Kezdjük a szakmázással. Te honnan indultál?

A művészeti pályám körülményesen indult. Egy barátom egyszer azt mondta rám, hogy légylátásom van, sok minden érdekel egyszerre. Színész-dráma képzésből jövök, egy debreceni gimnáziumból. Képzőművészeti ősélményeim a graffiti és a kiállítások voltak. Gimis koromban több nagy hatású tárlat is volt a Modemben. Akkoriban nagyon tetszettek a konceptuális munkák és a nem-táblakép médiumok, emellett a kétezres évek elején a street art még nagyon izgalmas volt. Rátaláltam a Képzőművészeti Egyetem intermédia szakára, ahol Sugár János miatt akkoriban nagy hangsúlyt kapott az utcai művészet. Végül a MOME média design szakára mentem. Nagyon felszabadító volt, hogy nem kellett egyetlen médium felé elköteleződni, de azóta már próbálok minél jobban szűkíteni a horizonton. Közben jártam esztétika és filmelmélet szakra is, ahol egyszerre érdekelt az elmélet és a gyakorlat, de sajnos az előbbi kicsit ráült az utóbbira.

Szobakiállítás
 

Az első önálló kiállításom egy Szobakiállítás volt, a galérián a lakásban, ahol éltem. Meghívtam minden ismerősömet, és egy idő után házibuliba csapott át a dolog. A kiállítást Molnár Anna Ráhel nyitotta meg. A következő kiállításomat négy-öt évvel később egy pszichológiai rendelőben csináltam Pszota Dalmával. Akkor a helyszínválasztásban még nem rejlett intézménykritika, csak ott volt ismerősöm, így sokkal egyszerűbb és gyorsabb volt mindent leszervezni. Azt tapasztaltam, hogy a bulikra többen mennek el, mint a megnyitókra, így összevontam a megnyitót egy búcsúbulival, mivel pont akkor költöztem külföldre. Finisszázs lett a címe. Sokan eljöttek, mert kíváncsiak voltak, hogy hova költözöm, és ha már ott voltak, megnézték a festményeimet is.

Finisszázs
 

És hova költöztél?

Akkor Kolozsvárra, mert ott kezdtem el egy filozófia képzést, majd onnan Párizsba mentem ösztöndíjjal. Az ott töltött idő alatt jöttem rá, hogy mégiscsak jobb csinálni a művészetet, mint gondolkodni róla. Amikor hazaköltöztem, elkezdtem műtermezni, amit nagyon megszerettem. Nemcsak akkor járok műtermezni, amikor alkotni, termelni akarok, hanem amikor gondolkodni és adminisztratív ügyeket intézni is. Egy kiterjesztett dolgozószobának tekintem, amit belakok, otthonossá teszek. Ez a Nyolcésfélben volt, ami azóta fontos hely Pesten, kicsit intézményeken kívüli intézmény lett belőle. Ott csináltam az első új, komolyabban vett, önálló kiállításomat, Történetek a kert végéből címmel. Mindent bele akartam zsúfolni abba a kiállításba. Írtam hozzá történeteket Tar Sándorról, Hajnóczy Péterről meg Reisenbückler Sándorról, csiszolóvásznat és reklámszatyrokat állítottam ki, és még zine-t is csináltam hozzá. Úgy gondoltam, ha már elrángatok erre sok embert, akkor szeretnék minél több sűrű dolgot adni nekik. Ezt utólag kicsit másképp látom. Egyébként erre a kiállításra a Kétfarkú Kutya Párt, azt hiszem, félmillió forintot adott, anyagköltségnek kampánypénzből. Azóta se kaptam ennyi pénzt. Sőt, ha belegondolok, azóta nem is kaptam pénzt kiállításra.

Történetek a kert végéből (fotó: Szabó R. János)
 

Készülve A történetek a kert végéből kiállításomra már egy másik kiállítás ötlete merült fel bennem. Akkoriban érzelmileg kicsit instabil állapotban voltam, és azt éreztem, hogy aszinkronitásban vagyok önmagammal, vagyis miközben dolgozom valamin, aközben már teljesen más dolgok határoznak meg. Ekkoriban újra felfedeztem magamnak Sophie Calle-t, és arra jöttem rá, hogy nagyon kevés szó esik érzelmekről kiállítóterekben. Így jött a Szerintem többet ne beszéljünk című következő önálló kiállításom, ami a kapcsolatra való vágyról és annak a lehetetlenségéről szólt. Ahogy az előzőnek, ennek is Pszota Dalma volt a kurátora. A Történetek a kert végéből készítésekor úgy készültem a kiállításra, hogy csak csinálni kell, és a néző majd eldönti, mit talál izgalmasnak, fontosnak. Ez a hozzáállás nagyon felszabadító volt. Ám utólag meg kellett tapasztalnom, hogy a szigorú szelekció sokat tud segíteni a befogadónak. A szerintem többet ne beszéljünknél viszont magamat is ki kellett állítanom, ami nagyon sok lelki energiával járt. Persze, minden ilyen önreprezentációnak a nagy része póz, mégsem volt könnyű felkészülni rá lelki szempontból.

 

Volt valami terápiás jellege is?

Persze, de ez is paradoxon, mert mire az ember kiállítási lehetőséghez jut, addigra már egészen más állapotban van. A Greetings from Hajduszoboszló képeslapokban már egyszerre volt távolságtartás és terápiás jelleg. Poént csináltam a magányból, de volt egy performatív része is, hogy elmegyek teljesen egyedül egy nagyon fura, ízléstelen wellness hotelbe, ami tele van családokkal és boldog házaspárokkal. Nyilván hülyének néztek, ahogy állvánnyal, önkioldóval fotóztam magam. Pláne, amikor a medencénél készítettem elő a beállítást, és az állvány a kamerával együtt beleborult a vízbe.

