A Jelenkorban éppen egy éve, 2023 márciusában debütáltál verseiddel. Akkor azt írtad magadról: „2019 óta rendszeresen publikálok, elsősorban verseket, de igyekszem nyitni más műfajok felé is. A kritikaírás például egyre rendszeresebb része ennek a munkának.” Költő vagy, mellette kritikákat írsz. Hogyan egyeztethetők össze számodra ezek a szerepek?

Nyilván minden generációban így van, tehát nem mondok újat azzal, ha az a tapasztalatom, a pályatársaim közül elég sokan nem csak egy területen aktívak. Most leginkább a húszas éveikben járókról beszélek: verset, prózát írnak (általában így is kezdték, kezdtük néhány évvel ezelőtt), mellette pedig kritikát, recenziót közölnek, performanszokat és különböző multimédiás előadásokat készítenek, többen szerkesztenek. Tehát ez összességében nem kiugró gyakorlat. Leginkább a színészek feladataihoz tudnám hasonlítani: próbálnak, játszanak, de gyakran szinkronizálnak, rádiós és televíziós műsorokban vesznek részt. Ez mind egyazon dolog, abban az értelemben, hogy ugyanazt a kockát forgatják. Ezzel persze nem azt állítom, hogy a szépírás és a kritika egyazon dolog lenne, hanem – és itt térnék rá az én motivációimra – hogy kölcsönösen és termékenyen hathatnak egymásra.

Tényleg azért írok kritikát, hogy tanuljak. Az iskolai irodalomórákon azokat a műveket élveztem a legjobban, amelyekben el tudtunk mélyülni. Állandóan rendszereztünk, és nekem ez hiányzik. Főként, mert én magam nem az irodalom területéről érkezem – társadalomtudományokkal foglalkozom, mellette pedig polgári állásom is van. Úgy érzem, fontos szinten tartanom és fejlesztenem azt a tudáskészletemet is, amely egy műről való „mélyebb” gondolkodásra vonatkozik. Nagyon sok művet például egyszerűen nem tudok „csupán” olvasással megérteni, nem adja magát. De ez biztosan alkati kérdés is. Ha például beszélgetünk róla közösen, már az is segít. Kritikaírás előtt mindig készítek vázlatot, szinte tételesen sorra veszem, mik azok a tartalmi elemek, amelyeket mindenképpen érinteni akarok. Ha kritikát írhatok egy műről, az nekem is jó.

A Már nem közös darabjainak értékelésekor megjegyzed, hogy az egyenletesen magas minőség elérése érdekében a megjelent anyagnak jót tett volna az alaposabb rostálás, sőt a ciklusok elhagyása. Milyen szerkezeti problémát látsz ciklusok elrendezését illetően?

Egy kitérővel kezdenék: az teljesen világos, hogy a Már nem közös átgondolt kötet. Az is biztos, hogy a könyvet legjobban a szerkesztő és a szerző ismeri, így biztosan szóba került a húzás, sőt valószínűleg más művek is kikerültek a végleges anyagból. A kritikában – általában véve is – a kötet vállalásait próbálom sorra venni. A Már nem közös nehéz olvasmány. Nehéz olvasni, mert a jelentős mennyiségű versanyagban elveszhet az olvasó. Persze nem kell egy szuszra végigmenni rajta, de a kompozíció maga nem bírja el a versek súlyát – ismétlődnek a témák, a megoldások, a hangok. Azok a szövegek, amelyek ezt ellenpontoznák, halkabbá válnak a többi miatt. Közhelyszámba megy, hogy „lehetett volna húzni”. Mindenből lehet, én magam – szépíróként – nagyon termékenynek tartom.

Nekem a fentiek miatt teljesen logikusnak tűnt volna az a – hipotetikus – megoldás, hogy a számos kiváló vers törzsanyaga mellé kerül további, formai-tematikai szempontból nem olyan váratlan, de gazdag és remek Markó Béla-vers. Mert – és ezt a saját személyes szépírói gyakorlatomra értem – nem kell, hogy minden új legyen, meghökkentő és váratlan. A működésbe lépő szöveg ezeket magától felkínálja. Az persze fontos, hogy ne egy saját készülő szöveget lássak, ne azokat a poétikai technikákat próbáljam számon kérni a Markó Béla-verseken, amelyeket én tartanék termékenynek.

