Kritikáid olvasása során az egyik általános tapasztalat, hogy erőteljesen jelen van bennük a szerzői én. Számos kiszólással dolgozol, személyes, már-már anekdotikus megjegyzéseket, frivol vicceket is beépítész olykor. Miben látod ennek a beszédmódnak az erősségeit és gyengeségeit, előnyét és hátrányát?

A hátránya az eddigi tapasztalatom szerint az, hogy egyesek egoistának, míg mások szakmaiatlannak látják a kritikáimat. Biztos nekik is igazuk van. Az én igazam viszont az, hogy nem tudnék valamilyen a szakmát, illetve a szakmaiságot képviselő, semlegesnek szánt személytelen hangon írni. A kritikám nem az általam képviselt szakma (össz)ítélete, aminek a szócsöve vagyok, hanem az én véleményem, amit képzettségemnél és képességeimnél fogva képes vagyok (legalábbis megpróbálok) viszonylag cizelláltan kifejteni és megérvelni, irodalomtörténeti kontextusban megmutatni, szóval némiképp túllépni a jó–rossz spektrumon. Ugyanakkor az is baromi távol áll tőlem, hogy a szakmaiság jegyében olyan kirekesztően érthetetlen mondatokat írjak, amelyekben a névelőkön kívül szinte kizárólag csak idegen szavak sorakoznak. Vagy hogy éppen a legkurrensebb elméleteket húzzam rá az általam olvasott művekre, mert éppen az a sláger. Nem mondom, hogy ezek a kritikusi hozzáállások ne szülnének kiváló, vagy legalábbis érdekes és tanulságos szövegeket, de azért örülök, hogy jogomban áll ezektől a mintáktól eltérni.

Az előnye. Nos, nem tudom. Mondjuk, hogy az anyukám is el tudja olvasni az írásaimat. Meg az, hogy önazonosnak érzem magam.

A Dalok a magasföldszintről (2010) verseitől kezdve követed Simon Márton lírájának az alakulását. A Polaroidokat (2013) kedvezően fogadtad, a Rókák esküvőjének (2018) bírálatakor mégis átértékelted korábbi, főként pozitív véleményedet. Az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni (2021) kötetről csak futó megjegyzéseid voltak más írásaidban. A Hideg pizzát most mégis 2024 egyik legjobb köteteként méltattad, bár még ezt az ítéletet is relativizálod, amikor arra utalsz, hogy lehetséges, a későbbiekben más előjellel olvassuk majd a kötetet. Miért lehet ennyire változékony egy ilyen, alapvetően következetesen építkező költészet megítélése?

Mint minden, nyilván ez is többtényezős dolog. Könnyen lehet például, hogy én változtam meg az évek folyamán. Ami biztos igaz, de én ezt belülről máshogy látom. Vagy a véleményem változott meg egyszer oda, aztán vissza – ezt mondjuk nem így éltem meg, de ha akarod megtarthatjuk munkahipotézisnek.

Szerintem ebben a konkrét esetben fontos tényező, hogy a Dalok… sokáig az egyik kedvenc kortárs kötetem volt, ami kapcsán voltak és vannak bennem magas elvárások, és annak idején voltak kétségeim is, hogyan fog onnan továbblépni ez a líra. Aztán a Polaroidok nagyon bátran vágta át a gordiuszi csomót, amit természetesen értékeltem. Viszont a Polaroidok iránti lelkesedésem először akkor kezdett alábbhagyni, amikor idővel megláttam körülötte a hájpot. Azt éreztem, hogy az anyag szép és jó, de az én szemszögemből ennyi azért nincs benne. Nem tudom, hogy ez az elitizmusom-e. Valami racionálisabb dolognak érzem, mert ilyenkor általában olyasmi jár az eszemben, hogy bakker, azért ott van még X, Y és Z, akik egy jobban működő, kevésbé szenzációhajhász kultúrában szintén megérdemelhetnék ennek a túlzó figyelemnek a töredékét. 2024-ben például Kemény Lili életrajzi könyve kapcsán gondoltam hasonlót. Amikor tavasszal megírtam a kritikámat a Nemről, mérsékelten fogalmaztam, jó és rossz vonásokat is kiemeltem, és a szöveget inkább megengedően zártam. De ahogy elkezdtek gyűlni a könyvről az ódai zengzetek, én az ellenkező pólus felé sodródtam, mert annyira nem tartom jónak. Persze tűnhet jellemgyengeségnek, hogy nem tartok ki az adott szavam mellett, vagy ilyesmi – bár mind a Polaroidok-, mind a Rókák…-, mind a Nem-kritikákat vállalom. Szerintem ez inkább annak lehet a példázata, hogy az éppen folyó recepció végeredményben párbeszéd, és ekként befolyásolni tudja a kritikusokat. Nem feltétlenül a véleményüket, mert én például az említett művek erényeiről és hibáiról nagyjából máig ugyanazt gondolom, de másként súlyozva beszélek róluk attól függően, éppen milyen vélemények vannak forgalomban. Egyébként édesanyám erre az egészre valószínűleg azt mondaná, hogy azért vagyok ilyen, mert mérlegnek születtem…

