Reményi József Tamás munkásságának ritkaságszámba menő jellemzője, hogy az irodalmár szerepre alapvetően társas tevékenységként tekintett. Ezt példázza a szoros együttműködése Tarján Tamással is. Az utóbbi időszakban hasonló folyamat a te esetedben is érzékelhető: a Petőfi-bicentenárium alkalmából Owaimer Oliverrel működtél együtt, a Petőfi-beszélgetések című interjúsorozatot készítettétek közösen. Mit ad hozzá a kritikusi tevekénységhez ez a társas működés?

Azt hiszem, a beszélgetőkönyv sokoldalúan bizonyítja, hogy az irodalmi körforgás mennyire soktényezős és csakugyan társas tevékenység – én is így tekintek rá. Jóllehet, Reményihez hasonlóan én sem vagyok szépíró, így arról nincsenek igazán tapasztalataim, milyen, amikor egy publikálásra szánt vers, novella vagy épp nagyobb lélegzetű próza többek kezén formálódik, de a Mindig volt egy szigetemben nagyon érdekes példáit találhatjuk meg az efféle szerző–szerkesztő-kapcsolódásoknak, a műhelymunka apró részleteinek. (A legtöbbször visszatérő nevek e tekintetben természetesen Hajnóczy Péter és Sziveri János, akiknek Reményi nemcsak szövegeit gondozta, hanem emlékezetük ápolását is magára vállalta hosszú évekig.) Ami irodalomtörténészi, kritikusi működésemet illeti, igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert sok olyan ember vesz körbe – úgy a közvetlen környezetemben, mint távolról, éjszaka küldött korrektúra-fájlok gazdáiként –, akikkel megértem magam, akikkel megértjük egymást. Jó pár éve hozzászoktam, hogy a fontosabb írásaimat elküldöm azoknak a kollégáimnak-barátaimnak, akiknek számítok a véleményére, s ők is gyakran így tesznek. Lehet, hogy baljóslatú a karrieremre nézve, de az utóbbi időben jöttem rá, hogy istenigazából jobban szeretem mások szövegeit olvasni, mint azt, hogy én írjak valamit. Talán ezért is élveztem annyira a Reményi-kötet olvasását, a szerkesztőszerep megismerését.

A fentiekben nem említettem neveket (sokan vannak, és úgyis kihagynék valakit, ami bárdolatlanság), de mivel konkrétan erre irányult a kérdés, természetesen nem titok: Oliver is az említettek közé tartozik. Aki ismer, tudja, hogy nem áll tőlem messze az érzékenykedés, így ezt elkerülve csak azt válaszolnám, hogy különleges kapcsolat, amikor valakivel nemcsak együtt-gondolkodni, szövegeket cserélgetni lehet, hanem közösen létrehozni valamit, ami pedig piszok nehéz dolog. Mint mondtam, az irodalom szinte minden elemében közösségi tevékenység, de magát az írást magányos melónak gondolom, épp ezért a legtöbbször elég rázós, kacifántos munka négykezest írni – Oliverrel valahogy sikerült. (Hogy Tarján és Reményi fülszövegét idézzem: „Azóta is csináljuk, örömmel, együtt.”) Az én legkedvesebb ellenségem nem nagyon kedveli a kulturális leírásokat (úgymint: „szerelem”, „barátság” stb.), de szentimentális alkatomból talán önkéntelenül is következik, hogy örömömet lelem olyan olvasmányokban, mint a Reményi-interjú is, mivel ez a könyv – alapvetően a közös munkálkodásra, az együttműködés tárgyára, nem pedig egy-egy emberi viszonylat definiálására figyelvén – segíthet megérteni olyan bonyolult dolgokat is, mint a barátság.

Fontos, bizonyos értelemben provokatív állítása is a kritikádnak, hogy az irodalom iránti érdeklődés kitüntetett forrása még ma is a szerzői én. Ez a kortárs autofikciós irodalom konjunktúrájában még inkább hangsúlyos kérdéssé vált. Hogy tapasztalod, a saját olvasói és kritikusi működésedre milyen hatással van a nyilvánosságban megjelenő szerzői alak?

