Évekig voltál a Litera szerkesztője, ahol Gyöngyösi Lilla váltott. A portál ez idő alatt sokat változott, hírlevelet indítottatok, létrejött a Litera Klub, karakteres kritikusi rovat épült fiatal szerzőkből. Miként tekintesz vissza erre az időszakra?

Több mint tíz éve jelent meg az első írásom a Literán, voltam gyakornok, aztán hat évig szerkesztettem a lapot. Nagy iskola volt számomra, rengeteget tanultam a kollégáktól, a kíméletlenül precíz Nagy Gabitól, a vele tandemben dolgozó, friss témákra mindig érzékeny Szekeres Dórától, a rádión edzett, mindig beszédképes Jánossy Lajostól, a lazaság és félénkség egyedi elegyével rendelkező, könnyű kezű Greff Andrástól, a dörzsölt, nagy dumás Csejdy Andrástól és nem utolsósorban az ontológiai optimizmust sugárzó Valuska Gábortól is. Ezért sem vállalkoznék most arra, hogy összeszedjem ennek a szűkebben értve hat, tágabban értve tíz évnek a tanulságait. Ha csak a hat évre visszatekintek, elsőként az jut eszembe, hogy bőven voltak benne válságok, például háromszor indítottam el a kritikarovatot. Az első két alkalommal fix vetésforgóban dolgozó szerzőkkel, de finanszírozás hiányában az első megjelent szövegek után kétszer vissza kellett mondanom a hosszú távú felkérést, harmadszorra pedig már nem is mertem így belefogni a szervezésbe. Mindennek ellenére, vagy mindezért is a kritikarovatra vagyok a legbüszkébb az elmúlt hat évből. Most nem sorolnám fel a szerzőket egyesével, de rengeteg izgalmas írás született. Abban az értelemben nem érzem karakteresnek, hogy létrejött volna körülötte egy ízlésközösség, sőt célom is volt, hogy a legkülönfélébb hangok szólaljanak meg benne, akár az én ízlésítéletemmel szemben is megjelentek kritikák.

Mindenesetre az elmúlt hat évben azért volt olyan időszak is, amikor a kultúra kivéreztetésének legalább 2010 óta fennálló folyamata – legalábbis folyóirat-finanszírozás irányából – megtörni látszott, hogy aztán a válság és a nyomában járó megszorítások egyik első áldozata megint ez a szcéna legyen. Erre válaszul jött létre a Litera Klub, amiben egy támogató, irodalomszerető közösséget próbálunk összehozni, fenntartani egy közösséghiányos világban. Az elmúlt egy év tapasztalatából az látszik, hogy a közösségi finanszírozás nem csodaszer, a kulturális szcénában nem fogja leváltani az állami mecenatúrát, már csak a magyarul beszélők csekély száma és az országunk világrendszerben betöltött félperifériás helyzete okán sem. Különösen érződik ez mostanában, amikor a kulturális szereplők közül egyre többen fordulnak ehhez az eszközhöz, de az talán elmondható, nem számít üzleti titok megsértésének, hogy a Literát tavaly ez kihúzta a gödörből, és mára a finanszírozásának egyik – még ha nem is a legerősebb – lábát ez teszi ki.

A kritikád feltűnő sajátossága, hogy többször utalsz olyan ismeretekre, amelyek informális beszélgetésekből, készülő vagy kéziratban lévő szövegekből származnak. Ez a megoldás jól jelzi, milyen fontos a folyóirat-kultúra mögötti nyilvánosság, ugyanakkor az irodalomkritikák között szokatlannak hat. Miért döntöttél emellett?

