Alföld, Élet és Irodalom, Jelenkor, Kalligram, Kulter, Litera, Nincs, Parnasszus. Tavaly és idén a felsorolt fórumokon találkoztam a verseiddel. Kötetben gondolkozol már vagy korai még a dolog?

Gondolkodom a köteten, van is elég versem, de elsietni sem akarom. A másik probléma, hogy nagyjából egy éve körvonalazódott bennem egy hosszúvers koncepciója, ami központi szöveg lenne a kötetben (el is neveztem róla a készülő kéziratot, pedig ez az egyetlen nem megírt vers), már így is temérdek munkám van benne, de csak a jegyzetek gyűlnek. Pedig ha sikerül megírnom, esküszöm, jó lesz. Talán majd ez a nyilvános ígérgetés ösztökél a munkára.

A vers első fele egyértelműen meg akar győzni arról, hogy a megszólaló látta a Facebook-posztot, tényleg egy volt osztálytársáról van szó, akinek pénzügyes az anyja és taxis az apja. Ugyanakkor – nem meglepő módon – azt is feltételezem, hogy ennyire nem indiszkrét a szöveg, hiszen legalább az osztályközösség egyértelműen felismeri, kiről van szó. A valóságra vonatkoztatott olvasatot provokáló versben mennyire zavar, ha az olvasónak eszébe jut az indiszkréció? Amikor debütáltál a Jelenkorban, arról írtál, hogy Vida Kamilla Naplójegyzetében te vagy az, aki „progresszív szövegetikai” kérdéseket tesz fel…

„Fintorognak, és elfordulnak tőlem ott is, / hiszen tudják, minden, amit mondanak, / felhasználható ellenem.” (Turi Tímea) Tehát pont az indiszkréció mértéke miatt nem sikerült meggyőzzelek. A vers egyébként nagyrészt megfelel a valóságnak (a Facebook-poszt még mindig fent van, ráadásul borítókép!), a részletekben vannak eltérések, de mindegy is.

Én azt gondolom, semmilyen szöveg nem függetlenítheti magát a morális dimenziójától, hiszen éppen azért íródik, kap formát, hogy bizonyos hatást váltson ki a nyilvánosság különböző tereiben. És ebben a szövegminőség csak egyetlen szempont, sőt minél jobb a vers, annál többekhez jut el potenciálisan, így nagyobb a személyes kár, de adott esetben a közösségi haszon is. Mérlegelni kell, nincs recept. (Mondjuk szerintem nem kegyetlen vers, és közöltem ennél már kérdésesebbet is – az ÉS-ben jelent meg márciusban egy olyan szövegem, hogy utána hetekig szorongtam, nehogy a versalany kezébe keveredjen a lapszám.)

Ugyanakkor nem tagadom, van ebben élvezet is, és nemcsak a hatalomfless (ki gépfegyverrel, ki pennával), de például egy szerelmes vers esetében általában egyetlen másik ember ismeri a részleteket/lát rá a hazugságokra, itt viszont, jól mondod, egy teljes osztályközösség kollektív élménye lett kibeszélve – Istenem, ki gondolta volna, hogy pont M. kapcsán fogok ilyeneket fejtegetni? Velük sosem beszéltem nyíltan, persze most sem, de épp ez a jó az egészben. Mindig élvezet látni, hogy intim közlések a megfelelő (vers)formában beemelhetők udvarias és távolságtartó és/vagy szakmai beszélgetésekbe. Plusz van egy mediális vonatkozása is ennek: Facebook-poszt az ihletforrás, és a verset is valószínűleg ott fogják a legtöbben olvasni. Számomra ez elég szórakoztató.

A szerkezet nagyfokú tudatosságra vall. A vers első fele egy mondat, a második fele kérdéssor, melyet két kijelentés zár. Kezdettől fogva ebbe a struktúrába kívánkozott a téma? Poétikai szempontból mennyiben érdekelt, hogy a hosszúmondat elbírja-e a vers első részét?

Úgy emlékszem, látván a posztot, gondoltam, hátha lehet ebből szöveg, felskicceltem a szituációt – az első mondat úgy épül fel, mint egy vicc, csattanóra fut ki, önmagában is zárt szerkezet. De még nincs benne reflexió, kezdeni kell vele valamit, és a kérdéssor ritmikailag is ellenpontozza a hosszúmondat egylevegősségét. A két zárómondat pedig adta magát.

Hangzósságában és tempójában is hatásos szövegről van szó. Része volt az írásfolyamatnak, hogy az alakuló verset hangosan felolvasd magadnak és ez alapján korrigálj?

Köszönöm. Ha jól emlékszem, igen.

