A beszélgetésünknek, valamint annak, hogy Cseri László fotóesszéje a műtermedről szól, az az apropója, hogy elköltözöl Pécsről. Az egyszerű újságírói kérdés, hogy miért. A másik, hogy mit jelent neked ez a távozás, nyilván összetettebb.

Most számoltam ki, hogy épp huszonkilenc éve élek Pécsen. Az is olyan újságírói fordulatnak tűnhet, hogy „rettenetesen szeretem ezt a várost”, de így van. Annak idején Pécs nagyon szépen fogadott be, jó volt itt élni. Nagyon jól éreztem magamat. Volt munkám, családom, barátok, minden együtt volt. Alkotni is tudtam, mert sikerült kialakítani egy műtermes házat, ahol élhettem. De a sors úgy hozta, hogy a gyerekeim és az unokáim Budapesten élnek, ami nekem is szülővárosom, negyven évig ott éltem. Vártam arra, hogy nagymama legyek, de nem gondoltam át, hogy az unokákkal való emberi kapcsolat együtt töltött minőségi időt és energiát igényel, ami a Pécs–Budapest távolságból nem tud jól működni. Tulajdonképpen ez a költözésem egyetlen komoly oka.

Akkor most jöhet a bonyolultabb válasz arra a kérdésre, hogy mit hagysz itt, mit jelent számodra a város. Vagy ez a ház, ahol most beszélgetünk, amelyet Pelényi Margit tervezett.

Ez a ház egy több mint százéves kis présház, átalakításakor az eredeti épület négy fala maradt csak meg, és maga a pince, ami egy gyönyörű, tizenhét méter hosszú boltíves borospince, amiben most szégyenszemre csak anyagok és műtárgyak vannak. Az összes többi hozzáépített rész ugyanabban a léptékben készült Pelényi Margit tervei szerint. Nem ugyanabban a stílusban, de léptékében mindenképpen hozzáillő kiegészítésként épült meg a tetőtérben a lakás. A műterem pedig az alsó szintet és magát a pincét foglalja magában. Mindez jellemzi azt is, ahogyan gondolkodom. Szeretem, hogyha vannak gyökereim, kapaszkodóim. Valami olyan szellemi-lelki támaszték, amire építhetek. Ezen az alapon aztán jó valami mást felépíteni, ami már az enyém és ami mai. Ez a ház is ezt reprezentálja. A felső szint a domboldalra néző nagy ablakaival: ez a jelenkor. Ami egy régebbi időrétegből is táplálkozik.

Ha most tovább tágítjuk a házon túli szimbolikus kört: mit hagysz itt, amikor elhagyod Pécset?

Az életem felét. Ez a majdnem harminc év nagyon sok. Rengeteg emberi kapcsolat köt ide, és azt remélem, hogy a legfontosabbak meg is maradnak. Nem számoltam ki, hány, de nagyon sok évig tanítottam az egyetemen. A Művészeti Karon létrejött a kerámia szak, amit én alapítottam, ami aztán tovább terebélyesedett, már a szak neve is más, a kerámia mellett működik már üveg, textil és fém szakirány. Korábban tanítottam Budapesten a MOME elődjében, de a pécsi egyetemi környezet tette lehetővé ennek megvalósulását. Ezt mindenképpen valamiféle nyomhagyásnak tekintem, és az én életemben is nagyon fontos szerepet játszott. Aztán itt hagyom a Kaptár kerámia burkolatát a Tudásközpontban. Ami tavaly nyáron újabb kis munkákkal egészült ki az épület lépcsőjének újragondolásakor. Ezt az időjárás kicsit megrágta már, talán túl széles is volt, ezért átlósan elfelezték a teret, az egyik része ücsörgős lett, a másik továbbra is lépcső funkciót tölt be. Ide kért Balázs Mihály, az épület tervezője tőlem egy tervet, amit én munkacímen „határkőnek” neveztem. Tulajdonképpen térbeli jelek ezek, amelyeknek a színeiben a kaptár színei „ülnek ki” oda egy kicsit levegőzni. Amikor elkészültek, és a fotóikat feltettem a Facebook-oldalamra, a sok kommentben egymástól függetlenül többször is felbukkant egy szellemes elnevezés, a „cukorkák”. Szeretem ezt a nevet. Mindezt itt hagyom, de nem gondolom azt, hogy egyszer s mindenkorra megválok Pécstől. Az egyetemre visszajövök, ahányszor csak hívnak. A Doktori Iskolában van is még dolgom.

Ez a város nagyon otthonos nekem.  Megvan a kedvenc könyvesboltom, tudom, hol veszek bársonyszalagot és vályogfalba csavart. És nagyon szépen búcsúzik tőlem. Egy ideje már lehet tudni, hogy fél lábbal kint vagyok belőle, ezért olyan kedves nekem, ha a régen látott ismerősök így köszönnek rám az utcán: „jaj de jó, hogy még itt vagy!”

Csomagolás közben vagy már, úgy készültek a képek is. Kérlek, beszélj arról, milyen anyag látható a képeken.