A kötetcím első látásra válaszként szolgál Markó Béla előző kötetének címében feltett kérdésre (A haza milyen?, Kalligram, 2021). Ez a meglátás az értelmezést a Markó líráját egyébként is jellemző közéleti tematika felé terelné, írásodban azonban jelzed, hogy szerinted a címbéli állítás alanya végső soron magára a versre vonatkozik. Miként függ össze a kötetben a közös és a költészet kettőse?

Épp ez az, amit igyekeztem körüljárni. Az egész mű azt mutatja a nyitóverssel és ciklusokkal együtt, hogy a szövegeket az írásra tett reflexió tartja össze, sok minden más is, de ez nagyon meghatározó. Ennek ellenére a „bázistémák” a család, gyerekkor, mindennapok stb. holdudvarában maradnak. A közös és a költészet közötti felkínált kapcsolatot megágyazatlannak, kifejtetlennek érzem, olykor erőltetettnek. A versírás minden témára kiterjeszthető metatémája önmagában nem elég. A kötet nagyon gazdag, de a fenti két dimenziót összetartó szálak nem a legerősebbek.

Előző válaszodból is kitűnik, hogy szkeptikus vagy a versírás aktusát versbe emelő technikák hatékonyságával kapcsolatban. Kritikádban például azt írod, hogy a költészet költészet általi értelmezése gyakran féreglyukakba vezet. Saját szépirodalmi írásaid között is csak néhány példát találni, amely kísérletezik efféle megoldással. Mint költőt és mint kritikust is kérdezlek: milyen okokra vezethető vissza ez a bizalmatlanság a metareflexív versekkel szemben?

Nem a bizalmatlanság a jó szó. Szkeptikus vagyok, de csak amennyire minden mással, és ez nem a Markó-kötetre vonatkozik elsősorban. A féreglyukat úgy értem, hogy könnyű az ilyen jellegű szövegekben látszatmagyarázatokat, látszatösszefüggéseket találni. Nincs rosszabb annál, ha odatesszük a céltáblát a már kilőtt darts nyilak mögé. A szöveg metareflexivitása hatalmas kaput nyit ki, amin keresztül minden befér – felerősíti az olvasói percepciókat. Persze nem finnyáskodom, csak azt mondom, hogy önmagában nem biztos, hogy elég a „versírás aktusát versbe” foglalni. Közben azt is állítom, hogy mindez szövegfüggő. A „metázás”, úgy látom, divatos is manapság. Nem könnyű a versírás gyakorlatát úgy tenni a mű szervezőelemévé, hogy az ne önkényesen szerepeljen, hanem eszköz legyen valamihez.

Szépíróként valóban kísérletezem azzal, hogyan jeleníthető meg érvényesen egy versben a versírás témája. Ezekben a művekben leginkább arra szeretnék rávilágítani, mi történik, ha a vers – ahogy fentebb is említettem – önkényes marad. Ha például száműzzük belőle az organikusság lehetőségét azáltal, hogy kompromisszumokat hozunk, vagy ha a forma túlhatalma a tartalom felé kerekedik, és fordítva.  Úgy is mondhatjuk, hogy az ilyen jellegű szövegeimben a „versről verset” igényének a létjogosultságát igyekszem körbejárni. De valóban spórolok vele. A megjelenés előtt álló első verseskötetembe ezek a versek nem illenek bele, egészen más anyagba tartoznak. Általában a dolgok formája érdekel, vers-, szöveg- és kötetszinten is – de ez nem merül ki a tördelés vagy a ritmus szempontjaiban, tartalom és forma nem választható el. Úgy gondolom, nincs az a forma, ami ne válna kényelmetlenné, ha csak metareflexióra épül. Hiszen mi az, amire „metareflektál”? Az arányosságot – beleértve az ellensúlyokat, szabálytalanságokat stb. – érvényes útnak látom.