Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Harry Eyres: Horace and Me. A szerző a Financial Times kolumnistája, korábban írt egy kötetnyi verset, egy monográfiát a cabernet sauvignonról és kalauzt Platón Államához. A Horace and Me személyes hangú, párhuzamos életrajz Horatiusról és saját magáról. Már másodszor olvastam, remek. Eyresről is elmondható, amit Szily László a Cinken E. Kovács Péter Zsigmond-könyvéről írt: „úgy ír, ahogy a modern archeológia rekonstruálja a romokat. Nem új házat épít a régi köveket imitáló vasbetonból – vagyis nem hazudja azt, hogy pontosan tudja, mi történt (…) –, hanem megtisztítja az autentikus, régi részeket, felmutatja őket, majd üveg, plexi és krómacél helyett olyan, abszolúte modern építőelemekkel fűzi őket össze, mint az önirónia, a kétely és a humor”.

Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Magyar irodalom: Talán Kertész Imrétől A végső kocsmát. Nekem úgy tűnik, Kertészt a Szent István-rend átvétele és az újabb nyilatkozatperformanszai miatt bünteti a kritikusok egy része, pedig a könyv minden komiszságával együtt – a szerző, nem mellesleg, saját magával szemben a legkomiszabb – nagyon érdekes. Egy öreg író igazi „utolsó” könyve, mint Márai utolsó naplója. Úgy érzem, van olyan olvasata a – Kertész által olyannyira utált posztmodern eszközeit egyébként meg nem vető – naplóregénynek, amely szerint érdemes komolyan venni ezt a majdnem utolsó, önértelmező mondatát: „egyenesen a teremtés gondjaiba nyerünk bepillantást, sőt, mondta Sondenberg, ő, Sondenberg, mint regényíró, szorongva teszi fel a kérdést: nem kötelessége-e részt venni ebben a szakadatlanul folyó munkában…”

Világirodalom: 2013 vége felé jelent meg, de idén olvastam Billy Collins Aimless Love című, válogatott és új verseket tartalmazó könyvét. Ha egy költő a versírásról ír verset, az általában szerintem az ihlettelenség jele, de Collins – aki talán a legismertebb amerikai kortárs költő – úgy képes a költészetet a költészet tárgyává tenni, hogy mindig érdekes marad, írjon akár arról, hogy milyen témajavaslatokkal látják el az ismerősei, vagy hogy egyes kollégái jól sikerült versei olvastán hogyan veszíti el az önbizalmát. De ezt a könyvet inkább csak véletlenül olvastam, hiszen a világirodalmat – úgy, ahogy – persze fordításból ismerem. Csak most, lényegében lapzárta után került a kezembe Csehy Zoltán új „Petronius-magyarítása”. Csehy ma egyszerűen a legjobb magyar antikfordító, ez az új könyve pedig még külön is érdekes, mert versben, mégpedig hexameterben fordít egy túlnyomórészt prózai művet. Az utószóban részletesen meg is indokolja a döntését, szenvedélyesen kikelve a formát lebecsülni kezdő magyar fordításirodalom ellen („sorolni lehet a leegyszerűsítések és zenei kasztrációk kéjelgő magyarázatait”). A végén egy cseh költőt idéz, aki így kommentálta Csehy projektjét: „Á, hexameterben – szóval azt szeretné, hogy ne olvassa senki. Nálunk, Csehországban utoljára ógörög nyelven írtak valamire való hexametereket, egy eposzt Sztálin fingjáról. Igaz, azt olvastuk. Már aki tudta…”

Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból?

Vers: Azon kapom magam, hogy megint Csehy Zoltán: a Patetikus-dekadens lamento és az Opera (július–augusztus). Nagyon szeretem a költő komolyzenei ihletésű verseit. Nem tudom konkrétan megmondani, hogy miért, de úgy érzem, az anyaguk nagy része a felszín alatt van, mint a jéghegyeknek, ami pedig kilátszik belőlük, az törékeny, mint a karácsonyfadíszek papírvékony üvege.