Talán két típusa van a kritikusoknak, az egyiket nevezzük most „radikális protestánsnak”. Ez a típus a sola scriptura elve mentén nem hajlandó más, az adott kritika tárgyára reflektáló szöveget elolvasni, ameddig nincs meg a saját értelmezése, nehogy megzavarja a munkájában. Ilyenkor megvan annak a veszélye, hogy ugyanazt írja le az ember, amit mások is kigondoltak már a műről. Aztán ott van a másik típus, nevezzük most a sok olvasástól „elvakult jezsuitának”, aki pedig addig nem nyugszik, míg az összes kommentárt el nem olvasta a (szent) hagyományból, és mivel jezsuita, van némi hozzáférése az apokrif vagy még nem tisztázott státuszú iratokhoz is (például a moly.hu), ezért azokat is elolvassa. Ha ez még nem volt elég, más olvasókkal is megvitatja a könyvet, majd csak utána lát neki a saját értelmezésének; rosszabb esetben a puszta kompiláláshoz, jobb esetben az íráshoz. Ha a léha tipológiámat – ami talán nem is két típus, hanem egy skála két végpontját jelöli – komolyan vesszük, akkor a magam kritikaírói praxisát inkább az elvakult jezsuitáéhoz szeretném közel érzni. Miután elolvastam Bognár Péter regényét, és tudtam, hogy két barátom is írt róla kritikát, elkértem az írásukat megjelenés előtt, hogy elolvashassam őket. Persze, ha elvakult, félhomályban olvasgató jezsuita az ember, akkor fennáll a veszélye annak, hogy észreveszi, valaki megírta már pontosabban és alaposabban az egyik kósza gondolatát a könyvről. Így volt ez Bocsik Balázs kritikájával is, amit volt szerencsém kéziratban olvasni, de mivel a regény egyik lényegi elemére tapintott rá, ezért nem hagyhattam szó nélkül, kicsit reménykedtem benne, hogy megjelenik még az én szövegem előtt, de nem így lett sajnos. A másik informális hivatkozásnak is megvan a maga története, ami azzal kezdődik, hogy elvakult jezsuitánk legalább annyira szereti megvitatni a könyveket, mint amennyire olvasni. Erre jó lehetőséget ad a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarának maradékán egymással párhuzamosan futó, mindenki számára nyitott két olvasókör is. Az egyikben képzőművészeti egyetemistákkal kiegészülve Esterházy-évadot tartottunk a tavaszi félévben, itt olvastuk többek között a Kis Magyar Pornográfiát is, ősszel pedig Nádas Péter Emlékiratok könyve lesz terítéken. A másik, szintén mindenki számára nyitott olvasókörön kortárs krimiket olvastak, és ebben a folyamban volt szerencsém Pataki Elvira előadását meghallgatni Bognár regényéről. Mindig különleges alkalom, ha egy klasszika-filológus kortárs szöveghez nyúl, rendkívül gyakorlott archeológusokként olyan rétegeket tudnak előbányászni, amit a fene se gondolt volna, de közelebbről megnézve a dolgot nagyon is logikusnak tűnik. Inkább vissza kellett fognom magam, hogy ne használjam az ott készült jegyzeteimet, de azt hiszem, hogy mindannyian jól járunk, ha kivárjuk, hogy Pataki Elvira megírja és publikálja a készülő tanulmányát.

Azt írod a kérdésben, hogy szokatlannak hat, hogy még meg nem jelent szövegeket idézek. Azt hiszem, ebben nincs igazad, annyira mégsem szokatlan a dolog, legfeljebb nem tárja fel az ember ennyire a forrásait, de erre is akadnak példák kritikákban, esszékben, tanulmányokban. Ezek a szövegek amúgy sem teljes vértezetben pattannak elő egy ember elméjéből, hanem sok más ember munkája, tudása bennük van. A legnagyobb tévedésnek tartom, hogy az irodalom magányos műfaj lenne, amit a magányos zseni egyedül a sötét szobában, egy élesen világító lámpa mellett művel, hogy azt végül a magányos olvasó egy hasonló íróasztal mellett kibetűzze. Sokkal inkább társasjátékról és párbeszédről van szó, és ezért ezek a reflexív műfajok arra is szolgálnak, hogy kiemeljünk gondolatmeneteket az informalitás félhomályából a nyilvánosság visszakereshető, adatolható világosságába. Ha már ez szóba került, most hadd említsem meg azokat, akiket nem szoktunk, én legalábbis nyilvánosan nem szoktam megemlíteni, akik aktívan részt vettek a kritika megszületésében. Elsőként mondom a feleségemet, Szabó Lizát, aki mindig az első olvasója a szövegeimnek, rossz mondataim helyrekalapálója. Ezt az írást még megmutattam Matuz Bencének és Tanos Mártonnak, akik mind sokat hozzáadtak a szöveghez, persze a hibákért, tévedésekért a felelősség engem terhel.

