A napokban jelent meg Rengeteg állat a vonatból című második köteted. Hogy éled meg az új könyv megjelenését? Miben más, mint a 2018-as debüt?

Nagyon örülök, hogy megjelenhetett a második könyvem. Úgy alakult, hogy egyszerre jött ki Borsik Miklós és Kerber Balázs versesköteteivel, akikkel régi szálak kötnek a József Attila Körhöz és az utolsó JAK-füzetként megjelent első verseskötetemhez. Ennél otthonosabb környezetbe nem is érkezhetett volna a dínó a cukrászdából. A Stranddal ellentétben most nem vettem részt a borító elkészítésében, Váraljai Viktóriának, a borító tervezőjének köszönhetem ezt a metaforát. Korábban is sokat foglalkoztam a sorrenddel, de most ez a folyamat még elrettentőbb volt, még nagyobb kétségbeesések árán kerültek helyükre a versek. Érdekes, hogy ahhoz képest, milyen nagy hatással van a sorrend az egyes versekre, ritkán esik róla szó kritikákban. A szerkesztési munkában Szenderák Bencével dolgoztam együtt, mást nem is vontam be a folyamatba. Ez mindenképp nagy különbség az első kötethez képest. Nagyon jó élmény volt, olyan, mintha most nőttem volna fel.

Tudva, hogy érkezik az új könyved, első olvasásra eszembe jutott, hogy záróversnek is alkalmas lehetne A vallomás a végén. Végül nem ez zárja a kötetet. Neked megfordult a fejedben?

A Vers nyitóversben régóta biztos voltam. Nem ebből az okból választottam, de történetesen ez volt az első vers, amit a Strand után, sőt talán még éppen a kötet megjelenése előtt írtam. Az utolsó vers kiválasztása sokkal nehezebb volt. Kipróbáltam több változatot is. A vallomás a végént azután írtam, hogy a kötet anyaga összeállt, befejeződött a szerkesztés, és kialakult a sorrend. Meglepett, hogy ennyire a végére került ez a vers, nem gondoltam volna, hogy működne így. De mindenhol máshol kiszorította a többi vers maga mellől.

A márciusi Jelenkorban olvasható másik versed, a Rúzs a pszichológusomnál tekinthető A vallomás a végén felvezetésének is. A hasonló terjedelem és forma mellett az első sor („Írtam egy verset a Nihilről”), illetve a költészetre reflexiója köti össze erősen a két szöveget. Egy időben írtad őket? Mennyiben volt szempont, hogy párversként működjenek?

Így van, egymás után írtam őket, azonban nem volt tervben, hogy párverseket írjak. Amikor már láttam magam előtt a kötettel való munka végét, szerettem volna még egy kicsit elodázni a befejezést. Kitaláltam, miket szeretnék még írni a kötetbe, volt róla egy listám. Nem szoktam így verset írni. Bár egészen sok verset írtam felkérésre, ahol meg volt adva a téma, vagy néhány hívószó. Ilyen például a dunás vers, ami a kötet címadója, a Rengeteg állat a vonatból párverseként olvasható, de ez is utólag tűnt fel. Erről a listáról végül egyedül a Nihilre írt vers készült el, a többi ötletet elvetettem. Ráadásul ez sem lett olyan, mint elképzeltem. Talán emiatt is lett belőle kettő. Természetesen nem lennék közelebb az eredeti elképzeléshez, ha egybegyúrnám őket. Sőt, annak ellenére, hogy párversek, nem fértek volna egymás mellé a kötetben. Azt hiszem, jellemző rám ez. Szeretek visszanyúlni korábbi verseimhez, folytatom őket, vagy kiemelnek belőlük valamit, amiről úgy érzem, még jobban meg tudom mutatni, vagy rájövök, hogy máshogy is megmutatnám.

Azt mondod, másmilyen verset akartál írni. Mi volt az eredeti elképzelésed?

Szorosabb átirat, amiben benne van a Rottenbiller utca, és valamilyen konkrétabb és aktuálisabb művészeti utalás. Mondjuk a vallomásos költészetről szóló vélemények kapcsán. Ez utóbbi a kötetben máshol viszont szerepel.

Mióta hordozod a Nihilt? 2020-ban az Előretolt Helyőrségről szóló cikkedben, egy évre rá pedig egy Frank O’Hara-elemzésben említetted az 1749-en. Beck András 2011-es, nagy visszahangú tanulmánya, a Szakítópróba (majd az azonos című kiváló 2015-ös kötete) óta egyébként is sokan emlegetik a verset.

