Éves lapzárta: Bedecs László

Bedecs László

Idén is évösszegzésre kértük szerzőinket. Bedecs László válaszol.

Bedecs László írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

A Rémtörténeteket, Nádas Péter regényét olvastam nemrég, és én is úgy láttam, hogy ez tényleg eltér, legalább is az első felében, a korábbi Nádas-regényektől. Néha ujjongásig magával ragadott az érzékenysége, a falu viselkedésbeli és nyelvi törvényeinek megjelenítése, magyarán az, ahogy beszélnek, gondolkodnak és tesznek-vesznek e szűk világ megalázott, sérült, kiszolgáltatott, halálra szánt szereplői. De onnantól, hogy megjelenik a pap a történetben, az egyházi dolgok, ferencesek, jezsuiták, ördögűzés stb., a lelkesedésem alábbhagyott, visszatérni éreztem a komolykodó, mindent megmagyarázni igyekvő és roppant magabiztos elbeszélőt, az okoskodó elbeszélőt, aki, persze, szintén szórakoztató, de egyáltalán nem annyira érdekes, mint a regény első felének felszabadult narrátora. Ezzel együtt is örültem, hogy olvastam, hogy végre volt rá időm.

 

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Idén rátaláltam, sok próbálkozás után, azt hiszem, végre ráéreztem Krasznahorkai László prózájára, viszonylag sokat olvastam, és megszerettem, ezért emelném ki az idei könyvek közül az ő regényét, a Zsömle odavant. Korábban én is megmosolyogtam, túlzásnak éreztem a szerző apokaliptikus látomásait (ahogy még korábban, egyetemista korunkban nevetgéltünk Juhász Ferenc „petrezselyemlevél-szagú atombomba-magvai”-n, aztán tessék), de mostanra egyre adekvátabbnak érzem őket. A groteszkről, a szatírákról, a paródiáról gyakran derül ki, hogy az úgynevezett valósághoz képest még óvatos is. Szép, hogy a regényben a depresszív hangulatból előbb szomorúság, majd lemondás és érdektelenség lesz, és ahogy ez nemcsak egy emberen, hanem egy családon, egy városon, sőt az egész társadalmon eluralkodik: „minden mindegy”. Bővebben: „minden mindegy, ha így van valami, jó, ha pont a fordítottja, az is jó”. És továbbra is nagyon szeretem Krasznahorkai mondatait, olyannyira, hogy ha Nádas és Krasznahorkai között kéne döntenem, akkor is az utóbbit választanám.

Sokszor éreztem már, hogy unom Knausgård regényeit, de valahogy mégis visszatérek hozzájuk. Mint egy jó sorozat újabb évada, úgy kínálta magát idén Az öröklét farkasai (ford. Kúnos László): sok újat nem vártam tőle, de a régi, hozzá kapcsolódó nagyszerű olvasói élmény felidézését igen. Megnyugtató otthonosságot egy írói világban, sőt ennek a világnak a hétköznapjaiban – mi mással töltenénk ki a saját, gyakran unalmas, sokszor gyötrelmes, néha szorongató, alkalmanként fenyegető hétköznapjainkat? Azokat a napokat, amelyekben próbálunk egy-egy boldog pillanatot elkapni, és ezek lehetnek épp ennek a könyvnek a történései vagy akár az élet értelméről, unalmáról és boldogságáról indított gondolatfutamai. Mit kezd egy 19 éves srác az életével, egyáltalán mit kezdhet – és miért is kezdene bármit, ha a regényt átjáró halál rá is vár? Mondhatni, közhelyes témafelvetés ez, de voltaképp, bármit is olvasunk, valahogy mindig ide térünk vissza.

 

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Szívesen mondanám, hogy 1. szám, 1. írás: Krasznahorkai, de róla már beszéltem. Úgyhogy inkább két verset emelnék ki.

Az egyik Fenyvesi Ottóé a harmadik számból. Ő körülbelül 15 éve kezdte a „halott vajdaságiakat olvasva” sorozatát (idén kötetként is megjelent!), az ottani magyar kultúrának és főleg az irodalomnak a temetését, elsiratását. A mostani verse, Az utolsó performansz is ugyanezt teszi, de talán még átgondoltabb eszközökkel. A személyes keserűség, a barátok halála és a magyar irodalom egészének veszteségei egymásba szövődnek, a halott vajdaságiak a halott vagy haldokló Vajdaságnak is emléket állítanak, a versek pedig, ez a mostani vers is, egyszerre teremti és zárja le ezt az évszázados hagyományt, egy nagyon eltalált, a témához illeszkedő nyelven, a nevek és megint a nevek sulykolásával.

Kukorelly Endre A marionettszínházról című szövegéről (nyári duplaszám) pedig azért szeretnék beszélni, mert a szerzőt továbbra is a három legfontosabb kortárs költő egyikének tartom, és a vers és a próza és a prózavers keveréséből létrejövő új mű megint egy innovatív, rá jellemző ötletből született. Az önkorrekciók, a bizonytalanság, a vállrándítások, a versbeszéd ritmusa, a humor, a látszólag érdektelen kérdések felnagyítása és aztán lerántása (a villamosra le- vagy felszállni nehezebb a Nyugatinál?), számomra még mindig a vers leglényegét érintik: alanyiság, tabuk, a saját életünk nyomorúsága és mindennek ironikus eltávolítása: „Mindjárt mondom majd, hogy mi van” – és mondja, hosszan, de hogy ez már a lényeg vagy csak a bevezető hozzá, sosem tudjuk.

 

(4) Mi volt számodra 2024-ben a legfontosabb, legemlékezetesebb művészeti élmény (koncert, film, színház, kiállítás stb.)?

Nyáron pár hetet Magyarországon, Pesten vagyok, ilyenkor legszívesebben koncertre megyek, legtöbbször a Kobuciba. Mire emlékszem a legszívesebben? 30Y, Amorf Ördögök, Platon Karataev a Szigeten, Analóg Balaton, Beton.Hofi – és ez nagyjából körbe is rajzolja az érdeklődési körömet.

 

(5) Milyen 2025-ös könyvet vagy művészeti-kulturális eseményt vársz leginkább?

Röhrig Géza regényéből épp a Jelenkorban olvastam részletet (4. szám), úgy tudom, hamarosan megjelenik. Talán Radics Viktória naplójegyzetei is összeállnak majd egy könyvvé, szívesen olvasnám. Érdeklődve követem Stummer Attila verseit (például 3. szám), remélem, jövőre meg tud jelenni az első kötete. És várom a nyarat, mert lesznek újra koncertek, lehet újra táncolni, meghatódni, nosztalgiázni, szomorkodni vagy épp bosszankodni egy-egy dal alatt.

 

2024-12-22 10:00:00
https://btk.pte.hu/hu/felvetelizoknek