Kritikád egy pontján Lanczkor Gábor könyvének elbeszélői hitelességet firtatva megjegyzed, hogy nem tudod elképzelni, miként lehet gond nélkül beutazni a világot két kisgyerekkel, miközben anyaként azt tapasztalod, hogy egy kisbabával megtett vonatút Budapest és Debrecen között is kihívás. Kissé átfordítva a dolgot, milyen kritikát írni egy kisbaba társaságában?

Nem szoktam a személyemet érintő információkkal telehinteni a kritikáimat, de egy ilyen önironikus megjegyzést most megengedtem magamnak. Az elbeszélés hitelességét nem kérdőjeleztem meg, csak azon derültem, hogy mennyire kívül esnek a (férfi) narrátor látókörén azok a hétköznapi problémák (van-e elég pelenka, elfelejtettem a naptejet, hol veszek lázcsillapítót), amelyek engem – egyébként nem túl sokat parázó – anyaként kisebb utazások esetén is lekötnek. És hogy milyen így dolgozni? Nos, ezt a kritikát történetesen éjjel kettőkor, egy hátamra kötött, nyűglődő kisbabával, félig állva, félig ülve fejeztem be. Ez azért kivétel, általában nem ennyire extrém körülmények között írok. (És hol van még ez is a kötetben szereplő hét-nyolc órás indiai buszutakhoz képest!) Azt hiszem egyébként, hogy a GYES/GYED-életmóddal a kritikusi tevékenység egész jól megfér, számomra most az jelent kihívást, hogy a kisfiamon kívül még van két kislányom is: így szinte csak a nyugodtabb éjszakák maradnak a saját dolgaimra, és kellő idő híján sok izgalmas felkérést el kell engednem. De hogy a panaszretorikát átfordítsam valami előremutatóbba: aki az akadémiai közegből jön, mint én, annak azért ideális elfoglaltság a kritikaírás, mert nem igényel olyan szintű tartósabb koncentrációt, kutatómunkát, mint egy tanulmány elkészítése, mégis szakmai feladat, ami visszaköt az irodalomhoz (és néha még izgalmasabb is, mint a tanulmányírás). Itt szabadulhatnak fel azok az alkotói energiák, amelyek a másképpen kreatív gyereknevelési feladatok mellett háttérbe szorulnak.

Mennyiben más kortárs, közel kortárs szövegekről írni az irodalomtudományi és az irodalomkritikai mezőben? Azért is kérdezem, mert a kritikádnak két fontosabb kiindulópontja van. Az egyik a már említett utazási irodalmi keret, a másik pedig a természet és költészet kapcsolatát vizsgáló biopoétikai perspektíva. Mindkettővel érdemben foglalkozol irodalomtudósként is, az ott szerzett ismeretek pedig jól érzékelhetően, ugyanakkor nem hivalkodóan kerülnek át az irodalomkritika területére.

A legnyilvánvalóbb eltérés az, hogy kritikát értelemszerűen kortárs művekről írunk, míg tanulmányt nem feltétlenül. A kellő történeti távlat megnehezíti az utóbbi feladatot, bár én általában élvezem azt a szabadságot, ami a számottevő recepció hiányából fakad. Természetesen módszertani különbségek is fennállnak: míg egy irodalomtudományos munkánál elengedhetetlen az egységes elméleti keret kidolgozása, addig egy kritikában ezeket lehet próbálgatni, több olvasási stratégiát is bemutathatunk anélkül, hogy ezeket aztán szisztematikusan kibontanánk. A saját gyakorlatomban mindenesetre azt tapasztalom, hogy a kétféle olvasás- és írásmód nem válik el élesen. Ha izgalmas, elgondolkodtató könyvről írok kritikát, akkor azt annak tudatában teszem, hogy ezekből az ötletcsírákból később kinőhet egy tanulmány is: amikor például annak idején Bartók Imre Jerikó épül (Jelenkor, 2018) című regényéről készítettem kritikát az Alföld számára, akkor már tudtam, hogy „mindezt majd megírom még pontosabban is”.

A Szaturnuszi mesék 1-et a nemrégiben alakult su\curesale jelentette meg. A kiadó könyvei egyfelől sajátos minőséget képviselnek, Szabó Marcell No Room című könyve a Magyar Könyvtervezés díját is elnyerte szépirodalom kategóriában. A külcsín mellett a könyvek tartalma is szokatlan, nagyon heterogén darabokról van szó. A Lanczkor-könyv mellett a Kulteren megjelent könyvszemlédben foglalkoztál Harcos Bálint könyvével (Széria), a Magyar Narancs Minimum tizenegyes! listájában pedig Szabó Marcell kötetéről írtál. Milyen benyomásaid vannak a kiadóval és könyveivel kapcsolatban?

