Decemberben elnyerted a Petri-díjat: ősszel várható a kötet? Hogy haladsz a munkával?

Igen, ha minden jól megy, ősszel jelenik meg a kötet, október-november környékén. Bár ezt még mindig alig tudom elhinni. Nagyon régóta készül ez a kötet bennem, és újra meg újra elcsodálkozom, hogy amit annyi ideje várok, éppen most történik. A munka pedig szépen, a maga ütemében halad. Ez a folyamat számomra önismereti munka és tükör is. Szoktam azzal játszani például, hogy rákeresek egy-egy szóra a kéziratban és megnézem, milyen gyakorisággal és milyen jelentéssel fordul elő. Mi az, ami évek óta újra és újra előjön, és mi az, amiről már egyáltalán nem írok. Szeretem ezt a részét is a munkának. Bár a legjobban természetesen verset írni szeretek.

Nemrég a Petri-tér című kiállítást megnyitó beszédedben azt mondtad, hogy Petrihez hasonlóan szeretnéd a (politikai) szembeszél erejét az alkotás szolgálatába állítani. Hipotetikus kérdés, de nagyon érdekel: hogy látod? Másfajta politikai közegben másmilyen verseket írnál?

Erre véletlenül egészen biztosan tudok válaszolni: igen. Ahogyan a beszédben is próbáltam megfogalmazni, azt éreztem az utóbbi néhány évben, hogy a politika olyan határsértő módon lépett be az életembe, hogy nem tudtam egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Köze lett mindenhez, ami fontos számomra. Az elérhető jövőképemhez, a szerelmi életemhez, ahhoz, ahogyan éreztem munkába menet vagy bevásárláskor fizetés előtt. Ez a feszültség természetesen megjelenik abban, amit írok. A kérdésedre pedig azért tudok válaszolni, mert nemrégiben külföldre költöztem, és egyszerűen máshogy veszem itt a levegőt. Nem azért, mert itt minden sokkal jobb vagy könnyebb lenne. Sőt. Egyszerűen amiatt, mert naponta tudatosul bennem, hogy nem, itt nem vagyok állampolgár. Van egy légüres tér a rendszer és köztem, ami jelenleg nagyon jólesik és gyógyít. Más dolgokat veszek észre, máshogyan írok itt, bár természetesen a szövegek még mindig az otthoni történések felé gravitálnak. De ha óriási fordulatot venne a hazai politikai helyzet, azt hiszem, néhány év múltán ki tudna ez tisztulni belőlem. Örömmel írnék más dolgokról. Remélem, megadatik egyszer ez.

A politikummal kapcsolatban: készülő köteted A heterók istenéhez munkacímet viseli, a három jelenkoros vers közül kettőben egyértelmű, hogy azonos neműek szerelméről van szó, a kéttest-probléma viszont szövegszinten nem jelzi ezt. Az és hirtelen prostituálódunkkal és a felfedezemmel – illetve sok más verseddel – összeolvasva mást jelent a szöveg, mintha önmagában olvasnánk. Számoltál ezzel a kettősséggel?

Örülök ennek a kettősségnek, nem véletlen ebben a szövegben. Bár természetesen sok esetben valamiképpen megjelenik, hogy két azonos nemű személyről van szó a verseimben, remélem, hogy ezek egy részét, szexuális orientációtól függetlenül, bárki a sajátjának érezheti. Akár úgy, hogy magára ismer benne, akár úgy, hogy tágul a horizontja, mintha egy váratlan, de mélyen megélt élményben lenne része. Ebben a konkrét szövegben a nemek elhallgatása szándékos volt. Már amennyire lehet szándékos valami, ami ihletből fakad. Itt sokkal fontosabbnak látom magát az élményt megragadni, ami két bármilyen nemű személy között történhet.

Érdekes, amit a felfedezemmel kapcsolatban mondasz. Volt szerencsém egy igen hosszú vitát végighallgatni ezzel a szöveggel kapcsolatban, amiben egyes olvasók férfiként, mások nőként értelmezték a megszólítottat, és értelmezésükhöz tíz körömmel ragaszkodtak. Én persze érdeklődve hallgattam, nem megerősítve vagy cáfolva egyik oldal érvelőit sem, és örültem annak, hogy sikerült olyan verset írnom, amiben a megszólítottnak két arca van. Szeretem, mikor sikerül ilyen szempontból „akadálymentesíteni” a verseimet. Természetesen csak azokat, melyek esetében nem kiemelten fontos a szereplők neme a vers értelmezéséhez.

Február közepén a Tilos Rádió podcastjában a számodra meghatározó költők közül Nemes Nagy Ágnest emelted ki, majd a tőle ismert „versmag” kifejezést használtad. A kéttest-problémának mi volt a versmagja?

A törvény. Próbálok rá jobb szót találni, de nem tudok. A találkozások és elválások törvénye, amit abban a pillanatban, mikor az ember találkozik a neki szóló másikkal, a velejéig érez. Ilyen találkozásból azt hiszem, nincs sok egy életben. Egy-kettő talán. Amikor minden olyan egyértelmű, mint a fizikában. Fekszünk a másik ember mellett, és tudjuk, hogy ennek így kellett lennie: az utaink a tudtunk és közreműködésünk nélkül egy irányba lejtettek, és bármennyire váratlan is, visszatekintve nem is elképzelhető másképp.

Szűkös hely a bivak, alkalmas arra, hogy a rejtőzés privát terévé váljon. S ez a rejtőzés a testi és lelki érintkezéssel olyan intimitást kölcsönöz a versnek, hogy szinte illetéktelen szemlélőnek érzem magam olvasás közben. Az intimitásnak ezen a szinte indiszkrét spektrumán olvasóként vannak hasonló versélményeid?

Biztosan vannak versélmények is, de sokkal inkább beszélgetésélmények jutnak eszembe. Sokszor kerülök olyan helyzetbe, a szakmámnál, a pszichológiánál fogva is, meg valahogy így alakul ez a munkán kívül is, hogy emberek életéből egy nagyon közeli keresztmetszeti ábrát láthatok. Olyan közelit és váratlant, hogy pironkodom odanézni, de hát nyilván nem lehet nem odanézni, pláne nem, ha a másik ember szeretne velem megosztani valamit. Szóval ez a fajta húsbavágó indiszkréció nagyon is ismerős, de inkább a személyesen, semmint az olvasmányaimon keresztül megélt életemből.

Formai kérdés: a szabadvers természetesen illeszkedik a témáidhoz: a marginalizált, elnyomott, abuzált csoportokhoz, jelen esetben egy titkolt együttléthez, tehát a szabadság és az autonómia megvonásához. Gondolkoztál/gondolkozol esetleg, hogy teljesen elhagyd a központozást a versekből?

Gondolkodtam ezen, néha próbálkozom is ilyesmivel, de csak úgy, ahogy egy-egy egzotikus fűszerrel kísérletezik az ember. Óvatosan.

A kéttest-probléma okosan retorizált vers, karakteres a prózai helyzet, amit rögzít, a klasszikus, képi értelemben vett költőiséget pedig „a csontjaink fénylenek, / a pillanatok nem érintik egymást” sorpár biztosítja. A versírás során tartalmazott esetleg több hasonló képet a vers?

Ez a szöveg ebben a formában született. A címét kapta egyedül később, mikor valamilyen fizikával kapcsolatos kérdésre kerestem a választ, és szembe jött ez a fogalom. Utánaolvastam, és rájöttem, hogy ez egy cím. De nem volt több kép, a verstest maga változatlan maradt.

(Fotó: Valuska Gábor)