Mielőtt az Abélard és Héloïse-ról kérdezném, a hamarosan megjelenő új kötetről érdeklődöm, mely A maradás szégyene címet viseli. A kötet címadó versét két éve közölte a Jelenkorban, és sokatmondó, hogy Sajó László pár hónappal később szó szerint idéz belőle a Szkárosi Endre halálára írt Szkárosi felkel című gyászversében. A kötet címadó verse felől kérdezem, ha nem titok: milyen témájú, karakterű könyvre számíthatunk?

Verseskötetről van szó, a jövő évi Könyvhéten megjelenő új kötetemről. Örülök, hogy beszélhetek róla, hiszen elsősorban költőnek tartom magam, és A Vak Remény című előző kötetem (az azonos című életműkiadvány élén) éppen hét éve jelent meg. Letelt tehát a horatiusi terminus, nem sietem el és nem húzom tovább a várakozás idejét. Számot vetek önmagammal, vajon érdemes volt-e élnem és írnom, vagy sem. A kötetet négy nagyjából hasonló hosszúságú fejezetre, ciklusra, tételre tervezem. Az első, az Esküvői ebéd az idei Könyvhéten megjelent Átkelés a Szuezi-csatornán, a Wirth Imrével folytatott beszélgetések során részben már említett eseményeket bővíti, talán magyarázza is. A második, az Abélard és Héloïse a szerelemről, a harmadik ciklus a halálról szól, ez a két rész a leginkább vallomásos, a negyedik pedig közéleti líra, ahogy mondani szokás, diktatúra-tapasztalat és a szabadság lélegzetvételnyi idejére történő visszaemlékezés. A címadó vers, A maradás szégyene mind a négy ciklus kulcsa lehetne. A reményvesztettségről és a kegyelemről szól. Úgy érzem, minden eddigi kötetemnél őszintébb, leplezetlenebb és leleplezőbb verseskötetet írtam – elsősorban önmagamról. Nem volt könnyű feladat. Nincs bennem a szükségesnél több önszeretet, és örülök, hogy íróként, fordítóként a magyar irodalomban vagyok otthon.

Jól sejtem, hogy a versmag ebben az esetben a mottó volt? Vagy esetleg fordítva született a vers? A főszöveg vonzotta magához a mottót?

A második ciklus valószínűleg legkarakteresebb verséről beszélünk. Nem volt könnyű eldöntenem, hogy belekerüljön-e a többi szerelmes vers közé. Véletlenül akadtam rá a K. I. mintegy hetven levele között erre a mottóban idézett szuggesztív hasonlatra. A versmag maga a levélrészlet volt, ahogyan feltételezi, kérdezi is. Szerettem volna, ha a zavarba ejtően személyes vonatkozást eltávolíthatom magamtól, és a szerelmi szenvedély tágabb körébe utalhatom, hiszen nemcsak én (mi) éltük meg az egymástól való elszakadás traumáját, hanem – mióta világ a világ – megszenvedik az egymástól elszakadó szerelmesek is. A Kertész Imre leveléből vett idézet (amely a kötetben majd K. I. kézírásával jelenik meg) a szerelmi búcsú okozta seb sajgásának kifejezésére szolgáló stílusalakzat, szakmai zsargonnal élve: hasonlat, illetve túlzás. Abélard és Héloïse versszínpadom szereplőinek tekinthetők. Ahogyan az első ciklusból vett, kötetcímet is adó vers, A maradás szégyenének Gregor Samsája vagy a szerelmes ciklusban megidézett másik három híres „vendégszereplő”, Martin Heidegger, Hannah Arendt szerelme és férjének pályaudvari búcsúja is hasonlatként funkcionál. Hannah, miután elbúcsúzik férjétől és a teljes életén át őt kísértő szerelmétől, Martin Heideggertől, egyedül és magányosan ott marad a vonatállomás elnéptelenedő peronján.

Rendkívül izgalmas a címadás. A főszöveg végig utal a híres szerelmi történetre, de az egyértelmű referenciát a cím hordozza. Enélkül nem feltétlenül kellene, hogy az olvasó eszébe jusson Abélard és Héloïse kálváriája. A versírás kezdetén egyértelmű volt, hogy Abélard és Héloïse felől írja meg a szöveget?

