(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Általában sok könyvet olvasok párhuzamosan, amelyek bonyolult selejtezős rendszerben küzdenek meg a táskámban a figyelmemért. Idei nagy sorozatolvasásom, Cixin Liu A háromtest-trilógiája (Pék Zoltán fordításában) viszont csak azért nem döntötte meg ezt a tételt, mert minden kötete egyre vastagabb, és az utolsót már csak gerincsérv kockázata mellett merem berakni a munkahelyi laptopjaim mellé. Pedig igazi habzsolós olvasmány, annak ellenére is, hogy a tudományos részek jóval érdekesebbek, mint a jövő társadalmát ábrázoló, rajzfilmszerű, elnagyzolt leírások. A vonaton ugyanakkor könnyebben hordozható könyveket olvasok: most épp A pálya szélént Mándytól, ami idén csaknem egyszerre jelent meg újra jóbarátom, Darvasi Ferenc Mándy-monográfiájával – ideje a hiánypótlásnak.

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Idén váratlanul sok örömöm volt a magyar irodalom olvasásában, és a jövő szempontjából külön boldogság, hogy a jó könyveket nem azok írták, akik már negyven éve is. Amellett, hogy a legtöbbet egy fiatal szerző, Kemény Lili könyvéről beszéltünk, erős és jellegzetes rurálgroteszk debütkötettel jelentkeztek a Kovács ikrek, igazi bestseller lett Biró Zsombor Aurél bemutatkozása, és Kupihár Rebeka néhány hete polcokra kerülő verseskötete is megdönteni látszik azt a nyilvánvalóan téves percepciómat, hogy a kilencvenes évek közepén-végén született költők „új személyessége” csak a kiégettségre és kiábrándultságra koncentrálhat. Mind közül a kedvencem mégis Szűcs Teri vegyes műfajú könyve, a Visszatért hozzám az emlékezet, egyszerűen mert – ahogy az ÉS-kvartettben és itt a Jelenkorban részletesebben kifejtettem – igazi gyógyító könyv. Ami a világirodalmat illeti, Cixin Liu mellett nagy kedvencem, Michael Chabon Sherlock Holmes-újraírása (A végső megoldás) is elérhető magyarul (szintén Pék Zoltán fordításában), mindenkinek csak ajánlhatom!

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

A januári számban Imreh Andrástól megtanulhattam a „konzervkötet” terminust, februárban Kádár Judittól a „latin-nyugatot”… Nem sorolhatom végig az év összes hónapját, jó évfolyama volt a Jelenkornak, remélem, sok hasonló követi még. A Jelenkor Online ékességei az interjúk: alighanem alkati hasonlóságaink okából is a Modor Bálinttal készült közülük a kedvencem.

(4) Mi volt számodra 2024-ben a legfontosabb, legemlékezetesebb művészeti élmény (koncert, film, színház, kiállítás stb.)?

Ha a kritikaírás művészet, akkor a FISZ-tábor, ahol először vezethettem a kritikaműhelyt Smid Róberttel – egészen feltöltött, ahogy az egymást alig ismerő fiatalok fokozatosan kinyíltak a szövegcincálás során, ha meg a kiadói munka is az, akkor a londoni könyvvásárt – tojáshéjjal a fenekemen bekerülni egy ekkora forgatagba és megismerni a világ vezető ügynökségeit előbb ijesztő, aztán kifejezetten pozitív élmény volt. Ha viszont ezek nem érnek, kisgyermekes apaként elsősorban a kislányommal közös színezéseinket és a kisfiammal művészi szintre fejlesztett vonatozásainkat tudnám kiemelni a bőséges kínálatból.

(5) Milyen 2025-ös könyvet vagy művészeti-kulturális eseményt vársz leginkább?

Ha lehetek csőlátású és önző, legjobban David Graeber és David Wengrow monumentális világtörténetét, A mindenség hajnalát várom, mert szerkesztőként még soha ennyit könyvvel nem szöszöltem, mint ezzel – ebben a tényleg egész világtörténelmet befutó könyvben az antropológus és régész szerzők annak mennek utána, valóban szükségszerűen, egyenes vonalban jutottunk-e el a hipotetikus jó vademberektől a kapitalizmus meggörbítette bérrabszolgákig? Feltétlen előrelépés volt-e a letelepült életmód az emberiség életében? És tényleg szükségszerű volt-e, hogy ez a letelepedés együtt járjon a társadalom egyenlőtlenné válásával és az elitek megszületésével? Graeber és Wengrow evidensnek tűnő kérdésekre kínál felforgatóan meglepő válaszokat, és tartja a sebességet vagy 42 íven át.

Ami az eseményeket illeti, egészen felemelő a Jurányi Inkubátorház Hab a tortán! sorozata: kevés dolog győzött meg ennél jobban arról, hogy a művészet tényleg lehet színész és néző, felnőtt és gyerek együttjátszása is, mint A hisztis királykisasszony. Várom a folytatást idén is!

(Fotó: Kardos Dániel)