(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Závada Pál: Pernye és fű

Jó volt hetekig olvasni. Szerettem egyrészt a két idősíkot, másrészt a sűrű, rendszerváltás kori atmoszférát. Nagyszabású emlékműve ez a könyv egyrészt a nyolcvanas évek értelmiségének, másrészt a dokumentumfilmes szakmának. Ma már alig emlékszünk rá, hogy szabadultak fel a tabuk egymás után. Például, hogy akkor lehetett először újra beszélni a zsidóságról és az antiszemitizmusról. És nem lehet nem szeretni a szerző-narrátor botladozó, kudarcra ítélt szerelmi próbálkozásait. Akiről a reménytelen szerelmes szobrát lehetne mintázni.

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Magyar: Zoltán Gábor: Ólomszív

Szörnyű történet, továbbra is a „Véresmajorból”, amit mégis melengető olvasni. Az Orgia című regény testvérdarabja, egészen más regiszterben. Az Orgia olvasásába az ember csaknem belepusztul, a könyvet letenni mégse tudja – ez a könyv jó olvasmány, a szó szoros értelmében, nem jut eszünkbe abbahagyni. A szerző feltalálta a világirodalom legkülönösebb narrátorát, Ólom Pált, az ólomkatonát. Micsoda truváj!

És nagyon bátor dolog Klára asszony és a zeneszerető, nem náci német tiszt gyengéd vonzalma, majd testi kapcsolata. Ilyesmiről eddig nem volt szokás beszélni.

Világ: Daniel Kehlmann: Mozgókép

Kehlmann szokás szerint fordulatos, ezúttal egy valaha igazán élt személyből formál hús-vér embert. Van benne Hollywood, náci Németország, elidegenedett gyerek, a szakmájába halálosan szerelmes filmes, aki megjárja. Egyszerre filmes és háborús regény, egy olyan könyv, amit csak a 21. században lehetett megírni. És van eleje, közepe, vége. Alapvetően a hatalom ölelő karjainak pusztító erejéről szól, intés a tehetséges emberekhez, a Mephisto modern rokona. A történet elhiteti velünk, hogy nemcsak a csodafegyver fejlesztése, hanem a filmkészítés is folyt az utolsó pillanatig, az összeomlásig. És különlegesen szép a nagy színésznőhöz fűződő örök szerelem ábrázolása.

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Várady Szabolcs M mint Mari című esszéje a 2024/1. számban, melyet szerzője a 2023-ban elhunyt Pap Mária – Petri György özvegye – emlékének szentel. Várady leírja benne költői indulását, a hatvanas évek irodalmi klímáját, a kezdődő (és végződő) szerelmeket, a kusza érzelmi viszonyokat. Eközben verseit is bemutatja, sőt önelemzi, ami az én szememben ritka érték.

(4) Mi volt számodra 2024-ben a legfontosabb, legemlékezetesebb művészeti élmény (koncert, film, színház, kiállítás stb.)?

Robert Icke Oidipusz című darabja a Radnóti Színházban, Szikszai Rémusz rendezésében, Upor László fordításában. A klasszikus görög tragédia merészen modern átirata, amelyben a cselekmény lényegében változatlan, a tragédia ugyanúgy fokról fokra bomlik ki, majd rohan a végkifejlet felé, mint Szophoklésznél. Minden szereplő jó, elsősorban a címszereplő, Pál András, aki ezért az alakításért elnyerte a Színikritikusok díját mint „legjobb férfi főszereplő”. Nekem mégis a legemlékezetesebb a Jokasztét (Oidipusz feleségét és, mint kiderül, anyját) játszó Kováts Adél, aki ezzel szerintem pályája csúcsára érkezett.

(5) Milyen 2025-ös könyvet vagy művészeti-kulturális eseményt vársz leginkább?

Dragomán György új regényét, ami a hírek szerint jövőre már tényleg a boltokba kerül. Az utóbbi években Dragomán nem jelentkezett regénnyel, pedig szerintem az az igazi műfaja; szépirodalomként utoljára a Jég című nagy (és kiváló) novellát adta közre, aztán főzőkönyveket írt, illetve a Budapest Nagyregényben a rá eső részt. Mindent jól ír, amit ír, de a regényt nagyon várom!

(Fotó: Ördögkatlan)