A legkevésbé sem. Elháríthatatlanul, villámcsapásszerűen ért a felismerés, hogy nem lehet más a vers címe. Mondhatni a cím megtalálásának köszönhetem magát a verset is. A történet brutalitásának ábrázolását, az átvérzést, a szüntelen sajgást érzékeltető sorismétléseket furcsa módon Arany János maláji versformájából, a pantumból tanultam.

Talán a pantum formájánál is feltűnőbb az Ady-utalás. 2012 januárjában kiváló verset közölt Ady címmel a Tiszatájban. A 2019. szeptemberi Alföld hasábjain rövid írásban emlékezett meg róla, hogy gimnáziumi éveiben és egyetem elején mit jelentett Önnek Ady Endre költészete. Később Wirth Imrének is nagyon szépen nyilatkozott a költőről: „Létezésem végtelen szabadságát először Adyt olvasva éreztem át”. A „Futott velük a jó és rossz szekér” sorában a fenti versébe is megérkezik Ady. De hogyan s miért érkezett meg?

Nem jelentette be, hogy jön. Érkezése teljesen váratlan volt. Gimnazista, illetve egyetemista korom óta azonban szüntelen velem van, ahogyan Pilinszky és József Attila is. Ha nem tekinti szentségtörésnek, épp ahogyan a Radnóti Miklóssal is ott maradt, élete utolsó előtti pillanatáig, az Arany János-kötet. A Kocsi-út az éjszakában című Ady-versből kölcsönvett rossz szekér – egyetlen jelző és jelzett szó lévén – szokásomtól eltérően nem dőlt betűvel jelenik meg a szövegemben, hiszen egy minden versolvasó által ismert szókapcsolatról van szó.

Látványos a vers keretes szerkezete, hiszen több mint a szöveg harmadát érinti. Mi döntött a verskeret alkalmazása mellett? Olvasóként engem először váratlanul ért a pantum formából érkező ismétléses zárlat, aztán megszerettem.

Éltem a sorismétlés mágikus, szinte ráolvasó hatásával. Először talán édesanyám halálára írott versemben idéztem fel Arany Bor vitéz című remekművét, ahol a sorismétlés szabályos formában tér vissza. A teljes sorok megismétlésének szigorú formáját azonban ebben a versben nem követtem. A kapkodó, hiábavaló igyekezet kifejezésére szolgál a verskeret, a sebre helyezett szüntelen átvérző géz, az anarchikus, elállíthatatlan vérzés érzékeltetésére.

Séta a ligetben című versében K. I. monogrammal jelöli Kertész Imrét. A Wirth Imrével készített beszélgetőkönyvben az olvasható, hogy játékos gesztusról volt szó, mely a kéziratleadás utolsó pillanatában jutott eszébe.

Így igaz. De a készülő verseskötetben ez a régi gyerekvers természetesen nem szerepel. A maradás szégyenének második fejezete szenvedélyes szerelem-ciklus, és a Mi történik itt? című harmadik részt előzi meg, ami az egész életemre pontot tevő tragédiával végződő eseményről, Anna lányom haláláról szól. Élete és színházi pályája brutális megszakadásáról (egyúttal fényes helytállásáról, bátorságpróbáról, amiből erőt meríthet olvasó).

Abélard és Héloïse történetének talán leghíresebb mozzanatát, Abélard csonkítását jeleníti meg a vers, ugyanakkor mintha csavarna is a dolgon: szigorú nyelvtani értelemben nem derül ki belőle, hogy Abélard a megcsonkított, az első versszak végén a „bőrödbe és bőrőmbe tapadt” ragtapasz képe pedig érthető úgyis, hogy az egészséges fél ujja lesz ragasztós, amikor sebtapaszt helyez a megcsonkítottra, és értető úgyis, hogy mindketten viselik a sebet. Többször leírta már, hogy a léleknek nincs neme, s mintha itt is felmerülne a gondolat. De lehet, hogy túlolvasom a verset…

Nem hiszem, hogy túlolvasná. Abélard és Héloïse félszegúszó hal, aki másik felére vágyik szüntelen. A Platón Lakomájában olvasható Arisztophanész-beszédben az szerepel, hogy mindketten az elveszített teljességre vágynak. Köznapi fordulattal: ez a szerelem.

(Fotó: Valuska Gábor)