Akármennyivel nagyobb is a műtermem, mint a lakásom, egy idő után az is megtelt, úgyhogy az utóbbi évek alkotásait már eleve dobozban tartottam. Most elkezdtem csomagolni a korábbi rétegből valókat, tehát amelyek most a fotókon látszanak, azok régebbi munkáim, amelyek új látószögből mutatják számomra a mostaniakat.

Van-e valami cezúraszerű a mostaniak meg azok között, amiket a képeken látunk? Vagy azért ez mégis inkább természetes alakulástörténetként írható le? Mennyiben gondolkodtál másképp korábban? Meg tudnád-e fogalmazni a saját perspektívádból a saját poétikádnak vagy művészetednek az elmozdulását?

Azt gondolom, hogy drámai törések nem voltak ebben a folyamatban. Nagy váltások igen, és behatárolható szakaszokra oszlik. Ma másképp gondolkodom, mint amikor ezeket a tárgyakat készítettem. Ez természetes. Az mindig jellemző volt rám, hogy szerettem tömöríteni a dolgokat, valamiféle távolságtartással szemlélni, absztrahálni azt, amit mondani akarok. Mégis, ezekben a művekben még megjelenik valami nagyon erőteljes szépség. Ettől azért már jelentősen eltávolodtam.

A mostani munkáim bizonyos értelemben sokkal nyersebben erősek, sokkal reflektáltabbak a jelenre, a mai világunkra. Ennek megfelelően a használt anyagok és formák, amelyekkel dolgozom, lényegesen töredezettebbek, tökéletlenebbek.

Nagyon sok korábbi tárgyamon, ami a képeken látszik, megjelenik az aranyfüst, egy vékony kis színarany lemezke. Ezt soha nem dekorációként használtam, számomra ez valami minőséget és időtlenséget jelentett. Az a szándék dolgozott bennem, hogy elemeljem ezeket a tárgyakat a hétköznapoktól. Annak ellenére, hogy igyekeztem szűkszavú lenni, még elég sok bennük a mesélőkedv. Az újabb munkáim durvább gesztusokkal készülnek, és a mondanivaló is keményebb. A formák tökéletlenek. Van egy olyan sorozatom, Az elveszett illúzió, amely 2022-ben a Pécsi Galériában rendezett Szárnyas idő című kiállításomon volt látható, amihez kifejezetten a korábbi munkáim töredékeit használtam föl. Töredéket csinálni álságos dolog, de rálelni és új helyzetbe hozni őket a mondanivaló érdekében nagyon is izgalmas és helyénvaló.

Mi volt az a hagyomány, amire régen támaszkodtál, vagy eszmény, ami egykor működött benned?

Nem volt sem konkrét hagyomány, sem konkrét eszmény. Sokáig és néha még most is visszatérően az életem történeteit mondtam el tömören és absztrakt módon. A történetmesélésnek ez a szövedéke van benne ezekben az alkotásokban. Ami a későbbiekben már nincs. Ott megelégedtem egy gesztussal. Már nem várom el a befogadótól, hogy megfejtse a történetemet. Mégis sok jó tapasztalatom van ezzel kapcsolatban. Talán éppen azért, mert tömören próbáltam valamit megfogalmazni, sok visszajelzést kaptam arról, hogy az emberek saját hasonló történeteiket fedezték fel bennük.  Mert nagyjából ugyanaz történik mindannyiunkkal… az élet nagy fordulatai mindenkivel megesnek.

Az új környezet nyilván új inspirációkat is hoz, ugyanakkor ez visszatérés is lesz a számodra. Milyen várakozással tekintesz a régi-új közegbe való visszatérésre a munka szempontjából? Milyen terveid vannak?

Nem érzem, hogy a helyváltoztatás ebben a vonatkozásban nagyon markánsan megjelenne a munkámban, azt gondolom, ugyanazt szeretném folytatni, amiben most benne vagyok. Az biztos, hogy most egy évig le fog kötni a budapesti ház felújítása, tehát nem nagyon lesz energiám arra, hogy ami most foglalkoztat, azt azonnal megformáljam. Ezért mégis, valószínűleg, mire odajutok, már megváltozik, ami most bennem van. Vagy még inkább leülepszik és erősebb munkák keletkeznek belőle, vagy egyszerűen ezek a gondolatok el fognak veszni. Nem egy kigondolt mű akadt már az életemben, ami a körülmények miatt elveszett, de nem baj, hogy így történt.

Persze várakozással tekintek a változás elé. Hogy vajon a különböző rétegekben megjelenő gondolatok hogyan élnek együtt, hogy fedi el az egyik a másikat, hogy jön elő egy harmadik két másik rétegen keresztül, és szerez érvényt magának. És hogy felismerhető-e a szándék, amivel létrejött, vagy már nem. Ilyesmik foglalkoztatnak, a történetmesélés már absztrakt formában sem. Sokkal fontosabb, mélyebb, egyszerűbb igazságok érdekelnek.

(Fotók: Cseri László)