Írásában kitér arra, hogy egyetemista kora óta követi a vajdasági magyar irodalmat. Közreműködött a Rózsaszín flastrom (JATE, 1995) című interjúkötet elkészültében, könyvet írt Tolnai Ottó írásmódjáról (A nagy konstelláció, Alexandra, 2005), jelent meg tanulmánykötete A pillanat küszöbén (zEtna, 2013) címmel, benne többek között Ladik Katalin, Jódal Kálmán, Fenyvesi Ottó és Kollár Árpád művészetét tárgyaló írásokkal. Kritikájában azt írja, hogy Ladányi István az Új Symposion történetét hanyatlásként mutatja be. Ez a hanyatlástörténeti narratíva mennyiben fedi a vajdasági magyar irodalom alakulástörténetét?

A kérdés az, hogyan határozzuk meg a vajdasági magyar irodalmat. Ha az ott élő vagy onnan elszármazott írók teljesítményét nézzük, akkor nyilván nincs értelme a hanyatlás kategóriájának. Nem szeretnék neveket sorolni, mivel nem szeretnék senkit kihagyni, de az könnyen belátható, hogy ma is kiváló szerzőkkel, irodalomtudósokkal, kritikusokkal és esszéírókkal büszkélkedhet ez a régió. Ha viszont a vajdasági magyar irodalmat nem pusztán az ott élők vagy onnan elszármazottak munkásságával azonosítjuk, hanem vizsgáljuk az intézményrendszert, a könyvkiadást és -terjesztést, a folyóiratokat és általában a nyilvánosság szabadságát, akkor jóval szomorúbb a kép: ezek az intézményes, szociológiai és kultúrpolitikai folyamatok azonban szoros összefüggésben állnak a nagyon hasonló itthoni tendenciákkal is. Nagy probléma az elvándorlás, a szerbiai magyar ajkú olvasóközönség fogyatkozása, és mindezek a folyamatok nyilván hatnak az alkotók közérzetére és munkájára. De esztétikai értelemben akkor sem beszélnék hanyatlásról, már csak azért sem, mert mind a mai napig együtt dolgozom vajdasági kollégákkal különböző projektekben, immár több évtizedes barátságok kötnek oda, és ha hanyatlásról beszélnék, akkor a saját tevékenységemet is ezzel a jelzővel kellene illetnem, és azt nem szívesen tenném. Az irodalom története az én számomra mindenekelőtt a művek története, azt pedig Nabokov nyomán megtanultam evolúciós pályának látni és nem kötni feltétlenül egy bizonyos nyelvileg vagy territoriális alapon kijelölt regionális identitáshoz.

Több helyen is jelzi, hogy a Ladányi István monográfiájához hasonló munka az „akadémikus” jellege, valamint az Új Symposion történetének összetettsége miatt szükségszerűen korlátokba ütközik. Mi az, ami egy ilyen, a tudományos írásmű szabályait alkalmazó szövegtípus perspektíváján kívül reked?

Amikor a Rózsaszín flastrom interjúit készítettük az 1980-as évek végén, azt tapasztaltam, hogy annak jelentős része, amit a felkészülés során a könyvtárban olvastam a régió irodalomtörténetéről, használhatatlan a „terepen”. Csak egy jellemző apróság: nem tanácsolták a barátaink, hogy a kisebbség szót használjuk, helyette nemzetiséget kellett mondani. Akkor még jugoszláviai magyar irodalomról beszéltünk – az egy másik ország volt, egy másfajta valóság. Az volt a benyomásom, hogy az írókkal való beszélgetések során kialakult kép köszönőviszonyban sincs azzal a tudással, amelyet a könyvtárban ülve a szakirodalom és a folyóiratok olvasása során fáradságosan kialakítottam magamnak. Persze nagyon fiatal és tapasztalatlan voltam, de olyasvalaki, aki tanulmányi versenyeket nyert, akinek szenvedélye volt az irodalom, és aki azt gondolta, érti, amit olvas, és hitt a könyvekből összeszedhető tudásban. Ma is hiszek ebben persze, de azt is tudom, hogy minden irodalomtörténet, minden tudományos cikk csak egy modellje az általa vizsgált jelenségnek, egy lehetséges értelmezés, egy közelítés a problémához. A valóság felmérhetetlenül összetettebb. Továbbá egy olyan rezsimben, ahol van politikai cenzúra, eleve kívül reked az akkor készült tudományos művek perspektíváján mindaz, amit az uralkodó ideológia alapján nem lehet leírni. A jugoszláviai expedíció során többek között erre is rányílt a szemem. Vagyis változó, hogy melyik tudományos műből mi marad ki, mert magának a tudománynak a koncepciója is változik. Másfelől a tudományos stílus és formátum az objektivitás ígéretét hordozza, miközben a jelenség, amit vizsgál, jelen esetben egy művészeti folyóirat, rengeteg szubjektív összetevőt is hordoz. Olyan összetevőket, amelyeket utólag már nehezen lehet rekonstruálni, de amelyek mégis fontosak, ha képet akarunk kapni arról, hogyan zajlott a szerkesztés folyamata. Ha szerencsénk van, rendelkezésre állnak visszaemlékezések, levelek, naplók, interjúk; de ha ez nincs, csak találgatni lehet az egyes szerkesztői döntések okairól.

