Egy tavalyi interjúban azt mondtad, hogy a következő köteted a transzgenerációs traumákkal fog foglalkozni. Hogy áll a munka?

2020 óta írom ezt a könyvet, amióta Térey-ösztöndíjban részesülök. Eleinte sokat küzdöttem magammal, hogy megtaláljam a megfelelő hangot ahhoz, hogy meg tudjam fogalmazni, vagy úgy tudjam láttatni traumák ismétlődését, hogy abból az rajzolódjon ki végül, mint amit szeretnék megmutatni, elmondani. Nagyon áldott állapot, amikor az ember hosszú időn át foglalkozhat egy olyan témával, ami érdekli, közben támogatják, bizalmat szavaznak neki, mert ilyenkor ki lehet zárni egy csomó szorongást, ami akadályozná egyébként a munkát.

A kötet persze duzzadni kezdett, évről évre felbukkant egy-egy új téma, új szempont, amit szerettem volna behozni, beledolgozni, így most már nem csupán transzgenerációs traumáról van szó a készülő kötetben. Sokáig foglalkoztatott a béke. Hogy mikor indul el igazán, meddig tart az emberek fejében. Amikor elkezdődött a háború Ukrajnában, sok emlékem bukkant fel a tudósításokat nézve. Főleg a sziréna hangja hozott elő egy rég elfelejtett szorongást, amiről úgy gondoltam sokáig, hogy már rég a helyére került. Valahol akkor éreztem azt, hogy hiába volt béke, nem éltem, mert mintha folytatódott volna bennem a háború. Rengeteget gondolkodtam, olvastam a kilencvenes éveken, az életünkön, mások életén, sok filmet, dokumentumfilmet néztem, ami erről az időszakról szól, vagy arról, ami utána következett: tudósításokat a Hágai Nemzetközi Bíróságról, ítéleteket, elmaradt ítéleteket, ijesztő szabadon engedéseket. A háború okozta traumákról írtam verseket, ebből írtam a szakdolgozatomat ahelyett, hogy éltem volna a békét. Közben sosem jött el a katarzisélmény. Talán, amikor Ratko Mladićot elítélték, éreztem valami örömöt és elégtételt. Később jöttem rá, hogy azzal, hogy kikiáltanak egy békét, még nem kezd el valóban létezni sem a szabadság, sem a megbékélés, a megbocsátás pedig végképp nem. Úgyhogy ennek is helyet adtam a készülő kötetben.

Végül megtaláltam minden hangot. Hat személy egy család történetén keresztül beszéli el Vajdaság száz évének legfontosabb történéseit, hosszabb periódusait, háborúit és békéit. Általuk rajzolódik ki mindaz, amivel nekünk, vajdasági magyaroknak szembe kellett néznünk, amit át kellett élnünk, és amit még mindig cipelünk.

Mivel száz év történetéről van szó, száz versben kezdtem el gondolkodni. Azt hiszem, most érek a legizgalmasabb részhez, nagyjából 94 versnél tartok, indul a szerkesztés, a versek sorrendjének végső kialakítása, a kapcsolódások és ismétlődések kiemelése. Nagyon szeretem ezt a folyamatot, már érzem előre, hogy nagyon fog hiányozni, nagy lesz az űr bennem, miután befejezem a könyvet.

A Szatyor benne lesz a készülő könyvben, ugye?

Igen, benne lesz. Ez már a kötetben beszélő család harmadik generációjának a verse, az unoka hangján szól. Van a Szatyornak egy testvér-verse is, amit a nagyszülők generációjának tagja mond. Hasonló gondolatok az elszakadásról, a gyökértelenné válásról, mégis más, hiszen más szemszög, más indíttatásból hagyják el hazájukat, másik történelmi érában szólalnak meg, de hasonló fájdalmak és gondolatok jelennek meg.

Ennél a versnél (reményeim szerint) már érződik, hogy több trauma is felhalmozódott a beszélő életében. Nemcsak az országtól való elszakadás, a kisebbségi léttel való megküzdés van benne, de az is, ahogy egy ország bánik az állampolgáraival, mindegy, hogy a többséghez vagy a kisebbséghez tartozik-e az adott ember. Súlya tud lenni ennek, ha belegondolunk majdnem tízévnyi etnikai tisztogatásba.

Szintén a fenti interjúban mondtad, hogy a traumafeldolgozás jele talán az lehet, ha szorongás nélkül tudunk róla beszélni. A kisebbségi lét és az áttelepülés nagyon fontos témád, és ettől a verstől egyáltalán nem idegen a szorongás. Ha nem indiszkrét a kérdés: milyen most az ez irányú megélésed?