Próza: Az Anyánk teleszkópos élete Szvoren Edinától (december). Szerintem Bodor Ádám mellett ő ma a legjobb novellista, minden közleménye esemény. Nincs a novelláiban semmi öntetszelgő pipiskedés, nem esztétizálja el elegánsan a dolgokat. Közben pedig az olyan egyszerű szókapcsolatain, mondatain is tanítani lehetne az írói intelligenciát, mint például a „lármás vizelet” vagy az, hogy „Van egy labradorunk.” A leleményes cselekményszövésről, a novella szerkezetéről már nem is beszélve.

Tanulmány: Szerintem idén a tanulmányrovat volt a legerősebb, rögtön három tételt kell megneveznem (időrendben).

1. Lengyel Imre Zsolt Tar Sándort újraolvasó „Nincs vége” című írása a nyári számban. Azt hiszem, Tar Sándor jó úton volt afelé, hogy elfelejtsék, de például a szegénység témájának a kortárs irodalom általi újrafelfedezése, illetve Bán Zoltán András kulcsregénye, hogy úgy mondjam, újrakontextualizálja az életművet. Lengyel Imre Zsolt új fénytörésbe helyezi a morális alapú megközelítés alapító dokumentumává vált Esterházy-mondatot – „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud” –, mondván, hogy „a novellákat végigolvasva nem annyira a beszéd képtelenségének tapasztalatával szembesülünk, mint sokkal inkább egymással összeegyeztethetetlen, önigazoló beszédek sokaságával”. Emellett Tar prózáját a szociológiai megfontolások kidomborítása helyett tágabb, egzisztencialistább távlatokba helyezi.

2. Tóth Orsolya Igazából szerelem? című vitairata Nyáry Krisztián Így szerettek ők 2 című kötetéről (november). A tanulmány a végére jár a Szemerével hírbe hozott Kölcsey történetének, közben pedig leleplezi a könyv huncut taktikáját: a kötet jegyzetapparátusa, bibliográfiája, a szerző akadémiai életbe tett kitérőjének a reklámszerű felemlegetése mind-mind komoly tudományosságot sugall, ha viszont ezt a könyv szemléletén kérik számon, Nyáry – elsasszézva oldalra – a művét lazán infotainmentnek, szórakoztató munkának nevezi. Ez ugyanolyan komolytalan, mint amikor az elkapott fogócskázó azt mondja: „Nem ér a nevem.”

3. Szigeti Csaba Verssorok a haláltól a születésig, és vissza című tanulmánya Zalán Tibor legutóbbi verseskötetének formai jellegzetességeiről (december). Szigeti Csaba írásai ugyanúgy eseményszámba mennek, mint Szvoren Edina novellái, csak sajnos ritkábban. Nagyon szeretem a tiszta logikáját, a meglepő nézőpontjait, a tájékozottságát és nem utolsósorban a nyelvét (például: „jöjjenek előbb az ideák, aztán előállhat a formamániám!”), illetve azt, hogy bármiről ír, mindig érezni lehet a mély, személyes érintettségét: mintha Szigetinek az irodalom lenne a vallása.

Esszé: Takáts József: Róma, szerénység (a július–augusztusi számban). Az augustusi Békeoltárról beszélve úgy veti fel a modern művészettörténetnek a műalkotások történeti kontextusával kapcsolatos kérdéseit, hogy a válaszok a mostanában egyre szaporább, bárgyú zsánerszobroktól az otromba emlékművekig akárhány irányban továbbgondolhatók. És közben az egész írás úgy személyes, hogy ezzel az érvei semmit sem veszítenek érvényükből.

Melyik szöveget tartod a legemlékezetesebbnek a Jelenkor honlapjáról?

Nehéz a honlapot áttekinteni, de az „elfogulatlan kritikust”, Havasréti Józsefet mindenképp hála illeti, amiért például tavaly kivesézte Coelhótól, az olvashatatlan (tudom, mert olvastam) Az alkimistát, idén pedig Tormay Cécile-től, aki egyszerűen csak rossz író, az Emberek a kövek között című könyvet.

A fotót Gerőcs Péter készítette.