2008-ban, még kötet nélküli költőként azt írtad a Használati utasítás című antológiában a bemutatkozásod végére, hogy „a verseimről nem tudok semmi különöset mondani: csak remélhetem, hogy szórakoztatva tanítanak, vagy legalább tanítva szórakoztatnak”. A mostani felkérésre vonatkozó decemberi levélválaszodból is bizonytalanság érződött. Nem szeretsz a saját verseidről beszélni?

Ez azért inkább csak egy kissé finnyás, megúszós válasz volt akkor. De a verseknek mindig érdekesebbnek kell lenniük, mint amilyenek a költők: látjuk itt-ott, milyen az, ha ez megfordul. Másrészt saját versekről nyilvánosan beszélni fontoskodás, viszont egy ilyen kedves felkérés visszautasítása is az volna. Különben szeretek a verseimről beszélni, a barátaimmal szoktam is, amikor úgy érzem, hogy befejeztem egyet. Műfordítás pedig szerintem nem is lehetséges máshogy.

2021 nyarán Keresztesi József azonos formában közölt verset a Jelenkorban. Akkor azt mondta: „Egyébként ennek a szonettnek a történetéhez tartozik az is, hogy Kőrizs Imre barátom tavaly májusban mutatott nekem egy – szerintem pessoai ihletésű – szonettsorozatot, amelyet egyébként máig sem publikált (nem rohanunk).” Az idén közölt szonettekről van szó? A Jelenkor mellett megjelent egy a Műút online felületén is Bizonyos szempont címmel.

Igen. Nincs olyan sok belőlük, de a többségük eddig így sem jelent meg, mindenesetre itt olvasható a neten még egy. Lehet, hogy Keresztesi frappáns jelzője magyarázatra szorul, nehogy Pessoa rajongói csalódjanak: nem olyan verseket akartam írni, mint az övéi, hanem úgy akartam írni, mint ő, a saját költői hangjától függetlenül. De én ehhez nem alakítottam ki álarcokat, az „írom vers, ahogy jön” talaján álltam. Az ember egy idő után beleun a saját hangjába, és akkor megpróbálja átlépni az árnyékát.

Először egy feltűnő megoldásról kérdeznélek: a „kialkonyul” rendkívül találó kifejezés, remekül illik a zivatart követő alkony képéhez. Korábbi leleményed a szó, vagy az Eső után írásakor született?

Akkor jutott eszembe. Egyébként arról van szó, hogy a „bealkonyul” igekötőjét az ellenkező értelmű párjára cseréltem. Mintha azt mondanám, hogy „leszabadulás”. Módjával használva talán nem árt az ilyesmi.

Sőt, kimondottan jót tesz a versnek! Más téma: a vers kezdetén megfigyelt figurák nincsenek összhangban az állatokkal (az egyikre sziszegnek a hattyúk, a másik nem érti a kutyája viselkedését), majd eső után eltűnnek (helyettük madarakat hallunk). A megszólaló pedig a tisztítónak tűnő eső természeti erejének hatására vonja le az utolsó két sor nihilista következtetését. Kényelmes lenne ráütni az ökopoétika ex librisét, mégsem hiszem, hogy erről van szó a versben…

A marhaszelet nem szokott visszabeszélni az étteremkritikusnak, de hát ez most mégiscsak valami ilyen helyzet. Úgyhogy hadd mondjam el, nem hiszem, hogy egy szóban összefoglalható „poétikák” alapján bármi olvasásra érdemest lehetne írni. Az más kérdés, ha a kritikus egyszerűsít, de én mosom – testpoétikai – kezeimet.

Olyan ez a vers, mintha el akarná hitetni, hogy nincs iránya, a keretben a „minden hihetetlen”, „minden fölösleges” és a „nem marad semmi” szépen rímelnek egymásra. Mindeközben a záró sorpár a hatodik önértelmező sor, a „rám nem vonatkozik ez az egész” helyesbítésének tűnik, hiszen a beszélő végül mégis magára vonatkoztatja a látottakat. Része volt a koncepciónak a paradoxon?

Erre határozott választ tudok adni: nem volt része, mivel nem volt koncepció, legalábbis nem emlékszem ilyesmire. A vers írásának a körülményeire viszont emlékszem: ahogy írva vagyon, egy nyári zivatar után kiültem a Duna partjára, kicsit feljebb, egy kertbe, és körülnéztem. Úgy tűnt, hogy a nagy, zajos eső után, a kései, párás napsütésben valami új kezdődik, vagy újrakezdődik valami, ami független az addig történtektől, aminek még nincs szerkezete, ritmusa, és talán már nem is lesz. Érdekes, mélységesen derűs, vonatkozások nélküli érzés volt.

A záró sorpár szépen hozza a shakespeare-i szonett ismérvét, a behúzással is jelölt csattanót, pazar megoldás, ahogyan az odakint-idebent térbeli fogalmai időbelivé válnak, ráadásul szép, négy szótagos tiszta rímmel. Faragtad a rímpárt, vagy elsőre zsigerből érkezett?

Az egyik versemben van az a sor: „az akaróké a karaoke”. Volt, aki azt hitte, hogy ez volt meg legkorábban, és ebből lett az egész, pedig csak közben jött, és a Karaoke cím is utólag lett meg. Ha valami eszembe jut, és nem találja meg a helyét rögtön, akkor később már nemigen tudom használni, nincsenek is félkész verseim, kidolgozatlan ötleteim. Az utolsó rímpárral szerencsém volt, de persze írás vagy bármely más munka közben bizonyos fokú szerencse szükséges és többé-kevésbé meg is jósolható tényező.