Nos igen, úgy vélem, 2024-ben a szerző él és virul. De félretéve az elméskedést: az irodalom beláthatatlan szövegtára sokféleképp elrendezhető, műfajok, témák, irányzatok-csoportosulások vagy akár korszakok szerint is (19. századosként én utóbbihoz húzok leginkább), de az irodalomhoz fűződő elemi, olvasói viszonyulás legalapvetőbb kapcsolódási pontja a szerzői én. Ennek rengeteg oka van: az AI és a világjobbító kollektivizmus egyelőre nem tudta meghaladni az egyéni műalkotás ethoszát, auráját; az irodalmi termelésben nagy segítség az olvasónak a szövegek egymásutánját egy-egy névhez kapcsolni (amely egyszersmind a megszokott, elvárt, remélt minőség garanciája is kíván lenni); s persze lehetőséget ad a vonzó művészegyéniségek iránti rajongás, a kultikus gesztusok megélésére is – enélkül nem is működne a könyvpiac.

Kritikusként ebben nehézséget okoz, hogy idővel az ember óhatatlanul megismeri, kiismeri hús-vér valójában is azokat az alakokat, akik a könyvborítókról figyelnek ránk, így szükségképpen fokozatosan szűkül az a kör, akikről még vállalhatónak tűnik írást közölni. Gondolom ez nem meglepő, de jó ideje nem szívesen írok közeli barátomról, egykori tanáromról, adott esetben közvetlen munkahelyi kollégámról, olyan emberek könyveiről, akikkel szemben furcsán érezném magam kritikusként – de ez egyben lehetőséget ad arra is, hogy új szerzőket, könyveket fedezzek föl.

Persze a nehezen meghatározható s folyton változó kerületű közegen belül is, amelyből válogatni érdemes, sokféle viszonyulás alakulhat ki az emberben a távoli tisztelettől, a kollegiális megbecsüléstől a teljes személytelenségig terjedő skálán. S igen, való igaz, a szerzői én gyakran az érvényes esztétikai ítélet kárára torzítja egy mű megítélését. Fiktív példa: egy autofikciós nagyregény esetében, melynek az elbeszélő-főhőse azonosnak látszik lenni a szerzővel, ahogy a szereplők nagy része is élő alak, már a kötet megjelenése előtt egy „fél város” (valójában: néhány tucat értelmiségi) a szöveg ismerete nélkül azon forrong, hogy mi fog kiderülni ebből a regényből rólunk (azaz a kortárs magyar irodalmi-művészeti közegről), s időközben az is kiderül, hogy maga a szöveg is épít erre a szcénán belüli hisztériára – furcsa helyzetben találja magát a bíráló. A szerzői név visszafordíthatatlanul determinálja egy szöveg befogadását, jóllehet sokan mondják, hogy az efféle „hájpról” vagy az azzal szemben aktivizálódó hőbörgésről nem a szerző tehet. Így is lehet nézni, de a magam részéről – az irodalmi szövegeket tudatos műalkotásoknak tartván – úgy vélem, bőven van felelőssége a szerzőnek. Pláne az „autofikciós irodalom konjunktúrájában”.

A Darvasi Ferenc és Reményi József Tamás közötti beszélgetés vissza-visszatérő témája a harmonikus baráti és szakmai kapcsolatok széthullása. A könyvből kirajzolódik, hogy Reményi – általad is emlegetett – szívügye egy olyan „népfrontos” fórum kialakítása lett volna, akár a Mozgó Világ, akár a Magyar Napló esetében, amelyben különböző világnézeti alapon állók megvitathattak volna kurrens kulturális-társadalmi kérdéseket. Az életútinterjú végén Reményi ezeknek a vágyaknak a végérvényes ellehetetlenüléséről és a párbeszédképtelenség elhatalmasodásának keserű tapasztalatáról beszél. Mennyire látod érvényesnek ezt a helyzetértékelést?

Nehezen válaszolok erre a kérdésre, ugyanis nem vagyok lapszerkesztő, kiadói szerkesztő vagy bármilyen más „irodalompolitikus”, így nem tapasztalom meg a saját bőrömön, mikor kell és lehet nehézkes kompromisszumokat kötni, vagy konfliktusokat vállalni, belebukni azokba. Azt hiszem, a Reményi-könyvből kivilágló látlelet érvényes, s annak ellenére gondolom ezt, hogy szerzőként (egyelőre) nem érzem ennek korlátozó hatásait. A világnézeti-politikai polarizálódás mindennapos tapasztalat Magyarországon, ugyanakkor az irodalmi közegben én ezt annyira nem látom a verbalitás szintjén érvényesülni; nagyon sok színes, elfogadó és plurális közeg, műhely létezik. Ami nagyobb baj, hogy sokak számára fontos, ám alulfinanszírozott folyóiratokat, túlterhelt szerkesztőket, honort már csak diafilmen látott szerzőket és elmaradó, torlódó lapszámokkal bajlódó szerkesztőségeket látok az „egyik oldalon” – illetve senki által nem olvasott, érdektelen, ámde indokolatlanul feltőkésített orgánumokat a „másikon”. Az általam kiélezett összehasonlításban a két oldal közötti határvonal nem egészében politikai-világnézeti jellegű, sokkal inkább egy diszkriminatív módon, igazságtalanul, agyatlanul működtetett támogatási rendszer végtermékéről van szó.

