Doktori kutatásodban is latin-amerikai irodalommal foglalkozol, emellett több kritikát írtál az 1749 számára, a perui Jorge Eduardo Eielson verseit fordítottad a Versumra, augusztusban pedig a Jelenkor Online-on jelent meg beszámolód a Buenos Airesben rendezett dél-amerikai független könyvkiadók fesztiváljáról. Az utóbbi időben szinte a latin-amerikai irodalom hatvanas évekbeli boomjához hasonló folyamat indult be, Magyarországon is újra egyre élénkebb a figyelem a térség szerzői iránt. A Jelenkorban erről a fordulatról számol be Urbán Bálint számos kritikája is. Miben látod a hazai érdeklődés megnövekedésének okát?

Való igaz, hogy az utóbbi időben nagyobb figyelmet kapott a spanyol nyelvű irodalom, azonban azt, hogy ez a hatvanas évekbeli boomhoz hasonló folyamat lenne, kicsit erős párhuzamnak érzem. Azért látom kissé problematikusnak az összehasonlítást, mert míg a boom fogadtatása egységesen érkezett Magyarországra (bár ez is vitatott kérdés, hogy a boom esetében műfaji, stilisztikai egységességről, egy írógenerációról, könyvpiaci stratégiáról vagy ezek kombinációjáról beszélünk), addig ma a művek kiválasztása véletlenszerűbb. A hazai recepciónak emellett továbbra sem sikerült teljesen levetkőznie azt, hogy a spanyolról fordított szépirodalmi műveket a boomhoz viszonyítva olvassuk. Azt hiszem, az átfogó válasz megfogalmazásához jobban bele kellene látnom a hazai könyvkiadók működésébe. A boomtól eltérően a nagyobb kiadók inkább kortárs, fiatal szerzők műveit helyezték előtérbe, azon belül is inkább a spanyol könyvpiac friss szerzőit követik, ennek köszönhető például Andrés Barba (Fényes Köztársaság) vagy Carlos Ruiz Zafón műveinek kiadása, amelyek Spanyolországban is népszerűek, bár inkább könnyebb, mainstream olvasmánynak bizonyulnak. Bár nem tudom pontosan, hogyan érkeztek ezek a művek a kiadókhoz, az a sanda gyanúm, hogy a Frankfurti Könyvvásárnak és az európai irodalmi piacnak és marketingnek nagy szerepe lehet a kortárs spanyol irodalom népszerűsítésében. Ezenfelül újdonság, hogy egyre nagyobb figyelem fordul hazánkban is a katalán irodalom felé, amit jól illusztrál Irene Solà Éneklek és táncot jár a hegy című regényének sikere, illetve a L’Harmattan Kiadó Katalán Könyvtár sorozata.

Sokat lendített a spanyol nyelvű irodalom népszerűségén a spanyol-amerikai irodalomra szakosodott Sonora Kiadó megalapulása is, amelynek célja, hogy itthon kevésbé ismert latin-amerikai szerzőket mutasson be a magyar olvasóknak. A Sonora megjelenéseihez könyvbemutatókat, beszélgetéseket is szerveztek, ezek a rendezvények szintén sok új olvasót vonzanak, illetve ennek részeként látogatott a Budapesti Cervantes Intézetbe Cristina Rivera Garza.

A spanyol nyelvű irodalom magyar recepciója sokat köszönhet a fordítóknak és hispanistáknak is, úgy gondolom, hogy mindannyian, akik ezzel foglalkozunk, sokat dolgozunk azon, hogy a spanyol nyelvű irodalomról szóló diskurzus látható, hozzáférhető legyen. Az utóbbi időben szerencsére nagyobb figyelmet kap a fordítói munka, az irodalmi kerekasztal-beszélgetésekre egyre gyakrabban kérik fel őket. Jó példa erre a Guillermo Cabrera Infante Trükkös tigristrió című művének magyar fordítása kapcsán alakult cikksorozat, amelyet a fordító, Kutasy Mercédesz indítványozott az 1749-en megjelent írásában. Ez nemcsak azért jelentős a spanyol-amerikai irodalom recepciótörténetében, mert hozzáférhetővé teszi az eddig az egyetem falai mögé rejtett diskurzust, hanem azért is, mert a fordítói munkára, illetve az ezzel járó filológiai kérdésekre is rávilágít.

