatóan hordozza a képviseleti költészet számos problémáját, másrészt közelít az egyéni szinten működő greenwashing felé, harmadrészt „nem ismerheted meg egy kullancs / fenomenológiáját” (Závada Péter: Rekviem Steve Irwinért), egyszerűen áthatolhatatlan barikádot vonnak a megértés, megismerés elé bizonyos távolságok, dacára minden etológiai kutatásnak. Sok minden más mellett most tehát az érdekel, a költészet hogyan tud lavírozni ebben a krízisben, hogyan tudja kikerülni a kudarcot és a nevetségességet, vagy legalább reflektálni rá, szóval hogy érvényes legyen a partra vetett bálnák feletti önostorozó siránkozás vagy a pátoszosan szorongó jegesmedvék nélkül. Mert úgy érzem, ezek „trendesítik”, vagy legalábbis trendgyanússá súlytalanítják ezt az irányzatot.

Egyébként a Hévízben megjelent említett verseimből kettő is erre mozog, legalábbis az ökofeminista irányba, megpróbálva elkerülni azok közhelyeit, hasonlóan a Literán megjelent A zokogás arborétumának egy részéhez is. Az Alámerülben konkrétan nem a poszt- vagy nonhumán irányába akartam elmozdulni, csak engedtem egy, a gyöngyhalásznők említése által jelölt értelmezési mellékútnak.

Egy kérdés még ennek kapcsán: először nem a kagylóhoz, hanem a halott korallághoz hasonlítja magát a beszélő. Ez újraolvasáskor engem először kizökkentett, puszta díszként tekintettem a halott korallágra. Aztán észrevettem, hogy a versben pont itt változik meg az igeidő, és azóta rendkívül erős szöveghelyként látom a szakaszt. Szándékos vagy zsigeri ez a halvány törés a versben?

Kivételesen nem hazudok, ha azt mondom, szándékos: a versbeszélő itt lép ki a vers tényleges téridejéből, kezd fantáziálni az átlényegülésről, rettegni a kudarctól, ehhez a folyamathoz pedig sokkal inkább illik, sodróbban hat a jelenidejűség. Az ilyen általában teljesen véletlenül történik, azok a verseim működnek legjobban, amiket zsigerileg, flow-élménnyel írok, olyankor tényleg tudok olyat írni, ami hathat. Mert nekem egyébként a jó vers Venom, szimbiota, fertőzés: bevonja az olvasót, alterálja működéseit.

Van egy példám erre: a bisszuszfonal kifejezésnek utána kellett néznem. A hasonló szavak versbéli használatakor vagy az olvasó előzetes (szükségszerűen sokféle) tudásában bízunk, vagy a kontextus magyarázó erejében. Persze az is lehet, hogy szándékosan akasztjuk meg a szakterminussal az olvasást. A bisszuszfonal ráadásul kimondottan hangzatos kifejezés, önmagában is esztétikai hatást hordoz. Voltak hasonló megfontolásaid?

Vállalásom, hogy akár az olvasásfolyamat megakasztásának árán is, de megspékelem a versszövegeket ilyesmikkel, bízva abban, hogy ha a kontextusból nem derül ki, az olvasó utánanéz. Persze nem fog, én se szoktam, de ha már a versek a sűrítésről, tudatosságról, precízen megtervezett kompozíciókról szólnak, akkor bizony néha a legmegfelelőbb alkatrész/hozzávaló a pontos terminus. Illetve nekem elvi kérdés, hogyha egy bizonyos ökoszisztéma jelenik meg a versemben, akkor azt minél pontosabban ábrázoljam, az se hátrány, ha ez az olvasó ismereteit bővíti. Nyilván mérlegelek, gazdagítja-e a versnyelvet, fölösleges ballaszt-e, de általában vállalom, hogy az én verseim ilyenek, forgatni kell hozzájuk a madárhatározót meg a természettudományos lexikonokat. A bisszuszfonal pedig milyen szép szó, mint például a gurámi, csak ahol gurámi van, ott nincs tradicionális gyöngyhalászat. De ezután fogok írni egy gurámis verset is.

