A Frank O’Hara és John Ashbery köteteiről készült kritika (Jelenkor 2021/9.) elején azt írja, „rejtély, hogy annyi szűk évtized után miért épp az amerikai költészetet kezdjük újra felfedezni”. Hogy áll ez a felfedezési lendület ma?

Relatív lendület ez. A korábbi két évtizedhez, vagy akár a brit angol, akár más kisebb-nagyobb költészetekhez képest kétségtelenül figyelemre méltó, a kívánatoshoz képest viszont már sokkal kevésbé. Az O’Hara-, az Ashbery-, a Sexton- és a Collins-kötettel komoly adósságok törlesztése kezdődött meg. Ebbe a sorozatba Ginsberg csak megszorításokkal illik bele. Hiszen, ahogy a kritikában írom is, az új kötetben szereplő versek csak kis hányada friss fordítás, a nagyobb része utánközlés – vagyis nincs szó arról sem, hogy legalább a „nagy” versek új fordításban jelentek volna meg. Tehát a sok szempontból fontos kötet éppen nem az amerikai költészet primer megismerésében hozott lendületet, vagy ha igen, maximum úgy, mintha egy futópadon fél fokozatot felváltanánk. 2020-ban történetesen amerikai költőnek, Louise Glücknek ítélték a Nobel-díjat, és mintha még ez sem ütötte volna át a kiadók ingerküszöbét. Emlékszem, volt szó arról, hogy lesz magyar kötete, de én azóta sem találkoztam vele.

Ami pedig a hivatkozott mondat inverz részét illeti: az amerikain túli költészetek felfedezése betegség miatt határozatlan időre továbbra is korlátozott nyitva tartással zajlik.

A Nélkülözhetetlen Allen Ginsbergről írt kritikájában jegyzi meg szellemesen, hogy a beatnemzedék más alakjaihoz képest Ginsberg olyan kiegyensúlyozott volt, mint egy mérlegképes könyvelő. Elsőre mégsem ez a könyvelői attitűd juthat róla az olvasó eszébe. Miként lehetne árnyalni Ginsbergnek mint „őrült zseninek”, „hippi pápának” a kultikus alakját?

„Hippi pápának” lenni életforma és tisztség, még ha a kiválasztás nem szabályos konklávén történik is. Egyébként ha Ginsberget megkérdezték volna, valószínűleg azt mondja, hogy ha van hippi pápa, akkor Kerouac az. Vagy még inkább Neal Cassady, aki a szó szoros értelmében egyáltalán nem is tekintette magát írónak. Mindamellett Ginsberg hippi pápaként vagy inkább hippi szakszervezeti vezetőként, sőt leginkább hippi ombudsmanként példásan képviselte nemcsak az alternatív életformák és szubkultúrák, hanem a tág értelemben vett kisebbségiek, pontosabban a kisebbséginek kezelt csoportok jogait és érdekeit, a színesbőrűektől és a melegektől a könnyűdrogfogyasztókon és a hajléktalanokon (azaz az eredeti értelemben vett beatnikeken) át egészen a cenzúraellenesekig és a szabadversköltőkig. Az Amerikai Szenátus Igazságügyi Bizottságának New York-i speciális albizottsága kikérte a véleményét az LSD-használókat a korábbiaknál súlyosabban fenyegető törvény tervezetének előkészítésekor, Ginsberg megjelent az albizottság előtt, és jól beszélt. Ez a beszéde benne is van a könyvben.

Az „őrült zseni” alakját nem épp ilyennek képzeljük. Bár ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, milyennek képzeljük. Sőt azt sem tudom, kit mondanék őrült zseninek. Az „őrült” is, a „zseni” is igen relatív. Viszont „őrült zseni”-kultusz abszolút létezik. És szerintem Ginsberget is megérinthette. Talán csak egyszerűen arról van szó, hogy az „őrült zseni” a maga valójában, színről színre látja a világot, a dolgait, az összefüggéseit és a szellemeit – ideértve a saját szellemeit is. És mivel már a törekvés is eltér az átlagemberétől, ennyiben akár őrültnek is nevezhető. De hát nem erről szól-e a 20. század jó részének művészete, a pszichoanalízis és az izmusok? Ennyiben Ginsberg valóban őrült zseni. De ennyiben a 19. századi, vidéki elvonultságban élő, picit bogaras, de nagyon decens Emily Dickinson is őrült zseni, holott ő – Ginsberggel ellentétben – valószínűleg felháborodottan utasította volna vissza a minősítést.

De talán ezért is tartotta fontosnak a saját költészete szempontjából Dickinsont. És még nála is jobban Blake-et. Nem tudjuk pontosan, Blake – klinikai értelemben – őrült volt-e, de az biztos, hogy a költészete profetikus látomások sorozata. Ginsberg – annyi más társához hasonlóan – a transzlogikus látomásokhoz tudatmódosító szerek segítségével kívánt eljutni. Elképesztően érdekesen írja le leveleiben, ahogy például begombázás után, egy amazonasi fészertetőn a tudata még módosulatlan része megfigyeli a módosulás folyamatát. Vagyis egyszerre poète maudit és poeta doctus, vagy inkább poeta physicus. Dr. Tulp önmagát boncolja.