Időről időre felbukkan bennem az identitáskérdés. Általában nem tudok vele mit kezdeni. Úgy érzem, mióta eljöttem Vajdaságból, valami megszakadt, egy ideig meg volt fagyva bennem, hol olvadt egy kicsit (ilyenkor lehetett róla gondolkozni), hol fagyott tovább. Leginkább akkor érzem magam magyarnak, amikor külföldön vagyok, mármint Magyarországon kívül, hiszen nekem Magyarország is külföld. A szomorú, hogy sokszor már Vajdaságot is tudom külföldnek érezni, mert egyre kevesebb időt tudok otthon tölteni. Nem szorongok ezen. Van az életemnek egy folytatólagossága, beleépült minden részlet és esemény a személyiségembe. Ettől még tud fájni vagy elkeseríteni.

Húsz éve élek Magyarországon, ennek köszönhetően látom, mennyire nehéz kisebbségiként élni. Gyakrabban fél az ember, sokkal több mindentől. Én is azt tanultam meg, hogy kicsi vagyok, csendesnek kell lennem, nem vagyok egyenrangú, ne szóljak, ha valami rossz, tűrjek. Ez nagyon méltatlan.

Szerintem ez abból ered, hogy 1944 és 1945 között a partizánok nagy megtorlásba kezdtek Vajdaságban. Mikor bevonult a magyar hadsereg, belelőttek a Dunába rengeteg szerbet és zsidót. Mikor bevonultak a partizánok, agyonlőttek rengeteg magyart. Valahogy mindig valaki más döntött helyettünk, valaki más csinált valamit, ami miatt mi kerültünk bajba. És később erről nem volt szabad beszélni. Emlékszem, nagyanyám is kerülte folyton a partizán témát, a felszabadítás éveit. Titok volt. És ha egy ember életében olyan titok van, ami súlyos, mégsem beszélhet róla, az torzuláshoz vezet. És emiatt torzul a következő generáció, adódik át szülőről gyerekre. Mi hallgatunk, meghúzzuk magunkat. Belénk lett fojtva egy jó nagy titok, ami súlyos, félelmetes és mérgez. Nehéz így erősnek érezni magunkat, nehéz azt érezni, hogy a világ egy lehetőségekkel teli hely, hogy csak akarni és tenni kell, és elérheti az ember azt, amit szeretne.

Amikor hazamegyek, gyakran érzem azt, hogy könnyű nekem, mivel a hétköznapjaimat úgy élem, hogy Magyarországon a többségi nemzethez tartozom, senkit sem érdekel, hogy katolikus vagyok-e, ortodox vagy muzulmán. Én itt már merek szólni, ha valami nem tetszik. Ennek hála, amikor hazamegyek, ott is úgy viselkedem, mint a többségiségben felnőtt emberek: meg vagyok győződve a létjogosultságomról. Gorkij írja az egyik szereplőjéről Az Artamonovok című regényében, hogy úgy jár-kel, mintha csak neki harangoznának. Ilyennek láttam én mindig a többségieket. Akiknek magától értetődő, hogy lehet kérdezni, lehet reklamálni, lehet kérni, lehet nemet mondani, lehet visszafeleselni. Egyfajta szabadság ez, azt hiszem. Ha nem kell hallgatni. Ennek a csúcsát akkor éltem meg, amikor a horvát tengerparton lekiabáltam egy pincért horvátul, mert nem akart kiszolgálni bennünket. Ezt én húsz éve meg nem mertem volna tenni Topolyán egy szerbbel. Kisebbségiként még a pincértől is félsz, hogy majd lekiabál. A pincérnek is megköszönünk mindent hatszor. Pedig azért van ott, hogy rendeljünk. Szóval könnyű annak, aki ki tud ebből lépni, és el tudja rejteni a kisebbségiségét. Megtanultam úgy beszélni, hogy ne legyen vajdasági akcentusom. Hogy most milyen akcentusom van, azt nem tudom, az emberek tippelni sem tudnak, hogy melyik térségből származhatok. Viszont nagyon vicces, mert ha anyámmal telefonálok vagy a barátnőimmel, vagy ha hazamegyek, a régi akcentusom visszajön.   

A vershelyzet egyszerű: a beszélő egy vászontáskára írt feliratot lát a buszon, ami arra készteti, hogy mérlegre tegye a nemzeti identitását. Nagyon könnyű azt feltételezni, hogy tényleg felszálltál a buszra, és megláttál egy vászontáskán egy Montenegro feliratot. Így volt, vagy más inger indította be a verset?