Sok esetben nehéz lehet a magyar olvasóknak elhelyezni az újabb spanyol nyelvű szerzőket anélkül, hogy átfogó képet kapnának a spanyol, illetve a spanyol-amerikai irodalmi kontextusról (a boomon túl). Ennek kapcsán érdemes megemlíteni például Zelei Dávid 2021-ben megjelent (Post)Boom. Kritikák és esszék a 20–21. századi spanyol-amerikai irodalomról című kötetét, amelyben spanyol-amerikai irodalom boomot követő időszakának átfogó bemutatására tesz kísérletet. A megemlékező, ismeretterjesztő szövegek között említhetjük például az 1749-en futó Ikszek nevű évfordulós rovatot, ahol kerek évfordulókon megemlékező cikkeket publikálnak a világirodalom nagy alakjairól; itt is dominál a spanyol nyelvű irodalom.

Végül fontos megjegyezni Bolaño tagadhatatlan hatását. A Vad nyomozók és a 2666 magyar megjelenése nagy port kavart a hazai irodalmi színtéren: rengeteg recenzió és kritika született ezekről a művekről, szerveztek kritikusi kerekasztalt, a 2666 2016-ban az év legjobb könyve volt a Könyves Magazin kritikusai szerint, a Vad nyomozók pedig 2013-ban került fel ugyanitt a legjobb könyvek listájára. A Vad nyomozókból Kelemen Kristóf rendezésében színházi előadás is készült, ami szintén sokat dobott a spanyol nyelvű irodalom népszerűségén. Bolaño hazai népszerűsége azért is nagyon fontos, mert szakítani tudott a boomhoz viszonyító kritikusi értelmezéssel és rávilágított arra, hogy a boomon túl is van spanyol nyelvű irodalom. Érdemes kiemelni, hogy 2023-ban a Hévíz folyóirat Latin-Amerika című tematikus lapszámot jelentetett meg.

Cristina Rivera Garza nemzetközi szinten is a Liliana legyőzhetetlen nyarával ért el komoly sikereket. A testvére meggyilkolásának körülményeit feltáró könyv idén elnyerte a Pulitzer-díjat önéletrajz–memoár kategóriában. A szerző azonban kiterjedt életművel rendelkezik, számos regényt, verses- és novelláskötetet írt. Mennyire számít atipikus könyvnek a kritikádban tárgyalt regény az előzőekhez képest?

Ami általánoságban a spanyol nyelvű szépirodalmat illeti, mind a beszámolókon, valós dokumentumokon alapuló vagy ezeket felhasználó irodalom, mind az autofikció nagy hagyománnyal bír a térségben. Cristina Rivera Garza munkásságában a Liliana legyőzhetetlen nyara ugyanakkor bizonyára kiemelkedő jelentőséggel bír, tekintve, hogy egy nagyon közeli és nagyon személyes traumát mutat be. Ebből a szempontból vitathatatlan, hogy más olvasatot igényel, mint a szerző többi műve, hiszen a könyv összefonódik a személyes traumafeldolgozási folyamattal is, illetve a nyomozási akták felkutatásával. A Liliana legyőzhetetlen nyara esetében tulajdonképpen több rétegű naplóról, több szintű személyességről beszélhetünk: Liliana naplórészletei Cristina kutatási, nyomozási naplójába illeszkednek, és ez a kettős személyesség zavarba ejtő lehet az irodalomkritikusok számára. Ugyanakkor ez az intim hangvétel mégis egy távolabbi, külső narratív pozícióhoz társul (jól mutatják ezt például a párkapcsolati erőszakról szóló szakirodalomból idézett részek), és ahogy azt a szerző a bemutatón is elmondta, a könyv elsődleges célja nem a személyes történet elbeszélése, hanem egy általános, a mai napig égetően aktuális és súlyos társadalmi probléma tudatosítása, a bántalmazásról és a párkapcsolati erőszakról szóló diskurzus felelevenítése, fenntartása. Ebből kifolyólag nem feltétlenül minősül atipikusnak, sőt így is beleillik a szerző életművébe, hiszen Rivera Garza korábbi műveiben is hangsúlyosan jelen van a társadalompolitikai, kritikai nézőpont, illetve a politikai érzékenyítés, tudatosítás irodalmi nyelvezetével való kísérletezés. Verseiben és prózájában is sokszor dolgozik társadalompolitikai kérdésekkel és női nézőpontokkal.

