Kritikád elején a kortárs világirodalmi folyamatokra is kitérsz. Azt írod, hogy a kétezertízes évek irodalmi beszédmódjai között a kis hatókörű éntörténetek domináltak, látványos elmozdulás pedig nem érzékelhető a mai irodalomban sem, ahogy azt többek között Kemény Lili Nem című könyve is példázza. Ha nagyokat nem is, de látsz-e apróbb elmozdulásokat az elmúlt tíz évben – akár az 1749.hu világirodalmi portál szerkesztőjeként, akár a kortárs magyar irodalmat követő kritikusként?

Nagy világtrendeket szerény kis individuumként átlátni nyilvánvalóan embertelen feladat, és talán akkor kerül hozzá legközelebb az ember, ha kiadói szakemberként elmegy Londonba vagy Frankfurtba a Könyvvásárra, és beszél mondjuk 30-35 ügynökkel, akik levetítik neki, mi az, amit az elkövetkező 1-3 évben a külföldi polcokon szeretnének látni. Érdekes, hogy míg a zsánerműfajokban évente van valami új trend (idén mondjuk a romantasy), a szépirodalom milyen szilárd kettősségben áll előttünk: ezrével szakadnak ránk az identitás és trauma köré szövődő éntörténetek, melyekkel szemben lassan minimumelvárás, hogy szereplőik névvel, címmel, irányítószámmal szerepeljenek a könyvben, és ne tartalmazzanak egy deka fikciót sem – de ha kilépünk a főszereplő mikrokörnyezetéből, és az emberrel mondjuk háborúban történnek drámai borzalmak, az elől valósággal menekülnek az olvasók. Itthon egyetlen olyan orosz–ukrán háborúval kapcsolatba hozható könyvről sem tudok, ami üzletileg igazán sikeres lett volna, miközben a témának kifejezetten nagy „irodalmi lábnyoma” van, komoly, jó minőségű szövegekkel.

Találó megjegyzése az írásodnak, hogy ezek az önéletrajzi ihletésű prózák gyógyítókönyvként is funkcionálnak. A Nem kapcsán ugyanakkor több helyen is kitérsz az elbeszélői empátia hiányára. Hogyan fér meg egymás mellett a könyvben gyógyítás és a kegyetlenség?

Itt hangsúlyozottan a saját véleményemet, olvasmányélményemet tudom megosztani, ami egy a sok közül: nekem úgy fért meg ez a kettő, hogy kettévált: a szerző a feldolgozás folyamatával gyógyult, én olvasóként az olvasás fázisában fuldokoltam a szöveg toxikus mérgeitől. Ugyanakkor, miközben rég nem váltott ki szöveg ennyi érzelmet belőlem, és ezek nagy többsége negatív érzelem volt, kétségtelenül izgalmas kaland volt szétszálazni őket, és aztán mély beszélgetésekben is fel-feltünedeztek, ami a könyvek többségének esetében nem szokott előfordulni. Ilyen szempontból tehát a kegyetlenség, ha nem is gyógyít, de megmozgat, kimozdít, elgondolkodtat.

A könyv autofikciós jellegéből fakad, amit az irodalom valóság általi megkísértésének is nevezhetnénk: az olvasónak szinte lehetetlen nem folytonosan a valóságra vonatkoztatnia a regénybéli eseményeket. Az első lapokon található megjegyzés („Azoknak a valóságát, akikről itt szó lesz, nem merítik ki a róluk elmondottak.”) azonban mégiscsak arra utal, hogy a könyvet érdemes a referencialitástól eltávolodva, interperszonális kapcsolatok lecsupaszított modellszerűségében, allegorikusan olvasni. Miként lavíroz ez a regény a valóság és a fikció között?

Azt valószínűleg csak Kemény Lili tudja hitelt érdemlően megmondani, mennyit fikcionalizált a történetből, de kevés dolog mutat arrafelé, hogy túl sok mindent. A kritikai recepció viszont mintha aláfeküdne annak az elvárásnak, hogy ezt a könyvet ne azért értékeljük, amiért megvettük, vagyis még véletlenül se olvassuk kulcsregényként, és morális kérdéseket se tegyünk fel a legérzékenyebb pontokon, mert hiszen az tudományos értelmezőhöz nem méltó. Vagyis miközben ez elég kevéssé fikció, a recepcióban nagyon úgy teszünk, mintha teljes mértékben az lenne. Ezt némileg álszentnek érzem.

Az eddigi recepció sajátossága, hogy a kritikusokat elsősorban a szöveg hangoltsága, a kegyetlensége és a referencialitás kérdése foglalkoztatja, arról kevesebb szó esett eddig, hogy a Nem miként működik regényként. Mit gondolsz a regényszerkezet kialakításáról?

Egyet tudok érteni a szerzővel abban, hogy ez a könyv négy külön könyv a maga módján, melyek, miközben kapcsolódnak egymáshoz, elvágólagosan darabolhatók lennének. Engem ezek közül az első és a harmadik érintett meg leginkább. A második rész, a különböző befejezetlen filmes projektek egybevarrása nehezen tartotta fenn a figyelmemet, miközben éreztem, hogy a szerző most nagy, nehéz hátizsákot dob le magáról azzal, hogy rituálisan megszabadul ezektől. A negyedik, az SZFE autonómiaharca pedig szigorúan fikciós értelemben kicsit untatott a gyűlések miriádjainak ismétlődésével, miközben nyilván itt a dokumentumérték magyarázza a részletességet. Mindeközben a formatív periódusról, a gyerekkorról meglehetősen vázlatosan kapunk képet – de tudjuk, erről a lírai énnek a pszichológusnál sincs túl sok mondanivalója. Summa summarum: szerkezetileg elég kiegyensúlyozatlannak látom a könyvet, én szerkesztőként alighanem más arányokat próbáltam volna kicsikarni a szerzőből, meg sokkal kevesebb gonoszságot. De ki tudja, működött volna-e akkor?

(Fotó: Kardos Dániel)