Bognár Péter bár lírájával is érdeklődést keltett, a regényei jóval nagyobb elismerésben részesültek. Emlékezetes, hogy Krasznahorkai László a Litera kérdéseire válaszolva jegyezte meg, Bognár „a legnagyobb köztünk”. Írásodban körültekintően bontod ki, hogy a regény miképpen viszonyul Esterházy prózájához, és természetesen egy ilyen párhuzam már önmagában is hízelgő. Mit gondolsz, az autofikció konjunktúrájának idején mennyire bír még kanonizációs erővel, ha Bognár regényeinek helyét a narratív technikákkal és nyelvi eljárásmódokkal kísérletező, ironikus-szatirikus, a populáris regisztereket kifordító próza hagyományában jelölik ki?

Bevallom, ha egy műhöz nyúlok kritikusként, akkor nem szoktam mérlegelni, hogy kánonformálás szempontjából mi lenne a legjobb stratégia, akár szerettem, jónak találtam, akár nem szerettem az adott művet. Talán nem vagyok elég jó jezsuita, legalábbis ha a leghíresebb, leghírhedtebb jezsuitára, Richelieu-re gondolunk, aki, ha kritikaírásra adta volna a fejét, biztosan mérlegre tette volna ezt a kérdést, és belátta volna, hogy a nyílt színen nem tud versenyezni Krasznahorkai László erős kanonizáló gesztusával kritikusként. Ez esetben felült volna a Krasznahorkai-vonatra és dicsérte volna az alkati nagyotmondását, ami üdítően tud hatni a sok félénk bölcsész között. Richelieu minden bizonnyal felhívta volna a figyelmet arra is: érthető ez a gesztus Krasznahorkaitól annak fényében, hogy már az első (rossz nyelvek szerint legjobb) regényének slusszpoénja egy olyan metalepszis volt, amelyet Bognár Péter nemcsak ilyen kitüntetett pozícióban, hanem az egész szöveget átszőve használ a prózájában. Arról a tematikai hasonlóságról is biztos említést tett volna, hogy mind a ketten a magyar vidék krónikásai, akik vonzódnak a monomániás karakterek ábrázolásához. De azért talán arra is felhívta volna a figyelmet, hogy míg a prózaíró Krasznahorkait mintha a nagy metafizikai kérdések izgatnák, addig Bognár Pétert talán inkább az, hogy az itt és mostról mondjon valamit. Persze Richelieu alakját és a viccet félretéve, izgalmas lenne, ha valaki alaposan elvégezné kettejük prózájának összehasonlítását. Lehet, hogy többre jutna, mint én a kritikámban jelzett Esterházy-párhuzammal, amelyben leginkább az érdekelt, hogyan lehet az aktuálisan fennálló, nagyon más rendszerrel szemben hasonlóan érvényes szuverén, de mégis nagyon más ellenbeszédet létrehozni.

Ha már a regény politikai aspektusánál tartunk tartunk: a Minél kevesebb karácsonyt fontos eleme a művészet autonómiájára, annak korlátozására való rákérdezés. Ez a problémakör leglátványosabban a regényben szereplő Bognár úr nevű író és az úgynevezett Balog minus kapcsolatában van jelen. Az persze nem különösebb újdonság, hogy egy kortárs irodalmi mű arra keresi a választ, mi az a valóság, ami körülvesz minket. Miben áll a Minél kevesebb karácsonyt politikumának a sajátossága?

Ennél a kérdésnél megint csak Bocsik Balázs kritikájához tudom utalni az olvasót, aki egy érzékletes párhuzamon (a kormányinfó és a regény metalepszisein) keresztül mutatta meg, milyen élesen képezi le, mutatja fel, leplezi le, állít görbe tükröt Bognár regénye egy posztmodern autokráciában kitermelt valóságérzékelésnek, vagy talán pontosabban fogalmazva, a folyamatosan változó, talajt vesztő valóságérzékeléseknek. Ehhez hasonlót nem nagyon láttam a kortárs magyar prózában. Azt talán még érdemes hozzáfűzni, hogy a regényben a parodisztikusság nemcsak az erkölcsi lejtmenetbe tartó Bognár úr vagy Oktáv sajátja, hanem az éles szemű és feddhetetlen feleségé is: ebben a pácban mindenki benne van, de ebből nem az erkölcsi relativizmus, hanem az önismereti munka imperatívusza következik – és ezzel már lényegesen messzebbre jut Bognár Péter regénye, mint más, a NER feltárását célul kitűző szövegek, amelyekben leginkább a kritikus sajtóban megjelent (mainstream, liberális) előítéleteinket csomagolják újra reflektálatlanul.