Örülök, hogy az interjú is okot ad egy újabb alámerülésre. A fenti vers formájáról kérdeznélek: strukturált szövegről van szó, mely jól működne tömbszövegként is, a versszakokra bontás mégis jót tesz a tagolásnak. Az írás és a szerkesztés során kipróbáltad úgy is a szöveget, hogy nem voltak versszakok?

Persze. Rengeteget dolgozom a versekkel, nem elég, hogy lecsiszolom a hibákat, felületi egyenetlenségeket, kipróbálok különböző fénytöréseket is. Itt úgy éreztem, pont a nyelvi sűrűség és a képhalmozás miatt kell szellősebbé tenni.

A záró versszak egy gondolati indíttatású duplasorral kezdődik, mely gondolatiságában némiképp különbözik a vers többi részétől. A hasonló szöveghelyeknél szoktam gyanakodni, hogy jegyzetből, valószínűleg módosítva érkeznek a versbe: „a félelmek és emlékek mind annyit érnek, amekkorára hizlalhatók” sornál is ezt érzem. Jól érzem vagy tévúton járok? 

Valóban kicsit megakad, talán mert ezzel a résszel vacakoltam a legtöbbet, nem bíztam a szövegben annyira, hogy ne legyen pár sornyi jelentéserősítés. A fókuszált szerkesztésben talán kevéssé figyeltem arra, mennyire simul bele a szövegbe. Nyelvileg nem érzem, hogy kiugrana. Ami egyébként jegyzet volt, az a „Japan gyongyhalasznok tengerviz marta bimboi”, most visszakerestem, kis male gaze-be oltott kamu-ökofeministának diagnosztizálható szösszenet hat évvel ezelőttről, ebből robbant ki egy éve ez az anyag. Ha már itt tartunk, borzasztóan szép/izgalmas, hogy létezik a japán tradíció, amely a fizikai igénybevétel miatt a mi társadalmunkban például valószínűleg hermetikusan és exkluzíve férfimunka lenne, ott viszont elsősorban nők végzik nagy tisztelet által övezve. Az ama búvárok a huszadik századig egyetlen ágyékkötőben merültek szabadtüdővel, mostanra nyilván turistalátványosság lett, tönkre is tette az Iszei-öblöt. Szinte poétikus, ahogy a testet lassan elváltoztatja, kimarja, erodálja, megvámolja az a munka, amelynek során ők hordják el a tenger alkotórészeit.

Poétikus és tragikus is. Ahogy az is érdekes, hogy a 2023. novemberi Jelenkorban is olvasható vers az ama búvárnőkről, Toroczkay András tollából. Az utolsó kérdésem az Alámerül kapcsán: alanyi versről van szó, viszont az alanyiságtól eltávolító címet választottál. Az „alámerül” kifejezés egyrészről régi költészeti toposz, másrészről a közelmúlt magyar lírájában különleges jelentőséggel is bír: ezzel a szóval kezdődik a vonszolnak piros delfinek utolsó sora. Volt más címváltozatod?

Ha jól emlékszem, ez volt az első, pedig rossz címadó vagyok. Egyrészt hozzátartozik a versbeszélő ambivalenciáihoz, kétségeihez stb., hogy a szöveg ezt a nagy, kitárulkozó személyességet zárójelbe teszi, mintegy a záróversszak konklúziójaként. Kormos letaglózó verse sajnos eszembe se jutott, nagyon kevés verset vagy verssort tudok megjegyezni, ezzel mindig bajban voltam. Lehet, hogy a tudatalattim egyik iszapos sarkában fénylett tompán a címadás pillanatában, mint egy kagylógyöngy.

(Fotó: Szirák Sára)