A Nélkülözhetetlen Ginsberg naplórészleteiben, leveleiben számlákról, behajtandó honoráriumokról, utazásokról, vers- és kötettervekről van szó. Pontosan olyasmikről, mint mondjuk a szintén nagy elődnek tartott Artaud Rodezi leveleiben. De ha Artaud leveleit olvassa az ember, azonnal hátrahőköl a süvítő őrülettől. Ginsbergnél ennek nyoma sincs.

Nagyon elgondolkodtató, ahogy bemutatja, hogy a Ginsberg-versek fordításai mennyire rezonálnak különböző magyar költők beszédmódjával. A leples bitangban Nagy Lászlót érzékeli, az Üvöltésben Kassákot, a Kaddis egyes részeiben Petrit, a Napraforgó szutrában hol Juhász Ferencet, hol Füst Milánt. Mára viszont – bár Ginsberg költészete közismert – mégsem tűnik olyan jelenlévőnek, mint amilyen a rendszerváltás előtti időszakban volt. Mitől nélkülözhetetlen ma Allen Ginsberg?

Volt benne valami stratégiai, egyáltalán nem hősködő bátorság. Nem tudom, a költő hatásköri leírásában benne van-e, hogy vátesz legyen. A 20. század, és különösen a második fele arra tanít, hogy elég csúszékony út ez. A 21. század viszont mintha azt mutatná, hogy nem árt, ha az értelmiség időben és hitelesen kiáll az értékei mellett. Ginsberg pontosan ezt tette.

A gimnazista lányom egyetlen versfordításkötetemet nyúlta le: egy Ginsberget. A mai magyar fiataloknak fontosak Ginsberg témái. Más költőknél is szerepelnek, de talán nem ennyire enciklopédikusan. Meg különben is: Ginsberg nagy név. Azért megvan ennek is a maga veszélye: a tematikus versolvasás. Tényleg nem provokációként mondom: Ginsberg néhány verse alapján rengeteg mindent meg lehetne tanítani a költészetről. Hogy a témán túl miért jó. Miért rossz. Persze csak csínján, empatikusan. Azoknak, akikről a pedagógus kolléga úgy érzi, készen állnak rá. De hát hol vagyunk ettől.

A kérdésben említett művek nagy versek. Ennyiben nélkülözhetetlenek. Nekem legalábbis. Az, hogy bennük van a magyar költészet is, vagy hogy Orbán Ottó beléjük tette, vagy én beléjük olvasom, csak azt mutatja, hogy a magyar költészet, a magyar kultúra részévé is váltak. De hát nagyrészt erről szól a versfordítás. Radnóti Apollinaire-e nélkül nem volna Kormos István, Vas István Eliotja nélkül nem volna Petri. Tehát – egy mondat erejéig az első kérdésre visszatérve – mondhatjuk ugyan, hogy aki ma már verset akar olvasni, szerezze be eredetiben (a kínait is? az arabot is? az ukránt is?), csakhogy ezzel a magyar költői nyelv vízgyűjtő területét szikesítjük el.

Írásában hosszan tárgyalja a szövegminőség problémáját. A hibák okaként a kiadói mulasztást említi; a költséghatékonyság érdekében a fordítót egyben szerkesztőként is foglalkoztatják. Mennyire általános probléma ez világirodalmi kötetek megjelentetésénél?

Itt prózáról nincs szó. Én legalábbis ilyet még nem hallottam. Amúgy is inkább csak novellásköteteknél volna elképzelhető, amikor több fordító szerkesztené egymást.

Merthogy versfordításköteteknél is az a helyzet, hogy szinte mindig több fordító közreműködik. Régebben nem feltétlenül így volt, de az utóbbi időben egyedül Billy Collins kötetére emlékszem, amelyet egyetlen fordító, Kőrizs Imre csinált meg, leszámítva egy-két karcsúbb, 50 oldal körüli könyvet. És most, hogy mondom, beugrik még egy friss verseskötet, Szerhij Zsadané, a Jelenkor gondozásában – azt teljesen Vonnák Diána fordította, Körner Gábor lektorálta. Ez tehát nagyon rendben van, remek, hogy létezik jó példa. De a kalákában fordított verseskötetek esetén rendre egymás szövegeit javítják a fordítók még akkor is, ha van feltüntetve „hivatalos” szerkesztő. Ennek az a technikai oka, hogy a kiadók belső munkatársai nem feltétlenül érzik magukat kompetensnek a költészet területén. De akkor fel lehetne kérni lektort, ahogy a Zsadan-kötet példája mutatja. Egy fordítói munkaközösség nyilván a lehető legavatottabb arra, hogy megnézzék egymás fordításait – a fordítóknál jobban senki nem ismeri a verseket. De a kiadó részéről feltett kézzel kivonulni („ez vers, ehhez mi nem értünk”), és a fordítók lelkiismeretére apellálva egy fillér nélkül abban bízni, hogy nem akarnak hitvány munkát látni a nevük fölött, etikátlan, és mint a Ginsberg mutatja, életveszélyes is. Azonfelül érthetetlen: miért, a kiadót nem érdekli, hogy hitvány munka jelenik meg a neve alatt?

Gyanúm szerint ennél a kötetnél a rendszer minden hibája összeadódott: a prózai rész fordítói eleve kiestek, csakúgy, mint az utánközölt, sok éve halott versfordítók, Eörsi István és Orbán Ottó. A szerkesztő-versfordító Gyukics Gábor tehát lényegében magára maradt. A legérthetetlenebb az egészben az, hogy a hátsó információs oldal a könyv készítői között külön nevesít korrektort is. Ő vajon mit korrigált?