A szerző a díj után nyilatkozott a Guardiannak, ahol azt is elmondta, hogy a könyv érzelmileg legtelítettebb részeit eredetileg angolul írta, így távolítva el magától nyelvileg is az események személyességét. A Liliana legyőzhetetlen nyara nem titkolt célja volt, hogy a Mexikóban domináns macsó kultúra kritikáját nyújtsa, amely meghatározza az állam működését is. Ez a határozott politikai, kritikai szemlélet mennyire jellemző a térség irodalmára?

Ahogy a recenziómban is kitérek rá, a Liliana legyőzhetetlen nyarát nehéz csupán szépirodalmi szempontból elemezni, hiszen nem illeszkedik a hagyományosan szépirodalmi esztétikai keretbe; ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szépirodalmi értéke. Cristina Rivera Garza a bemutatón is elmondta, hogy Liliana hangja már megszületett a naplókban, bejegyzésekben, a szerzőnek tulajdonképpen csak a struktúrát kellett hozzáadnia, ugyanúgy, ahogy a többi tanúvallomás, megemlékezés esetében is. Azt gondolom, hogy maga ez a struktúra az, ami a mű szépirodalmi értékét jelenti. A naplóbejegyzések, bár módosítás nélkül vannak közölve, egy felépített narratíva részét képezik, így a szöveg szerves részeként, irodalmi minőségben szerepelnek a könyvben. Ugyanakkor azt is érdemes hozzátenni, hogy Latin-Amerikában nagy hagyománya van a fragmentált, nem lineáris kronológiájú műveknek, így ez önmagában nem különösen újdonság (jelen van Borges, Cortázar, Puig írásaiban is).

Ez ugyanúgy érvényes a politikai tartalomra is. Latin-Amerikában a szépirodalmi hagyomány nagyon erősen összefonódik a politikai törekvésekkel, nyomásgyakorlással. A spanyol hódítók első, Amerikáról szóló beszámolói, naplóbejegyzései politikai célúak. Kolumbusz Kristóf naplója politikai célú beszámoló: a valós tapasztalatok eladható, propagandisztikus rögzítése. Ám ettől még irodalmi szempontból is értékes kordokumentum. A spanyolok amerikai hódításairól írt szövegektől kezdve gyakorlatilag az egész „latin-amerikainak” vagy „spanyol-amerikai irodalomnak” titulált korpuszt felmondhatnám, a legtöbb esetben markánsan jelen van a politikai olvasat, a kritikus, politikai nézőpont.

A politika és az irodalom kapcsolata Latin-Amerikában a huszadik században is összeforr: gondoljunk csak Eduardo Galeano Latin-Amerika nyitott erei című könyvére. Színtiszta politika. Vagy: szépirodalomnak tekinthető-e Che Guevara naplója? A legtöbb helyen így adják el. A latin-amerikai irodalomban a kérdés végigkíséri az irodalmi korszakokat, műfajokat, hagyományokat. A huszadik században például ott van a diktátorregény műfaja (Gabriel García Márquez: A pátriárka alkonya, Alejo Carpentier: Rendszerek és módszerek, Augusto Roa Bastos: Yo el Supremo, Mario Vargas Llosa: A Kecske ünnepe). Az irodalmiság mindegyikben szorosan összekapcsolódik egy korszak, egy adott társadalmi működés kritikájával. Miguel Ángel Asturias az első spanyol-amerikai Nobel-díjas prózaíró, műveinek irodalmi értéke vitathatatlan, a Nobel-díj átadóján mégis úgy nyilatkozott, hogy „ha a regényed célja csupán a szórakoztatás, inkább égesd el, […] mert ha te nem teszed meg, az idő múlásával veled együtt törlődik majd a nép emlékezetéből”. Aztán ott van Bolaño és Zurita, illetve Víctor Jara: szépirodalom a javából, de mindhárom mögött ott húzódik a Pinochet-diktatúra elleni kiállás.