Képzeld el, hogy Ausztriában látsz egy Magyarország feliratú vászontáskát, és nem érzel semmit. Csak konstatálod, hogy ott van. Nem érint meg, nincs nosztalgiád, nem jut eszedbe semmi. Így történt ez tényleg: ültem a buszon, amikor felszállt egy lány, a vállán Montenegro feliratú vászontáskával, rajta egy nagy ortodox templom képével, és én csak bámultam erre a szatyorra, és észrevettem: milyen furcsa, hogy nem érzek semmit. Nem dobban meg a szívem, mint régen, nem örülök meg különösebben, mint mikor az ember a volt szerelmét látja, akihez azért még fűződnek érzelmei. Nincs öröm, nincs izgalom, nincs fájdalom, míg kiolvasom, hogy Montenegro. Ezen addig töprengtem, hogy milyen érdekes, hogy nem érzek semmit, hogy egészen elkeseredtem. Mintha még távolabbra kerültem volna otthonról úgy, hogy nem is léptem egy lépést sem. Furcsa dolgok ezek.

A versben említett szétszakadás, ha jól értem, több szakadást jelöl, főleg a 90-es évek elejéről van szó, de kicsit Kis-Jugoszlávia végéről is. Az egyik időszakban kisiskolás vagy, a másikban már fiatal felnőtt. Érzékelni a versben egy sokkal mélyebb vonzalmat, mint amit a fel nem vállalt szerető metaforájával ki lehet fejezni. Gyanítom, nehéz elválasztani a két időszakot, de nagyon érdekel, hogy írás közben mennyire mozogtak benned a kisgyermekkori benyomások és emlékek.

Nyolc évig tartott a háborús helyzet, ami alatt hol Horvátországgal álltunk háborúban, hol Boszniával, hol éppen béke volt, amikor nincstelenek voltunk, hol újra háborúban álltunk Koszovóval. Nekem ez sokáig úgy tűnt, mintha csak egy hosszú háború lett volna. Utólag, már egyetemistaként döbbentem rá, hogy 1995 és 1998 között például béke volt. 2003-ban, amikor Magyarországra kerültem, még Jugoszlávia volt az ország neve. Amikor már benne voltam az identitáskrízisben, akkor alakult át Szerbia és Montenegróvá. Mire Szerbia lett az országból, elfogytak a tagállamok, az egyik autonóm terület már ki is szakadt Szerbiából, bennem is kezdtek elfogyni a kérdések.

A gyerekkorom egészen addig tűnt relatív normálisnak, amíg nem kezdtem el magyarországi magyarokkal barátkozni, és nem szembesültem azzal, hogy alig van bármi, ami a gyerekkoromból normális lenne. A nyolcvanas években mi tengeren nyaraltunk, síelni jártunk, utána alig volt pénzünk enni, és a híreken szorongtam a családommal. A gyerekkori benyomások, emlékek inkább hordoznak ízeket, éhséget, illatokat, félelmet, érzelmeket és nevetést, történeteket, rossz alvást, gyertyafényt (áramszünet). Ami ezek mögött kell, hogy álljon, az már mindaz, amit felnőttként olvastam össze, kutattam ki magamnak, amióta pszichológusnak kezdtem tanulni. Azóta próbálom rendbe tenni ezt az alig nyolc évet.

Nagyon izgalmas, ahogyan a vászontáska és a szatyor fogalmait használod, utóbbit címbe is emeled. Az egyik oldalról szinonimákról van szó, másfelől viszont a szatyor kellemetlenebb érzéseket kelthet, hiszen könnyebben asszociálunk róla a nejlonra. Mintha a vászontáska és a szatyor kettőssége az egészséges szerelem és a fel nem vállalt szerető kettősségét is hordozná, de könnyen lehet, hogy túlgondolom...

