Két évvel ezelőtt az Alföld folyóirat Kortárs fórum elnevezésű sorozatában – még kötet nélkül – inkább csak spekuláltál a szerző és a kritika lehetséges viszonyáról. Idén májusban azonban megjelent az első versesköteted Beszédkényszer címmel (a Jelenkor honlapján Dobos Barna írt róla). Milyen immár az informális beszélgetéseken túli „hivatalos” kritikákkal találkozni?

Szorongató. Természetesen mindegyiket szívdobogva nyitom meg, és azonnal azt próbálom kideríteni, kimondta-e rólam valaki végre a halálos ítéletet. Ez annak ellenére van így, hogy talán többnyire inkább pozitív az eddigi fogadtatásom, még ha van egy-két elmarasztalóbb hangvételű kritika is. Utóbbiak közül Owaimer Oliver alapos írását emelném ki, aki nagy erudícióval fejti ki, mi a gondja a kötet bizonyos jegyeivel, s hogy szerinte miért tévút a romantika értelmezési keretként való használata, melyet például Vas Máté gyakorol a saját kritikájában. (Egyébként nagyon örültem Owaimer kritikájában a Markó Béla költészetével vont párhuzamnak.) Éppen artikuláltsága miatt gondolkoztam azon, hogy válaszolok rá – már csak azért is, hogy provokáljam azt a dogmatikus letiltást, miszerint a szerzőnek a köteten (meg a bemutatókon) kívül kuss a neve. Ezt végül nem tettem meg, részben azért nem, mert tulajdonképpen csak a romantikával kapcsolatban van tárgyi, tehát publicitásra számot tartható vitám. Kihasználva tehát a jelen alkalmat, röviden válaszolok neki. Természetesen magam sem tartom egy az egyben romantikus költészetnek, amit csinálok. Azt hiszem, tudomást nem véve az elmúlt kétszáz év irodalmi, történelmi és filozófiai fejleményeiről, fura is lenne Byron, Hölderlin vagy épp Vörösmarty modorában verset írni 2024-ben, de azt fenntartom, hogy számos romantikából örökölt motívum ott van (legalábbis intencióm szerint) egyes verseimben. Szerintem ez leginkább a naivitás nosztalgiájában érhető tetten, amelyet bár Schiller a „szentimentális költő” sajátjaként ír le, közben receptjét adta ezzel az egész romantikus nemzedéknek. A keresett-vágyott verseszményem pedig tulajdonképpen az ismert wordsworthi modell, miszerint a költészet az érzelmek spontán kiáradása. A kötet „kényszeressége”, neurotikus bőbeszédűsége éppen abból fakad, hogy a versek nem tudnak őszintén spontánná és tisztán emocionálissá, tehát naivvá válni. Nem tudnak szabadulni a felfokozott öntudattól, a reflektáltságtól, amelynek tükrében szürke, banális és kisszerű a világ. A versek – legalábbis egy részük biztosan – tulajdonképpen ennek a problémának a foglalatai. A tét nem, vagy nem csak esztétikai, hiszen a naivitás tulajdonképpen az az irracionális, a reflektált tudat (a romantikus) számára legfeljebb eksztázisként adódó állapot, amelyben elérhetőnek tűnik két tipikusan romantikus fogalom: az Egész és a Végtelen. Azt hiszem, ezen jellemzők miatt regisztrálhatta írásában Vas Máté azt, hogy a romantika hagyományához nyúlok vissza. És szerzőként csak remélni tudom, hogy a szövegek sikeresen valósítják meg a szándékom.

Kritikád elején a fiatal magyar irodalom egészének viszonylatában a személyesség diadalát említed. Több szerzőt felsorolsz, valaki mégis látványosan kimarad: te. Azért is érdekes, mert Biró könyvének értelmezésekor olyan szempontokkal dolgozol, amik a versesköteted esetében is kulcsfontosságúak, például a zseniesztétika újradefiniálása, a maszkulinitás problémája és az őszinteség érvényességének kérdése. Mennyiben lehet erre a kritikára a saját művészeti programod manifesztumaként is tekinteni?