Visszatérve Simon Márton költészetéhez: a Rókák… kötetnél azt gondoltam, hogy olyan nagyobb verskompozíciókat látok, amelyek lényegében polaroidszerű szövegegységeket komponálnak össze. Ez egyrészt a Polaroidok kötetet számomra utólag olyan fénytörésben láttatta, mintha annak anyaga versekké össze nem dolgozott jegyzetkazal lenne, ezáltal visszamenőleg leértékelődött, másrészt a Rókák… versei kapcsán meg valami másodlagosságot éreztem. A szerző egyébként ezt az értelmezést elutasítja – ami, azt hiszem, természetes reakció, és az ő szempontjából ez nyilván máshogy is nézett ki.

A poétikai mellett gondolati-tartalmi-tematikus hiányérzeteim is voltak. A Dalok… és a Polaroidok is nagyon rétegzett művek voltak: család, (anya)halál, szerelem, szakítás, generációs jelenségek, és voltak olyan mozzanatok, amelyek utólag értelmezhetők szociografikus-közérzeti (például egy kilencvenes évekbeli kórházbelső), illetve ökokritikai szempontból (az éjszaka nézett természetfilmektől a műanyag zacskó bomlásának hasonlatáig). Ehhez képest a Rókák…-ban és az arra következő kötetben mintha a hangsúly túlságosan is áttevődött volna a jellemzően párkapcsolati-szerelmes „én–te” versekre. Nyilván ott is voltak figyelemre méltó részletek, de a kötetek összességében nem győztek meg. Innen nézve akár vitatni is lehet a kérdésedbe foglalt ítéletet, miszerint a Simon-líra „következetesen építkező” lenne. Én ugyanis a harmadik-negyedik kötetben nem láttam következetesnek – bár következetlennek se. Maradjunk annyiban, hogy nem felelt meg az elvárásaimnak. Nem éreztem, hogy kockáztatna bármit is – míg itt, a Hideg pizzában szerintem kockáztat: szétreflektálja, szétironizálja a verseit és a verstárgyait, a költészetet és a költőiséget, az őszinteséget és a kiábrándultságot, stb.

Egyébként annak megengedése a kritikám végén, hogy idővel esetleg másként is olvasható lehet a kötet, pusztán annak a ténynek szól, hogy ez egy fanyar iróniájú mű, amelynek most éppen a derűsebb oldala látszik jobban. De könnyen átkeretezhető tragikus művé, hiszen ezek a versek háborúról, elégedetlenségről, kiábrándultságról is szólnak.

Az írásod – akár önkéntelenül is – látványosan jelzi, hogy a Hideg pizza mennyire más olvasási módokat ajánl fel, mint a verseskötetek többsége. A szövegek sokat merítenek az online világ esztétikájából, ennek megfelelően gyakran utalnak Youtube-videókra, popszámokra, mémekre, Wikipédia-oldalakra, olykor szükség van fordítóprogramra is. Ennek világirodalmi párhuzamát találtad meg az úgynevezett Flarf-költészetben, illetve az irányzat „Google-szobrászat”-nak nevezett eljárásában, amely a neten fellelhető különféle jelenségekből állít össze montázsszerkezetet. Az eljárás valóban játékos szövegeket eredményez a Hideg pizza esetében is, több vers olvasása során mégis azon gondolkodtam, hogy mennyiben tudnak ezek a mém- és gegszerű darabok túlmutatni, valamiféle többletet adni a gyorsan átpörgetett internetes tartalmakhoz képest. Mit gondolsz erről?

Úgy érzem, te kevésbé lelkes olvasója voltál a Hideg pizzának. És lehet, hogy a véleménykülönbségünk a kérdésed egy apró részletéből bontható ki. Mert az egyes versekről (a „mém- és gegszerű darabok”-ról) beszélsz. Én viszont a kötetet mint konceptuális és kompozicionális egészet tartom 2024 egyik legjobb verseskötetének (Krusovszky Dénes Életrajzi kísérletek című kötetével holtversenyben). Ha az egyes verseket nézzük, én sem vagyok maradéktalanul elájulva minden egyes szövegtől, de mondjuk nem igazán tudnék olyan verset mondani, amit gondolkodás nélkül ki lehetett volna dobni, mert mindegyik árnyalja, színesíti az összképet. Persze biztos lehetett volna húzni – mindig lehet. De nem érzem, hogy szükséges lett volna.