Vajdaságban a magyar nyelvet mi nagyon praktikusan próbáljuk használni. Amikor hozzá kell szokni ahhoz, hogy napi szinten egy idegen nyelven kell problémákat megoldani, azt hiszem, az kihatással van az anyanyelvre is. Amennyire igyekszik egy nem kétnyelvű magyar elmagyarázni mindent szerbül, az általában nagyon célratörő kommunikációt eredményez. A szerbek elég elfogadók ebből a szempontból, tapasztalataim szerint, általában biztatják az embert, hogy mindegy, hogyan és mennyire hibásan, csak beszélj, mondd el szerbül, amit akarsz, majd ők úgyis megértik. Ilyenkor az ember nagyon célratörően kommunikál, kézzel-lábbal akár, mond mindent, ami eszébe jut, hogy kifejezze magát. Ez a célratörő kommunikáció aztán átragad az anyanyelvre is, emiatt a magyar nyelvet kevésbé cizelláltan használjuk, viszont nagyon praktikusan. Gyorsan és célratörően tudunk kommunikálni magyarul is, szerbül is. Ennek hátránya, hogy elvesznek árnyalatok, így nem teszünk túl nagy különbséget aközött, hogy szatyor, zacskó, tasak, táska. Ez utóbbi kettő általában amúgy is agyvérzést okoz nekünk, mert fogalmunk sincs, mi a különbség köztük. Húsz éve élek Magyarországon, és én sem tudom, melyik a tasak, melyik a táska, őszintén szólva nem is igazán érdekel. Zavar, amikor kijavítanak. Olyankor hiányzik az a célratörő kommunikáció. Ennek szemszögéből nézve mindegy, minek nevezzük, épp oly illatos: csak legyen valami, amibe bele lehet tenni és amiben cipelni lehet holmikat. Mindenesetre tetszik, hogy szerinted ez által lesz még egy rétege ennek a címnek. 

Teljesen érthető a magyarázat, tényleg túlgondoltam. A képiség érdekelne még: a Szatyorban eszközkészletét tekintve kevesebb képpel találkozunk, mint a korábbi verseidben, viszont az a kevés kép nagyon koncentráltan jelenik meg. Ezzel párhuzamosan többet bízol a retorikára. Mi az oka az elmozdulásnak?

Hát ez most ilyenre sikerült. A többi 99 versben lesz bőven kép. Jelenleg épp azokat próbálom helyükre tenni. Talán erről a témáról, ebben a történelmi érában kár lenne másképp megszólalnia az adott lírai énnek, mert ez egy nagyon lecsupaszodott érzelem, egy nagyon hosszú folyamat alatt lecsupaszodott viszonyulásról. Ennyi marad egy hazaszeretetből vérontás, hazugság, kitaszítás és kilátástalan lehetőségek után: képek nélküli, nyers megszólalás. Egyszer elfogy minden.

Mennyi ideig készült a szöveg? S ezzel összefüggően: írás közben szempont volt a hangzóssága? Erősen és átgondoltan retorizált versről van szó, amely kiválóan szavalható.

Egy jó hónapon keresztül gondolkodtam erről a szatyorról, mármint arról, amit a buszon láttam. Meg egyáltalán Szerbiáról, Jugoszláviáról, hogy hogyan kerültem végül ennyire messze, miért megyek haza ennyire ritkán, és hová tűnt az az életem, amit ott kezdtem el. Néha úgy tűnik, mintha az egész gyerekkoromat csak kitaláltam volna. Furcsa érzés ez. Aztán egy nap alatt írtam meg, utána hetekig javítgattam, formáltam tovább. Egyes versszakok kiestek, mások belekerültek, voltak, amik helyet cseréltek. Egy idő után hasonlítani kezdett az előbb már emlegetett testvér-verséhez. A hangzósság mindig elég erős szempont. Egyrészt hallani szoktam a fejemben, vagy ha felolvasom, hogy mikor elég jó, vagy mikor nem elég jó egy szöveg, sokszor inkább a hangzás alapján döntöm el első körben, hogy maradjon-e egy vázlat, jó lesz-e a vers. Másrészt amióta írok, mindig arra törekedtem, hogy egyszerűen fogalmazzak meg nehéz dolgokat, de mégis tudjon lírai lenni. Szerintem ez egy izgalmas kihívás. Másrészt vagyok olyan szerencsés, hogy sokan szavalják a verseimet. Főleg Vajdaságban. Szerintem ez egy nagy dolog, ha a költő még életében hallhatja, ahogy a verseit mások szavalják. Vajdaságban hagyománya van a versmondásnak, szeretik hallgatni is, művelni is az emberek. Én magam is szeretek versmondó versenyekre járni, mert mindig lehet hallani olyan verset, amit nem ismerek, másrészt olyan jó hallgatni, ahogy él a költészet. Hiszem azt, hogy sokat köszönhetek a versmondóknak, akik használni kezdték a verseimet. Hála nekik, olyan emberekhez is eljutottak a verseim, akik nem biztos, hogy megtalálták volna.