Hogy magam kihagytam a felsorolásból, annak meglehetősen evidens és banális oka van: nyilván pofátlanságnak gondoltam saját magamra hivatkozni számomra rokonszenves költői tendenciák illusztrációjaként. De hogy a konkrét kérdésedre válaszoljak: meglehetősen. Bár a „manifesztum” kissé túlzás, hiszen a szöveg mellőzi a tételes programkijelöléseket – egy ideje egyébként gondolkodom valami hasonlóban –, az igaz, hogy Biró regénye azért is tetszett, mert a saját esztétikai törekvéseimet és társadalmi érdeklődésemet ismertem fel benne. Előbbire jó példa az őszinteség igénye, utóbbira az általad szintén említett maszkulinitás problémája. Előbbi nyilván előfeltételezi az utóbbiról való, szerintem, adekvát beszédet.

Írásod fő antagonistája – hogy téged idézzelek – „a posztmodern »nincs igazság«-medence kényelmes és gondtalan langyvize”. Feltűnő, hogy bár már a kétezres években szép számmal születtek visszatekintő jellegű írások a posztmodernről, az utóbbi években számos szépíró újra központi jelentőségű fogalomként hivatkozik rá, amelyhez képest próbálják a saját esztétikai-politikai törekvéseiket valamilyen módon elhelyezni. Miért érzed még ma is relevánsnak a posztmodernnel szembeni kritikát?

Kétségtelen, hogy valamiféle „posztmodern-kritikát” – legalábbis a „partinagyos” és „KAF-os” játékos-ironikus versbeszédtől való ellépést – már a 2000-es években induló költőgeneráció számos jeles képviselője elvégezte. Ha nem is mind tette ezt nyilvánvalóvá a költészetükről való beszéd formájában, de a lírájukban ez a folyamat lezajlott. Nyilván az sem véletlen, hogy az „új komolyság” és az „új őszinteség” (szükségszerűen homogenizáló) kritikai terminusai a Telep-csoport leírásakor váltak irodalomértelmezői kulcsfogalmakká. Viszont sokukban – és ezt nem csak a „telepesekre” értem – munkáltak továbbra is olyan posztmodernként értett előfeltevések, amik számomra idegenek voltak. Ilyen például a „szerző halálának” dogmája, ami a kezdetektől fogva irritált. Simán lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, a 2000-es évek fiatal költészetében az egyes szám első személy inkább „csak” érzelmi hatáspotenciállal rendelkező grammatikai funkció, mintsem egyenesben tolt őszinteség. Ezt nem esztétikai leminősítésként értem, a személyességet és az érzelmességet talán leginkább működtető Simon Márton egyértelműen nagy hatást gyakorolt és gyakorol rám, de tény, hogy megvolt bennem a radikalizáció heve. Itt nem a „lírai én” beszél, nem egy „identitáskonstrukció”, hanem én. Ez itt az én életem. Az én gondolataim, az én problémáim. Ennek poétikai eszközei a közvetlen autobiografikus és társadalmi-politikai referenciák – ezekkel üzeni azt a kötet, hogy itt a versek felülete „mögül” beszél valaki, aki itt él köztetek a 21. század Magyarországán. És nem csak egy nyelv. A szerzői és textuális én ilyetén azonosítására nem nagyon láttam példákat az általad említett időszakban, legalábbis domináns tendenciának nem feltétlen mondanám (persze, mindig vannak kivételek, amik elkerülhették a figyelmem). Márpedig ebben láttam a számomra fontos őszinteség garanciáját, mindennek az érzelmi-egzisztenciális tétje az, ami számomra katartikussá tesz egy szöveget.