Ami a szövegek gegszerűségét illeti: korszerűnek tartom, mert leképezi a kort, amiben élünk, de amiatt is korszerűnek tartom, főleg a kötetnek az irodalmat, az irodalmiasságot trollkodó gegjeit, mert azt gondolom, fel kell rázni, provokálni kell a kortárs irodalmat. Van valami kiábrándultság és/vagy válság – nyelvileg, alkotóilag, intézményesen, országosan, globálisan, univerzálisan –, amit jelezni kell, és amit szerintem ez a kötet jelezni képes, és jelez is. Egyébként van a kérdésedre egy nagyon egyszerű válasz is: a médium miatt nem úgy mémszerűek ezek a szövegek, mint azok a mémek vagy kisvideók, amelyeket tegnap megnéztem, és ma már nem emlékszem rájuk, holnap pedig talán már megtalálni se tudom őket újra. Persze bizonyos szövegekre mondhatod, hogy felejthetők – valószínűleg tényleg azok –, de egy olyan kompozíció részét képezik, ami nagyon is emlékezetes szerintem.

És még egy dolgot hadd mondjak el, talán ennél a kérdésnél van a legjobb helye. Kiemelted a Flarf-költészetet, ezt az amerikai neo-neoavantgárd irányzatot, ami a kötetnek a konceptualitását, illetve montázslogikáját és hagyománykezelését magyarázza leginkább. De közben a kötet mögött ott van számos baromi friss és kurrens kortárs minta Hera Lindsay Birdtől Danez Smithen át olyan japán szerzőkig, akiket itthon valószínűleg csak a szerző ismer. Amennyire látom, viszonylag hullámzó, hogy a magyar irodalom mikor mennyire zárkózik be vagy nyílik ki világirodalmi viszonylatban. A könyvkiadásban a világlíra évek óta embargós. Ennek ellenére sokan vagyunk, akik ez ellen igyekszünk tenni hol fordítással, hol egyszerűen tájékozódással. A Hideg pizza esetében az értékelésemben az is sokat nyom a latban, hogy azt éreztem – figyelem, lehet, hogy most következnek azok a nagy szavak, amiket majd a fejemre lehet olvasni –, ez a kötet egyenrangú kortársa (nem pedig egyszerűen követője) azoknak az új-zélandi, amerikai, német, japán, ukrán, szerb vagy dél-amerikai (stb.) szerzőknek, akiket nagy lelkesedéssel olvasok, olvasunk többen. Ehhez persze hozzátartozik, hogy (1) Simon Márton ezt nem ebben a kötetében csinálja meg először, és (2) nem egyedül Simon Márton képes egyenrangú kortársa lenni a világ kortársainak. De érzésem szerint nagyon jól sikerült itt eltalálni az arányokat. Szándékosan hülye hasonlattal: a Hideg pizza olyan, mint egy jó fröccs. Jó a bor, megfelelő a hőmérséklete, és – erre kevesen szoktak gondolni – kellően szénsavas a szóda. Szóval el van találva.

A Hideg pizzáról írt kritikádban is megtalálhatók azok a főbb szempontok, amelyeket általában más írásaidban is alkalmazol. Ilyen a világirodalmi kitekintés, az avantgárdhoz való kapcsolódás mérlegelése, a közérzetiségre való figyelem. A legtöbb kritikus számára biztosan vannak kedvelt irodalmi beszédmódok és szövegszervező eljárások, amelyek meghatározzák ízlését és értékítéletét. Te miként tudnád ezt a magad részéről körvonalazni?

Hát ez nehéz ügy. Elsősorban azért van szó sok kritikámban az avantgárdról, mivel többnyire olyan könyvekről írok, amelyek kapcsán valamiképpen szóba tudom hozni. Remélhetőleg nem kizárólag az én öncélom okán, hanem az adott (élet)műből szervesen következik az említése, netán elemzése. Illetve talán arról is szó van, hogy valójában nagyobb hatása van az avantgárdnak, mint azt a Nyugat-centrikus irodalomtörténeti elbeszélésünk sejteni engedi, különösen a fiatalabb kortársak körében.