Amikor a neoavantgárdhoz kapcsolható folyóiratokról van szó, az Új Symposion mellett leginkább a párizsi Magyar Műhelyt szokás említeni. Ladányi István jelzi, hogy e két lap munkatársai tudtak egymásról. A Symposion még mellékletként 1962-ben közölt a szabad versről egy esszét, amely eredetileg a Magyar Műhelyben jelent meg; a munkatársak pedig a későbbiekben is feltűnnek egymás lapjaiban. Mégsem található nagy mennyiségben olyan értekező szöveg, amely közösen vizsgálná őket; mintha két külön világban működtek volna. Mit jelentettek ezek a lapok a rendszerváltás előtti magyarországi irodalmárok számára?

A korszerűséget és a progressziót jelentették. Szinkronban voltak az európai és a világirodalmi tendenciákkal, erős vizuális profil jellemezte őket, szabad kísérletezés a folyóirattal mint műfajjal, nyitottság a teljes magyar nyelvű kortárs kultúra felé. Mindkét folyóirat összehasonlíthatatlanul nagyobb szabadságfokon működött, mint az akkori magyarországi folyóiratok. Magyarországon egyfajta irodalmi és kulturális rendszerváltást képviseltek, jóval a politikai fordulat előtt. Viszont az igaz, hogy két külön világban, különböző nyelvi közegekben, különböző politikai rendszerekben működtek. A Magyar Műhely nem politizált, az Új Symposionban társadalomkritikai cikkek is megjelentek, a Sympónál fontos volt a jugoszláviai kultúrákkal való kapcsolat, a fordítások, a jugoszláv alkotókkal folytatott párbeszéd. És nyilván más mentalitás jellemezte a nyugati magyar emigrációt, mint a „bennszülött” vajdasági magyarokat. Viszont a téma nagyon érdekes, érdemes lenne alaposabban utánajárni a két folyóirat egymáshoz való viszonyának, kapcsolatrendszereinek.

Számomra az egyik legmeglepőbb pillanatot az okozta az olvasás során, amikor Ladányi rámutatott, hogy az irodalmi mellékletből 1965-ben folyóirattá alakuló lap két évre rá, tehát már 1967-ben szerepel a negyedikes gimnáziumi tankönyvben. Ez a lap példátlanul gyors térfoglalását mutatja. Az Új Symposion indulásakor olyan kulturális ajánlatot tett, amely nemcsak a már meglett irodalmárok, hanem a művészeti és társadalmi kérdésekre érzékeny fiatalabb generációk számára is érvényes és vonzó volt. A folyóirat korabeli jelentőségének okait kiválóan szemlélteti Ladányi István könyve, de mit tanulhatunk ma az Új Symposion történetéből?

Én csak azt tudom itt elmondani, amit én tanultam belőle: számomra az Új Symposion létrejötte egy igen szerencsés konstelláció, ahol egy nagyon fiatal, nagyon tehetséges baráti társaság maximálisan élni tud egy kivételes lehetőséggel, a szabadság egy kis, rövidre szabott megnyílásával, friss levegőjével. Tolnai Ottó többször is csodának nevezte ezt, és lehet, hogy ez a legpontosabb szó rá. Lehet, hogy az Új Symposion létrejötte olyan, mint egy pozitív fekete hattyú, azaz egy olyan előre nem látható, meglepetésszerű esemény, amely a várhatónál jóval nagyobb, robusztus hatást gyakorolt a környezetére, és amelyet az utólagos értelmezés állít csak be úgy, mint várhatót és megmagyarázhatót. Ezzel a metaforával nem az alkotók érdemeit akarom kicsinyíteni, csak azt mondom, hogy nehéz modellezni a sikerüket. Az biztos, hogy a rengeteg munkán, önképzésen, műveltségen, elhivatottságon, kreativitáson túl a barátság is nagy szerepet játszott benne, ám a barátság ugyancsak nehezen definiálható elem. A társulásnak egy olyan szabad formája, amely a maga dinamikája szerint fejlődik, a külső megfigyelők számára hozzáférhetetlen. Egy ilyen erős, összetartó kör a kapott intézményes kereteket a maga belső szabályai szerint alakíthatja át, a maga képére formálhatja. De ami az egyik történelmi pillanatban sikeres és támogatott (egy ideig legalábbis), a másikban retorziókat von maga után. Ha itt hanyatlástörténetről beszélhetünk, akkor az a rendszer degradálódásának a története, nem az irodalomé. Tolnaiék nemzedéke már kialakított egy dinamikus formátumot, létrehozta a művet, amelyhez folyamatosan visszatérünk, olvassuk, értelmezzük. Ez olyan adomány, amelynek az értékéből semmit nem von le, hogy mennyi ideig sikerült fönntartani az adott körülmények között. A kulturális ajánlat ma is érvényben van.