Decemberben Petri-díjra jelölték A tékozlás öröme című kötettervedet. Hogy áll a kézirat?

A Petri-díj nagyon jó apropó volt, hogy végre összerakjam a hosszú ideje 90%-on álló kötetemet. Tavaly volt az első év, amikor nyílt pályázatra lehetett beadni a kötetterveket, (korábban a zsűritagok ajánlhattak egy-egy kötetet). A tékozlás öröme felkerült a tízes listára, én pedig úgy éreztem, ez elég visszajelzés ahhoz, hogy komolyan foglalkozni kezdjek a kiadásával. Várhatóan a jövő év elején fog megjelenni a Prae Kiadónál.

Súlyos témáról szól a vers, melynek csak a végén derül ki, hogy a megszólított alak az élettársa lányát kívánja meg. Egyértelműnek tűnik, hogy a lány fiatalkorú, szövegileg viszont közvetlenül még a versvégi csattanó sem utal rá. Milyen korú lány volt előtted?

Egy kamaszlányt képzeltem el, a felnőttség határán még éppen innen. Mostanában foglalkoztat, hogy mi számít bűnnek, mennyire fedi egymást ennek egyéni és társadalmi megítélése. Ez egy nagyon képlékeny fogalom, rengeteg szempontból vizsgálható, ráadásul az sem mindegy, hogy mikor és hol tesszük fel a kérdést. A versben szereplő lány száz éve talán nem is számított volna túl fiatalnak. Férjhez mentek, szültek ennyi idősen a nők. A rokoni vagy kvázi rokoni kapcsolat valószínűleg már akkor is necces lett volna, de azért ilyesmire is volt példa, gondoljunk csak Krúdyra. Természetesen ez ma súlyos határátlépésnek számít, és engem pont ez érdekelt, ez indokolta a korkülönbséget.

Más esetben is kikerülhetetlen lenne a kérdés, de a tabu jellegű témáknál még inkább az: mi ihlette a szöveget?

Ez egy régi ügy: a verset eredetileg szinte szóról szóra egy novellakezdeményben írtam meg, prózaként. Újsághír inspirálta: egy nemrég hazatért idegenlégiós összeszűrte a levet az élettársa lányával. Ha jól emlékszem, ők meg is szöktek együtt, felfegyverkezve. Egy időben gyűjtöttem az ilyen meghökkentő híreket, más versem is született már igy. Sokáig nem csináltam a szöveggel semmit, nem jutottam vele egyről a kettőre. Aztán évekkel később újraolvastam, és rájöttem, hogy ez a részlet egy kész vers. Csak áttördeltem és hozzáírtam egy-két sort a kontextus kedvéért.

A testi kontaktus leírása érzéki, az érzékiség viszont harsány elemekkel keveredik: a vásári forgatag, a neonzöld szín hirtelen és az atomvillanás már-már tolakodó ingerként, s így talán a részletesen leírt testi érzékiség ellenpontjaként is működnek. A neonzöld érdekel: miért pont neonzöld lett a top színe? Volt esetleg más variáció?

Nem szántam ezt ellenpontnak, inkább a testi érzékelés sajátossága ez a két véglet. Az atomvillanás azt a pillanatot írja le, amikor az ember hirtelen észreveszi azt a személyt, aki a számára különös jelentőséggel bír. Ijedség, öröm, sokk. Azt is írhattam volna, hogy megdobbant a szíve, csak az kicsit elcsépelt lett volna. És azért neonzöld, mert ez egy feltűnő szín, amit a fiatalok is szívesen viselnek (gondolom én). Ezenkívül a novellában a szereplők szociokulturális hátterének kifejtésére is volt lehetőség, a versben ebből a falusi vásár és a neonzöld top maradt meg.

A zárlat abban az értelemben egyértelműsít, hogy az utolsó mondat konkrétan megnevezi a vers elején felvillantott bűnt: miután az „atyai” kifejezés megágyaz neki, az utolsó sorban kitisztul a tartalom. A csattanó típusú zárlatokra könnyű azt mondani, hogy didaktikusak, nincsenek is nagyon divatban egy ideje, miközben a meghökkentés – ahogy itt is – figyelemre méltó erőt nyújthat nekik, mely a vers újraolvasására késztet. Egyértelmű volt írás közben, hogy ezt a fajta megoldás zárja a szöveget?

Hajlamos vagyok csattanóval zárni a verseimet, aminek tényleg megvan az a veszélye, hogy olcsó hatásvadászattá válik. Remélem, itt ezt sikerült elkerülnöm, a rokoni kapcsolat kvázi rokonivá tompításával vagy a vers általad említett újraolvastatásával. Ugyanakkor én szeretem úgy befejezni a verseimet, hogy az inkább kinyissa, és ne lezárja a szöveget.

A második versszak elején a versbeszélő és a megszólított szólamai észrevétlenül csúsznak egymásba, előbbi mintha egyszerre működne az események rögzítőjeként és a megszólított lelkiismereteként, több helyütt tűnik önmegszólítónak a vers. A megszólaló így távolról és közelről is beszél, zömében szenvtelenül. Csak a második szakasz zárómondata tudósít érzelmekről, arról, ahogyan a jószándék vággyá válik. Miért ezt a fajta beszédmódot választottad?

A versben egy nem túlságosan reflektált ember kénytelen szembesülni önmagával, mert tabut sért, önmaga számára sem világos módon átcsúszik egy határon, és erre reflektálnia kell. Azt a pillanatot akartam megragadni, ahol már tudatosul a határátlépés, és az ember ott áll a döntés előtt, hogy megtegye-e a következő lépést vagy sem. Amikor rajtakapja saját magát. Ennek a lelki mechanizmusa engem nagyon érdekel. De hogy mikor ki beszél? Ő maga, a lelkiismerete, a társadalom kórusa? Ezt az olvasóra bízom, nekem sincs erre határozott válaszom.

Végül a címről kérdeznélek: címválasztásnál nem ritka, hogy a szerző utólag emel ki egy-egy szót, szókapcsolatot a versből. Gyanítom, ebben a Neonzöld atomvillanás esetében ez történt. Volt esetleg más címötleted?

Nem, ezt a szókapcsolatot találtam a legmegfelelőbbnek, mert meghökkentő és katasztrófát sugall.

(Fotó: Tóth László)