Ezek ilyen romantikus dolgok, amiket a kortárs irodalmi közegben való szocializációm kezdetén sorra lemosolyogtak, úgy vélem, éppen a hazai (vulgár)posztmodern örökségeként. Ugyanez volt a helyzet az érzelmességgel is. Egy vers ne picsogjon – legyen inkább okosan ironikus, ha játékos nem is. Mániákusan kerüljük a giccset és a közhelyeket. Annyira különbözni akarunk a poet.hu-s dilettánsoktól, hogy végül nem marad semmi olyan közös fogalmi-érzelmi-referenciális kapcsolat költő és olvasó között, ami megmenthetné a szöveget attól, hogy önmagára záruljon. Így nem adja meg a szöveg a ráismerés örömét, én pedig mindig ezt kerestem íróként és olvasóként egyaránt. Ugyanilyen tiltás övezte a kétezres években a nyílt politikai-társadalmi utalást is. A politika nem méltó a költészet magaslati levegőjéhez. Különben is: ez csak egy szöveg, amin kívül, ugye, a hazai Derrida-(félre)értésből tudjuk, nincs is semmi. Társadalom, történelem, s benne az egyén pláne nem. Különben vicces, hogyan keveredik ebben a humanista univerzalizmus (a költészet az örök és általános emberit ragadja meg) és a köztudottan univerzalizmusellenes posztmodern. Egyébként ennek az előítéletnek magam is sokáig foglya voltam. S bár riaszt az irodalom direkt politikai instrumentalizálása – Kemény Lilit idézve, „művészet helyett sajtókampány” –, alapvetően örülök annak, hogy feloldódni látszik ez a tabu. Nyilván voltak kivételek korábban, akár játékos vagy áttételes formában a ’90-es évek lírájában is, a politikum mint a lírai köznyelv tárgya mégis mintha csak a velem induló irodalmárgeneráció tagjainál lenne már teljesen evidens. Az idősebbek közül nekem ilyen téren Fehér Renátó és Peer Krisztián versei voltak revelatívak.

De hogy röviden és összefoglaló igénnyel végre válaszoljak is a kérdésedre: azért éreztem, hogy küzdenem kell a posztmodernnel, mert bár (mint te is mondod) a végét már vagy húsz éve is bejelentették, az öröksége a mai napig velünk él(t?) (autobiografizmus-ellenesség, érzelmességiszony, a referencialitás letiltása, ebből fakadóan a politikai tétektől görcsösen ódzkodó esztétikai autonómia, a realizmus szitokszóként, kizárólag idézőjelben használata), amellyel szemben, úgy éreztem, meg kell határoznom magam. Aztán persze én is elvégeztem a magyar szakot, és inkább az tűnt érvényes kérdésnek, hogy miként lehet a posztmodern nyelvi-kulturális megelőzöttségtudatát, ismeretelméleti perspektivizmusát beépíteni egy új, valóság- személyesség- és világigénnyel fellépő poétikába. Biró regénye részben pont azért tetszett, mert – ahogy azt a kritikámban írom is – úgy támasztja fel tetszhalott állapotából a szerzőt az őszinteség varázsszavával, hogy közben nem valamifajta naiv-realista énelbeszélést („ez a valóság, oszt’ megírom!”) hoz létre. És szerintem – legalábbis bízom benne – én sem csúszom vissza az úgynevezett reflektálatlan alanyiságba, ahogy azt anno nálam tájékozottabb neoavantgárd költőifjoncok emlegették.

Biró Zsombor Aurél könyvét a mai autofikciós próza konjunktúrájának sorában szokás emlegetni. Írásod zárlatában viszont egy jövőben megírandó „jó kortárs realista regény” mellett érvelsz, amely az önéletírás személyes mikrotörténetein túl képes a jelen általánosabb történéseit is megragadni. Ez a gesztus az autofikció olvasásának kifáradását jelzi?

Szerintem annyira régen talán nem megy ez még nálunk itthon, hogy már a kifáradásáról beszéljünk, de kétségtelen, hogy egy trend csúcsra járatása után természetszerűleg dekonjunktúra következik – épp ezért számít csúcsnak. S ez az év ilyennek tűnik nekem. A „jó realista regény” mellett azért érvelek, mert az gondolom, most, hogy az önéletrajzisággal visszapereltük a referencialitást, érdemes lenne ezt arra felhasználni, hogy a magyar társadalom totalitásának esztétikai megragadásához közeledjünk. Ha nem is olyan hübrisszel, mint ahogy Balzac fogott neki az Emberi színjátéknak, de például Jonathan Franzen epikája jó előképe lehet ennek. Visszatérve az autofikció „kifáradásához”: igen, jó lenne elkerülni azt, hogy ezentúl az irodalom sokszínűségét az jelentse, hogy különféle társadalmi identitáscsomagok önszínrevitelét olvashatjuk évről évre, mert előbb-utóbb kifogyunk belőlük. Szóval a „műfaj” megújulását szerintem nem tematikus szinten várhatjuk majd, hanem olyan szövegek lehetnek úttörők, amelyek még korábban nem látott poétikai megoldásokkal vetik fel a valóság, a fikció, a képzelet és a személyes sors etikai, politikai és esztétikai összefüggéseit.

(Fotó: Bach Máté)