A kiadó háttere egyelőre rejtély számomra, őszintén szólva egy ideig még azt sem tudtam, hogy kell kiejteni a nevét. Viszont nekem is az általad említett „minőség” szó jut eszembe ezekről az egységes, majdnem dísztelen, finom tapintású borító mögött rejtőzködő könyvekről, melyek paradox módon épp visszafogottságuk miatt tűnnek ki azonnal a kínálatból (a díjnyertes tervező Nagy-Balogh Györgyi). Párhuzamként hirtelen csak az Alföld folyóirat jut eszembe a maga hasonlóan minimalista esztétikájával. Elsőként a Harcos-kötet akadt a kezembe, és már akkor nagyon megragadott a könyvtárgy puritán szépsége, ami kifejezetten hozzáadott a versek által kiváltott hatáshoz. Kívülállóként úgy tűnik számomra, hogy a su\curesale megtestesíti a „kis kiadó” jó értelemben vett romantikáját: alacsony költségvetésből kihozott, nehézkesebben beszerezhető (főként maguk szerzők intézik a terjesztést, bár tavaly óta már javult a helyzet), ugyanakkor nívós, önmagukat kifejezetten a magaskultúra részeként pozícionáló műveket jelentet meg. Kísérletező, műfajilag nehezen rögzíthető könyvekről van szó, melyek nem feltétlenül akarnak a mainstream olvasói elvárásokhoz igazodni; úgy is fogalmazhatnék, hogy nem ilyen kötetekkel szokták reklámozni a Margó Fesztivált. (Hozzátenném, hogy a Szaturnuszi mesék 1-et Péczely Dóra szerkesztette: a minőségi szöveggondozás mindvégig érzékelhető benne.) Az, hogy Kemény Lili regénye, melyről az elmúlt hetekben persze én is véget nem érő eszmecseréket folytattam a barátaimmal, végül szintén itt jelent meg, még jobban ráirányította a kiadóra a figyelmet, ami szerintem örvendetes fejlemény. Sokan és sokszor szóvá tették már a magyar könyvpiac veszélyes beszűkültségét, ilyen körülmények között a su\curesale üdítő kezdeményezésnek tűnik.

A Szaturnuszi mesék 1. számos műfaji konvencióra rájátszik. Te elsősorban az utazási irodalom keretein belül értelmezed, de sok más mellett az ihletettség pillanatait megragadni kívánó műhelynaplóként is olvasható. Hogyan viszonyul szerinted a kötet Lanczkor eddigi életművéhez, miként helyezhető el benne?

Igazad van, a műhelynaplóként való olvasás teljesen adja magát, hiszen az elbeszélő folytonosan reflektál azokra a hatásokra, amelyek alkotóként érik, és magukat az utazásokat is ihletforrásként, később irodalommá átlényegülő élményanyagként keretezi. Az ilyen, kevert műfajiságú könyvek helyzetében mindig van valami periferikus: a Szaturnuszi mesék 1. tartalmaz regénytöredéket, de nem regény; tartalmaz verseket, de nem verseskötet, és így nehezen mérhető össze a szerző más műveivel. Leginkább arra enged rálátást, hogy a teljes Lanczkor-életmű egyes darabjai között milyen erős a folytonosság. Egy olyan alkotó portréja rajzolódik ki benne, aki számára bizonyos mítoszok, működésmódok, hagyományok állandó vonatkozási pontot képeznek: a festményértelmezések visszakötnek a Vissza Londonba (Kalligram, 2008) kiállítás-verseihez, a dunántúli tájak az Apás szüléshez (Jelenkor, 2016), Amrita Sher-Gil és Berzsenyi a Hétsarkúkönyv (Kalligram, 2011) után itt is többször megidéződik, és a sor még tovább folytatható. Ugyanakkor a könyv cseppet sem másodlagos, az eddigi életmű ismerete nélkül, önmagában is megáll: igazából remek belépőt is jelenthet a Lanczkor-olvasásba. A szerző prózanyelve ezekben a naplójegyzetekben szerintem jobban működik, mint a regényeiben: korábban egyértelműen a költészetét preferáltam, de most a Szaturnuszi mesék 1. is odakerült a verseskötetek mellé.

A Szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.