A világirodalom viszont más tészta. Ahogy feljebb említettem, a magyar irodalom hol bezárkózik, hol kinyílik. Az utóbbi években személyes nyitottságot, de intézményes zárkózottságot látok. A zárkózottságot egyébként az irodalomkritika dimenziójában is értem: attól is kicsi a játszótér, ha egyfolytában mindent csak a magyar nyelvű irodalommal mérünk. És persze tudom, hogy átláthatatlan szövegmennyiség a világirodalom – de mondjuk a magyar se sokkal beláthatóbb terep. Szóval az ilyen típusú kifogásokat nem igazán érzem megalapozottnak. Viszont ha már feljebb az anekdotákról, sztorikról, kitérőkről kérdeztél. Van egy Kormos István-esszé, abban van egy részlet, ami egy kicsit mindig szíven üt, amikor olvasom – és mivel szoktam vele példálózni, elém szokott kerülni. „Emlékszem például, hogy amikor Salvatore Quasimodo megkapta a Nobel-díjat, Fodor Andrással és Lator Lászlóval arról beszéltünk, hogy Quasimodo majdnem olyan jó költő, mint Csorba Győző.” A viszonyításnak ezt a léptékét hiányolom. Nem kell a mindenséggel mérnünk magunkat, de azért a világirodalom éppen aktuális jelenségeivel esetleg lehetne. Mondjuk Kovács András Ferencet nemcsak Pessoa, hanem Jan Wagner felől olvasni. Vida Kamillát a gurlesque párhuzamában értelmezni. Meliorisz Béla posztavantgárdjában felfedezni nemcsak a Vas István, Somlyó György (stb.) által magyarra fordított francia szürrealistákat, hanem akár a New York-i iskola posztavantgárdját. Elgondolkodni, milyen kapcsolat lehet Bertók László és Jacques Roubaud számmisztikája, illetve szonettmániája között. Vagy felvetni Simon Márton vonatkozásában a Flarf párhuzamát. Csak Kukorelly Endre hatott Nagy Dánielre, vagy Tony Hoagland is? Összehasonlító elemzés: Ferencz Mónika – Elena Georgiou. Vagy Zilahi Anna – Sandra Gugić. Satöbbi.

A közérzetiség kérdésköre kapcsán meg azt hiszem, az egy fontos tényező, hogy a kritikusi indulásom előtt nem sokkal, 2011–2012 fordulóján volt a politikai költészetről szóló vita az Élet és Irodalomban, aminek a révén aktivizálódtak bizonyos fogalmak az irodalmi közbeszédben. Azt meg valószínűleg nem nagyon lehet szétszálazni, hogy akkor és azóta a kortárs irodalomban erősödtek fel a politikai/közéleti/közérzeti hangok, vagy az én antennáim álltak rá erre a hullámhosszra. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy a közérzetiesség olyan tematika, ami viszonylag könnyen tud közérdekű lenni, tehát megszólítva érzem magam. Míg ha valami túl specifikus vagy személyes, akkor könnyen kívül maradok a szövegen. (Simon Mártonnál például számomra sokszor ilyen a japán tematika. Ebben a kötetben számomra az mentette meg mégis ezeket a szövegeket, amikor kiderült, hogy tudatosan, játékként és/vagy elidegenítő effektusként használja őket.)

Ezeken kívül egyébként (faszcinálnak, khm) izgatnak még a verstani és verstechnikai kérdések is. Bár ez már erősen az a mezsgye, ahol a kritikusi és a költői énem összeér. Az évtizedes szabadvers-konjunktúrában például formai szempontból is értékeltem Szálinger Balázs Mikes Kelemen-szonettjeit. Ebben például – visszautalva a második kérdésedre – biztosan változott az álláspontom, régebben kifejezetten elutasító voltam a formaversekkel. (Csider István Zoltán Rendrakását például lehet, hogy újra kéne olvasnom mai szemmel, úgy rémlik, hogy anno bíráltam szonettügyi szempontból.) Ma már szerintem egyáltalán nem vagyok elutasító (sőt, a magam írói praxisában kísérletezem formákkal). Mondjuk amikor nagyon ráül a forma egy-egy szövegre, ha nagyon leesik egy rímképlet a versről, vagy ha nagyon kilóg egy hexameter, az még mindig nem jó pont. Illetve ami inkább verstechnikai dolog, az a sortörés és a soráthajlás. Nagyon élvezem azt figyelni, miként tudja megváltoztatni a jelentést, többértelművé tenni a szöveget egy enter. Meggyőződésem szerint a legfontosabb gomb egy költő billentyűzetén a delete után. De ezek az utóbbiak sajnos olyan szempontok, amelyek révén túl könnyű elveszni a részletekben, így nem igazán kritikába valók.

(Fotó: Kiss Tibor Noé)