Anélkül, hogy túl sokat árulnánk el a Jelenkor olvasóinak, annyit talán elmondhatunk, hogy a most közölt rövidebb versek mellett egy nagyobb lélegzetű költeménnyel és néhány klasszikus értelemben vett formabravúrral is megörvendeztette a szerkesztőséget. Jellemző, hogy többfajta szövegen dolgozik egyszerre?

Nemigen szoktam többfajta szövegen dolgozni egy időben. A verseimet füzetekbe vagy ívpapírokra írom, hosszan javítgatom (hónapokig, néha évekig), és azután begépelem őket. De a gépben is javítok néha. Az idő távlatot, kritikai szempontokat ad a munkához. Nem szánom a szövegem formabravúrnak. Az első följegyzés után megpróbálom kidolgozni a gondolatmenetet. Az ritkább, hogy kész sor vagy ritmikai alakzat jutna eszembe. Többnyire a gondolat, a kép felől indulok.

A januári Jelenkorban megjelent interjúban a következőt mondta Korpa Tamásnak: „A vers kitérői, képei, következtetései írás közben jutnak eszembe. A kezdés és a zárlat azonban többnyire eleve megvan. Az a kiindulás.” Az univerzum búcsúja hogyan készült?

Ma már nehezen tudnám a körülményeket rekonstruálni. Időnként fölszakad bennem a kétely, értelmes-e, szóra érdemes-e – apró, szinte észrevehetetlen – részvételünk a világegyetemben. Valószínűleg minden költő azt kérdezi önmagától vagy a teremtett világ alanyaitól, hogy mi az emberi lét értelme, célja. Hogyan veszünk ‒ vagy vehetnénk – részt más alakzatként a létezésben? Talán a költői teremtés révén, legalább a kérdéseinkkel…? Ez a vers lényegében az emberi nem világteremtésre való alkalmasságának vagy alkalmatlanságának a kérdését feszegeti.

Valóban kozmikus távlatú versről van szó, melynek beszélője az univerzum búcsúját rögzíti az emberiségtől. A derűsnek korántsem mondható téma ellenére mégsem egyértelműen depresszív a szöveg, az éjjeli csillagos ég és a virágkehely megkapó képe szépséggel ellenpontoz. Tudatos esztétikai megfontolásról vagy szó, vagy én látom bele a versbe?

Nem hiszem, hogy a költészet leírható lenne a szépség kontra depresszió fogalmával. A költészet, Homérosztól a mai napig, próbálkozás a világ megértésére, megragadására, az emberi élet értelmének a megtalálására. Sokszor a vers szépsége az az apró világegész, amelyet az emberi lény fel tud ajánlani az élet elviselésére vagy megünneplésére. Aprón, halkan, titokzatosan élünk, a biológia kegyelme folytán, az univerzumban. És az igazi csoda, hogy ennek tudatában lehetünk, hogy ezt a tudást alakítani-használni tudjuk. A depresszió is az életünk része, de vigyáznunk kell, hogy mint annyi minden (például a természet erői vagy állati ösztöneink), ez se kerekedjen fölénk.

Kétszer találkozunk első személyű megszólalással: a második szakasz végén feltűnik az E/1-es beszélő, majd a többes szám első személy vezeti fel a zárlatban érkező emberiséget. Mi döntött a távolságtartóbb, kevésbé személyes beszédmód mellett?

Egy vers megírásakor nem azon gondolkodik a költő, hogy egyes- vagy többes számban beszéljen-e. Talán a személyestől a közösség felé való lassú nyújtózás a belső ok. Legtöbb megfontolásunkban ugyanis, úgy tűnik, a magunk konkrét, érzéki tapasztalataitól haladunk az általánosítás felé. Lehet, tévedés azt hinni, hogy mások is a miénkhez hasonló módon élik át mindazt, amit az emberi élet nyújt. Vagy amitől megfoszt… Azt hiszem, minden költőben munkál az emberlét értelmének egészére vonatkozó kérdés. A huszadik században Babitsnál, József Attilánál például ez felerősödik. De már Csokonainál, Aranynál is átfűti a versanyagot. Vagy idézzük meg Dantét, Shakespeare-t, John Donne-t, Hölderlint, Eliotot…

A „nyakaszakadt titok” jelzős szerkezete különösen megragadó. Készen, jegyzetből érkezett a versbe, vagy írás közben született meg?

Ezekre a dolgokra nem igazán lehet pontosan rámutatni, mert az első lejegyzés vagy a javítgatás ugyanannak a folyamatnak a része. Az ember ritkán jegyzi meg, hogy mi mikor jutott eszébe. Hacsak nem valamilyen különös helyzetben történt. A költőknek erre néha egészen frivol válaszaik voltak… József Attilánál a Szabad-ötletek jegyzékében egészen groteszk, tulajdonképpen az olvasókra nem tartozó vallomásokkal is találkozhatunk. Azt hiszem, nem a költő tudatalattijában kell kotorászni a szövegértéshez, hanem a versben, a költészet egyedi megvalósulásában.

A „megbőrözött a víz a pohárban” sort olvasva azon gondolkodtam, hogy köznyelvi fordulatról van-e szó vagy költői leleményről. A Dunántúlon nem hallottam még, de mégis gyanús, hogy élőnyelvi a formula…

Természetesen köznyelvi. Azt szoktuk mondani, hogy megbőrözött a tej (amikor föle képződik), de megbőrözik egy tó is, amikor lassan vékony jégréteg lepi el, amíg befagy… Ebben a verssorban a természeti tárgyak és velük a világ lassú, tőlünk független átalakulása s minket az örökkévalóságra való emlékeztetése jelenik meg. Persze, nem tudhatom, „másnak e tájék mit jelent”, hogy ez a metafora másban is hasonló képzeteket kelt-e… Mellesleg jegyzem meg: a „megbőrözik”-változat itt nem a tájnyelviség beszüremkedése, hanem a költői intenzitás rejtett fokozásának jele.

Már első kötetének címe is birtokos szerkezet volt, és A dolgok emlékezete óta is előszeretettel él ezzel a megoldással. Az univerzum búcsúja esetében volt esetleg más címötlete?

A Grant kapitány gyermekei, a Puszták népe, A nap árnyéka, A szegény kisgyermek panaszai is ilyen szerkezetek. Egyszer Réz Pállal beszélgettünk arról, milyen gyakori a birtokos szerkezet az irodalmi művek címében. Erről sok mindent el lehetne mondani…

Kérdésére válaszolva: ennél a versnél nem volt más címötletem. Nagyjából azt írom címbe, amiről úgy érzem (nem tudom, hanem csupán úgy sejtem), hogy annak van valamiféle összefoglaló és egyben figyelemfelhívó ereje. Hogy az olvasó a cím után a verset is elolvassa. Arról hosszan beszélgethetnénk, mi a cím és a mű, az olvasó és a cím közötti kapcsolat… Szeretem, ha a cím felhívó erejű, esetleg szokatlan, de célom nem a meghökkentés.

Nem szándékom szövegemhez lökdösni az olvasót. Beszélgetni szeretnék vele…

(Fotó: Kurucz Árpád)