Reményi szenvedélyéhez és keserűségéhez képest én – nemzedékemre jellemző módon – valamivel cinikusabban állok az egész kérdéshez. Jó lenne egy szemléletileg plurális, „népfrontos” fórum, de vajon érdemes volna-e megcsinálni? Vajon megérné-e a belefektetett energiát? Nem illúzió-e egy efféle magaskulturális orgánum vágyképe? Vannak persze társadalmi elképzeléseim, politikai jellegű vélelmeim (horribile dictu: osztálytudatom!), de jó ideje nem igazán vonzanak az ideológiai alapon szerveződő közösségek, az azokat összebékíteni igyekvő vállalkozások pedig talán még annyira sem, jelen pillanatban leginkább csak az emberek, az emberi kapcsolatok számítanak nekem, nem pedig az igazodási kényszer.

Kritikád zárlatában jelzed, hogy fiatal irodalmárok akár saját példaképüket is megtalálhatják a könyv által kirajzolódó Reményi-alakban, te magad azonban mintha távolságot tartanál ettől a viszonyulási módtól. Mi az, ami szerinted ma megőrizhető Reményi általad „könyvemberinek” nevezett attitűdjéből?

Amikor lehetséges példaképként utaltam Reményi József Tamásra, leginkább Zelei Dávid lelkesült, laudáló hangvételű recenziójára utaltam, persze semmiképp nem zárom ki, mi több remélem, hogy egy-egy fiatal kritikus, leendő szerkesztő is megtalálhatja önmagát ebben a nagyon különleges életútban. Ha nem is lett túlhangsúlyozva, de a kritikámból talán kiderült, hogy elsősorban Reményi szerkesztői tevékenységét, a „jó szövegek” publicitása érdekében tett ernyedetlen munkálkodását tartom leginkább értékesnek és maradandónak. Egyszer készítettem egy mémet a szerkesztői munkáról: a fotón a Simpson család három szereplője látható: Eddie és Lue, a két közrendőr egy tandembiciklin ülve kínok keservével húzza maga után Springfield rendőrfőnökét, Clancy Wiggumot dombnak fölfelé, aki láthatóan jól érzi magát az utánfutóban ülve. Nos, kábé így néz ki a munkamegosztás: a szerző derül és integet, miközben a szerkesztők izzadnak – mondtam volt egyszer, de aztán kedves barátom, Pálfy Eszter kijavított, miszerint majdnem így néz ki a dolog, csak a valóságban a szerkesztők láthatatlanok a tandembiciklin. A Mindig volt egy szigetem megmutatja az embert, a „könyves embert” a szöveg mögött, megérteti az olvasóval, hogy – bármily hihetetlen – egyetlen írás sem „egyemberes” teljesítmény, minden szöveg, a tízsoros kroki és a nyolcszázoldalas monográfia mögött is több ember láthatatlan munkája összegződik, egy olyan munka, ami akkor igazán remek, ha észrevétlen marad. S ha valaki ezt „élet-halál” kérdésnek tartja, mint ahogy Reményi is, legalábbis tisztelettel kell adózni előtte.

Ami a könyvben feltáruló portré másik „arcával”, a kritikus Reményi József Tamással kapcsolatban megfogott, az a saját képességek és hiányok józan belátása; az irodalmi-kritikusi szocializáció árnyalt bemutatása. Reményi beszámol arról az egyetemi, majd sajtóközegről, melyben olvasóvá-kritikussá érett, s számot vet az elvégzett s immár örökké megíratlan munkákkal is. Egy ilyen olvasmány a saját erőforrások, lehetőségek, illetve hendikepek mérlegelésére is alkalmat ad: így írásom megfogalmazása közben sokat merengtem elkészült munkákról és vészesen távolodó vállalkozásokról; s persze eszembe jutottak azok a szerzők (tanáraim, barátaim), akiknek a kéznyoma valami módon ott van az én írásaimon is (ezen a kritikán is), s akik a mai napig fontosak nekem. Szívesen tartanék most egy névsorolvasást, de végtére is, ez nem egy életútinterjú.

(Fotó: Tóth László)