Sokat gondolkoztam az utolsó soron. A vers feltűnően feszes szerkezettel és nagyfokú retorizáltsággal ellensúlyozza az egyértelmű mondandót, így kérdésnek tűnt számomra, hogy nem szájbarágás-e egyértelműsítő kijelentéssel zárni a szöveget. Végül vagány megoldásnak látom, a mondat inkább elfedi a tanulságot, s csak látszólag fogalmazza meg azt. Megfordult a fejedben, hogy a didaktikusnak tűnő zárlat zavaró lehet?

Volt ilyen félelmem, igen. Ez részben vissza is igazolódott, vegyes visszajelzéseket kaptam a zárlatra. Ilyen mondatokat csak nagyon ritkán írhat le az ember, nehogy elinflálja az erejüket, mint a juhász a segélykiáltást. Nekem különösen érdemes odafigyelnem erre, hajlamos vagyok állandó gyászállapotban tartani magam a gyerekkorom elmúlásával kapcsolatban. Tizenhét évesen írtam egy értelemszerűen rossz verset A gyerekkor vége címmel, azóta érzem a késztetést. De jó észrevétel, amit mondasz, valóban szándékolt mellébeszélés a zárlat a vers valós tétjéhez képest. Viszont szerintem nem csak akkor érdemes kimondani valamit, ha új információt tartalmaz, épp a túlbeszéltség, a nyilvánvaló tartalom mégis-leírása az, ami az információközlés funkciójáról a kimondás aktusára tereli a figyelmet. Azt hiszem, mindenkinek megvan az a nyelvi élmény, amikor egy következtetés verbalizálásakor egyszerre üt szíven valami megértése, és annak a felismerése, hogy azt mindig is, vagy már régen tudtuk, de most megtörtént, mert mondattá vált.

A zárlatra érkezett visszajelzésekkel kapcsolatban arra gyanakszom, hogy még a megjelenés előtt érkeztek. Kik az első olvasóid és mit mondtak pontosan a zárlatról?

Bevallom, tartok a műhelyezéstől. Sokszor zavarba ejtően üres, technokrata gyakorlatnak érzem a megszokott írótáboros, önképzőkörös keretek között. Egyrészről van egy teljesen legitim igény, hogy az irodalomra szakmaként tekintsünk, hiszen csak így juthatunk elismeréshez, anyagi kompenzációhoz a kapitalizmusban. Egyáltalán, így válhatunk érdekérvényesítésre alkalmas közösséggé. Másrészről a szakma szakembereket kíván. Egy szakembernek meghatározó vonása a pontos ismétlésre való képesség, a bármikor előhívható, rögzített tudás. (Az erre való kényszeres törekvés mintha abból a kínos frusztrációból fakadna, hogy ami nem integrálható a termelés menetébe, ami a tőke szempontjából láthatatlan, az nem is létezik. Nem véletlen, hogy a dilettáns szó ennyire népszerű a közegen belül: fel kell ismerni a skinwalkereket.) Szerintem viszont a jó művészet mindig a kudarc lehetőségével dolgozik. Sosem statikus, mindig aktív probléma. (Mikor nem írok verset, nem vagyok költő.)

Ettől részben függetlenül keveseknek és ritkán mutatom meg a publikálatlan szövegeim, általában közeli barátaimnak és a barátnőmnek. Volt, akinek tetszett a zárlat, volt, aki érzelgősnek vagy didaktikusnak érezte. A barátnőmnek például tetszett.

Költőként és a Késelés Villával moderátoraként is sokat foglalkozol politika és irodalom kapcsolatával. A Kidobósban a taxis szólama és a militáris kontextus direkt módon, a fiúöltöző és a testnevelésóra versengő közege pedig áttétesen hordozza a politikumot. Honnan ered politikai és irodalom összejátszatásának az igénye?

Három dolog jut eszembe:

1. Nem kell semmit összejátszani, igaz a közhely: minden politika. A vers inherensen politikai, hiszen nyilvános megszólalás, valami sajátszerű, valami perszonális megosztása másokkal, egy közösséggel egy olyan nyelven, amit minden rétegében meghatároz és alakít a társadalmi, történelmi kontextus. A kérdés csak annyi, mennyire reflektálunk erre.

2. Amikor először találkoztam baloldali filozófiai szövegekkel – a politikai eszmélésem szempontjából ez főként TGM-et jelentette –, az egyik nagy élményem az volt, hogy korábban kikezdhetetlennek, mozdíthatatlannak tűnő konstrukciókat tud bevenni a gondolat (és megkérdőjelezni, és helyteleníteni, alternatívákat kínálni) pont úgy, ahogy a költészet is olyan helyeken talál átjárókat, ahol minden józan belátás szerint nem lehetne. Vagyis, hogy a baloldaliság: költői.

3. Soha még jó irodalom nem indult ki abból, hogy minden jó úgy, ahogy van.

(Fotó: Hübner Teodóra)