Régóta fontos vers számomra, tetszik a performatív közvetlensége. Kamaszként olvastam először, különbözött a többi verstől, amit elértem. Sokan szeretik a költő ismerőseim közül. Közel áll hozzám, amit Karinthy csinál ebben a versben. Szívesen beszélek én is személyes és művészethez kapcsolódó témákról a verseimben. Nem tudom már, hogyan jutott eszembe, hogy én is megírjam a saját változatomat. Legutóbb Terék Anna nyúlt vissza a témához, de Tóth Krisztina és Pallag Zoltán Nihil-verseit is régóta irigyeltem.

A vers keletkezésére utaló költői reflexió végigkíséri a líra történetét, az utóbbi néhány év fiatal magyar költészetére pedig különösen jellemzővé vált a megoldás. A te esetedben mi ennek az oka? 

Fontosnak tartom a költőségről való megszólalást. Fontosabbnak például a társadalmi szempontból fontos témák művészi megjelenítésénél. Megjelennek ezek is a verseimben, de másképp lesznek fontosak szerintem, mint ahogy azt látjuk a világban. A költőségről szóló beszédben sokkal jobban megnyilvánul az a figyelem, amit társadalmi érzékenységnek szoktunk nevezni. Az egyik versben az szerepel, „versekről akarok beszélni, azok fontosabbak”. Gondolhatjuk persze azt is, hogy ez egy pszeudoprogram, hiszen egy másik helyen a következő áll: „verseskötetet csinálok: a fele úgyis blöff, / és ha igaz, nem lehet költészet.” Bécsy Ágnes írja, hogy kétféle költő van. Az egyik számára „megoldandó problémát [jelent] a költészet és a költői érvényesség mibenlétének tisztázása, a költői megszólalás jogának egyéni kiküzdése”. A másik fajta költő úgy ír, mintha költészet „valami örökké készenlétben álló, odakészített karosszék lenne (…) mintha egyáltalában létezne ez a szék.” Az előbbi típusba tartozom, és meglepődnék, ha egyszer átülnék a másik oldalra. Bár a székek, amiket az első könyvem borítójára rajzoltam, nagyon is fontosak.

A vallomás a végén szerkezetileg olyan, mintha az ember összefonná a két kezén az ujjait, a három középsőt csak (ennyi váltás van a versben). A jobb kéz a múlt, a bal a jelen, össze is simulnak, de ha koncentráltan nézzük őket, továbbra is látjuk, hogy két külön kézről van szó, ahogy írod: „mégsem simul össze / az életünk”. Ilyen értelemben a vers szerkezete utal a tartalomra is. Ez a koncepció része volt?

Szép költői képben beszélsz erről. Nálam a múlt és a jelen közti sűrű váltakozás olyasmi, amit önkéntelenül csinálok, nem szándékos variálás eredménye. Inkább arról van szó, hogy írás közben a szálakat kisimítom azzal, hogy valamilyen formába terelem. Ez nem annyira szerkezeti törekvés, hanem inkább retorikai küzdelem.

Az „én” és a „te” összeszorulását és az összesimulás hiányát tárgyi képekkel szemlélteti a vers, a csomagmegőrző szekrényekkel és a kapszulával. Mindkettő tárol valamit, ami a legtöbb esetben nem is látható. Tudatos, erős képválasztásról van szó. A fémszekrény természetesebben simul a vers szövetébe (hiszen ide menekül a beszélő a vihar elől). A kapszulát sokáig keresgélted, vagy az első szövegváltozatkor megérkezett a versbe?

A csomagmegőrző után közvetlenül érkezett a motívum, amiben Takács Zsuzsa Egy kapszula versének címét és a következő részletét kölcsönöztem: „Van ám bennem valami veszélyes, / valami anyag. Ami egy légmentesen / lezárt, apró kapszulában közlekedik / az erek útjain, nagyon is tartok tőle.”

És milyen természetesen épült be a versbe a vendégszöveg! Emlékszel esetleg, hogy milyen koncepciót követtél a tördeléskor? Egyfelől a szöveg megtartásával is lehetett volna tömbszerű a verskép. Néhol a központozásnál érkezik a sortörés, másutt áthajlással találkozunk, melyek legtöbbször több jelentésirányba mutatnak: „Az eső elcsendesedik, és az aluljáróból” sortörését például sokfajta megoldás követhetné...

Írás közben alakul ki, hogy levegős vagy tömött lesz a vers. Nem szoktam előre eldönteni. Ezeket a váltásokat, amiket említesz, a tömbszerű verseimben is érzem, ahogy lüktetnek, csak nem hagyok bennük levegőt, teret. Egy kapszulányit sem, amit a csomagmegőrző szekrények közé pont be lehet szorítani.

(Fotó: Máté Péter)