A regény fontos célkitűzése volt annak a nyelvnek megteremtése, amely képes megragadni a nőkkel szembeni erőszak formáit. Mégsem beszélhetünk egységes nyelvről, ahogy arra te is kitérsz kritikádban: sokszólamú szövegről van szó, amelyben a húga meggyilkolásának ügyében az igazságszolgáltatás útvesztőiben bolyongó elbeszélő hangja mellett helyet kaptak visszaemlékezések, hivatalos dokumentumok, valamint az elhunyt testvér naplóbejegyzései is. Hogyan lehet mégis körülírni ezt a nyelvet, amely képes a kapcsolaton belüli erőszakról beszélni?

A szépirodalom és a politika szoros viszonya a szépirodalom és az erőszak összefonódását is feltételezi, ahogy a politikai törekvések, úgy az erőszak leírásának nyelve is nagyon markánsan és nagyon sokféleképpen van jelen a spanyol-amerikai irodalomban. Egyrészt ott van a recenziómban is említett többszólamúság, töredezettség, másrészről pedig a bizonytalanság, a hiány. Az „igazságszolgáltatás” útvesztőinek rejtettsége, ignoranciája által elvesznek vagy törlődnek akták, a bürokratikus rendszer túlbonyolított, labirintusszerű működése elfárasztja a kérelmezőt. Cristina Rivera Garza könyvének nyelvezete ugyanezt a működést illusztrálja: senki sem tudja, mit történt pontosan, hol van a tettes, életben van-e még egyáltalán. Az olvasó elveszik a nézőpontok, beszámolók között, és az első fejezetben leírt bürokratikus útvesztőben. Ez a bizonytalanság sokkal nyugtalanítóbb és nyomasztóbb, mint a történések tényszerű, rideg közlése. Az információk hiányosak, homályosak. A beszámolók közvetett módon, szűrőn keresztül mutatják be az eseményeket, amihez ráadásul sok esetben érzelmi töltet, feltételezés, gyanú is társul. Ez a hiányos, homályos, töredékes nyelvezet jól illusztrálja azt is, hogy miképpen működik a párkapcsolaton belüli erőszak dinamikájában az elszigetelődés, az erőszak elrejtése, a látszólag egészségesen működő kapcsolati kép fenntartása.

A közvetettség mint az erőszak leírására használt stilisztikai eszköz visszatérő motívum a spanyol-amerikai irodalomban. A kedvenc példám erre Roberto Bolaño Távoli csillag című kisregényében Carlos Wieder brutális fotókiállításának jelenete, ahol a sötét, füstös szobában kiállított fotókról csak annyit tudunk, hogy a többségén nők szerepelnek (ezt is csak egy résztvevő beszámolójából ismerjük meg), illetve hogy a képek egyharmadán a nők valószínűleg még életben voltak a fényképek készítésének pillanatában. Megcsonkított testek, brutális jelenetek szerepelnek a kiállításon, azonban egyikről sem kapunk részletes leírást, csak a résztvevők reakciójáról értesülünk: sápadtság, hányás, düh, szédülés. A feltételezés, hogy mi történhetett valójában, még szörnyűbb, mintha konkrét információkat kapnánk. Cristina Rivera Garza kötetében ugyanígy nagyon keveset tudunk meg Ángelről, az elkövetőről, csupán a közeli ismerősök külső szemszögből megélt tapasztalatait, reakcióit ismerjük meg. Aztán ott van a 2666-ban A gyilkosságok könyve: itt a nők elleni erőszak dinamikája épp a túlzott információközlés miatt válik rejtetté. Az ismétlés fásulttá teszi az olvasót, és bár látszólag a narrátor végig a nők elleni erőszakról beszél, a lényeges információk itt is rejtve maradnak.

Az erőszak irodalmának nagy hagyománya van a latin-amerikai irodalomban, a nők elleni erőszak irodalmi reprezentációja mégis csak az utóbbi évtizedekben lett láthatóbb. Ezt az is jól mutatja, hogy a buenos airesi Független Kiadói Fesztiválon az ajándék könyv témája épp az erőszak volt (Violencia), ebben a kötetben több női hang is megszólal és a nők elleni erőszak és patriarchális elnyomás adja a kötet tematikus vezérfonalát.