 

Ezen a kiállításon is voltak szövegek?

A dokumentarista jelleg miatt a fő médiumok a szöveg, a fotó és a tárgy voltak. A kiállítás esszenciája az érzések dokumentálása volt. Mindenki ismeri például az érzést, amikor még ott van az a pohár, amiből egy számára fontos személy ivott, vagy ott van a fagyasztóban a töltött káposzta, amit a nagymama a saját kezével töltött. Ki volt állítva például egy kiszáradt, szénhidrátcsökkentett teljes kiőrlésű buci, ami egy éve megmaradt, mert van, hogy az ember annyira rossz érzelmi állapotban van, hogy nem tudja megenni, de kidobni sem. Tele vagyunk tárgyakkal, amik a személyes megélések, a tudatunk által érzelmileg telítődtek. Ehhez kell a szöveg, amivel át tudjuk adni a másiknak, amit csak mi tudunk arról a tárgyról.

Greetings from Hajduszoboszló
 

A következő kiállításodon is lesznek fényképek?

Igen, a következő kiállításom az elmúlt években készített fotónaplómból lesz a Kelet Kávézóban, március 4-én nyílik. 35 mm-es filmre készítettem fotókat, főleg utazásaim során, Mezőkövesdtől Párizsig. Ennél a kiállításnál tudatos döntés volt, hogy egy kávézó legyen a helyszín. Fontos, hogy olyan emberek is láthassák, akik nem feltétlenül miattam mennek oda, hanem csak belefutnak a képeimbe.

 

A dráma tagozat miatt korábban már foglalkoztál irodalommal?

Nem, érettségi után körülbelül 25 éves koromig szakirodalmat olvastam leginkább, és csak annyi szépirodalmat, amennyi az esztétika szakra kellett. Amikor Erasmuson voltam Nizzában, lett időm olvasni, és megéreztem, hogy bár a képzőművészet nagyon jó érzéki önkifejezésre és művészetelméleti-tudományos témákra, de a kettő között van egy rés. Az irodalom sokkal inkább fókuszál a személyes történetekre, a hétköznapokra. Nyilván, ahogy kimondom, rögtön tudok képzőművészeti ellenpéldákat mondani, de alapvetően az irodalom alkalmas a leginkább arra, hogy esztétikai köntösbe csomagolja azt, hogy az ember hogy is van. Nekem akkor ez hiányzott, és egy időre csömöröm lett a filozófiai mélységektől.

Egyébként elég nagy blődségek tudnak kikerekedni abból, ha valaki kényszeredetten konceptuális, teoretizáló művészetet próbál csinálni és beszélni róla. Néha jobb nem beszélni. Jó példa volt erre Palotai Zsolt, akit több generáció ismert, ikonikus DJ, de nem tudom felidézni, milyen volt a hangja, mert nagyon ritkán nyilatkozott, és sosem akart nagyot mondani – de enélkül is jelenség lett belőle. Ami alapvetően nem teoretizáló munka, ami nem problémákat és művészetelméleti kérdéseket vet fel, arról nem muszáj mindenáron beszélni. Történeteket vagy technikai dolgokat el lehet mesélni, hogy milyen anyaggal, hogyan, hány próbálkozásból lett, de nem biztos, hogy érdemes.

 

Instagramon kérdezték tőled egy hozzászólásban, hogy „Te amúgy tényleg nem tudsz rajzolni, vagy direkt csinálsz úgy, mintha szarul rajzolnál?” Ez az „ignorant” stílus az utcai művészetből jön?

Igen, és érdekes, hogy az utcai művészet meg a tetoválások világából meríti az ignorant stílust. Egyébként a graffiti történetében is van egy fordulat, ami – nagyon leegyszerűsítve – megismétli a festészet fotórealizmusig vezető történetét. A klasszikus graffitiben a technika volt a mindenható, hogy ki mennyire gyors és pontos egyszerre. A mostani ignorant stílusban viszont elkezdtek direkt rájátszani a béna, kidolgozatlan formákra, ezzel elmosva a határt a naiv és a klasszikus stílus között. Egyébként, hogy a kommentre is válaszoljak, sosem akartam akadémiai módon megtanulni rajzolni, sosem érdekelt, de viszonylag sokat jártam rajzolni a felvételi előtt.

 

A Covid a te életedben és karrieredben mit hozott? Volt szerepe abban, hogy elkezdtél a kulturális alapjövedelemről gondolkodni?

Franciaországban töltöttem a lezárásokat. Nagyon romantikus időszak volt, összevissza olvastam mindenfélét, filozófiát tanultam és kicsi, A/4-es akvarellpapírra festettem, mindig olyan eszközzel, amit éppen a Lidlben meg tudtam venni, mert a nagy karanténhangulatban nem volt nyitva művészellátó. Itt készült az Operatív törzsgyűlés című munkám is. Egyszerű humoros filcrajz, amit beadtam a 1111 Galéria pályázatára, ott beválogatták, és kint volt az ARC-on is. Az ARC-os kiállításnál arra voltam kíváncsi, hogy ha jó minőségben szkennelem be az A5-ös rajzot, akkor hogyan hatnak óriásplakát méretben a filccel rajzolt textúrák.

Operatív törzsgyűlés
 

Szóval sok elméleti szöveget olvastam, és egyszer elém került Seregi Tamás Olcsó művészet, de miből? című 2018-as írása, amiben Seregi a művészeti alapjövedelem elméletéről beszél, és ami akkor nagyon felszabadítóan hatott. De valószínűleg az is közrejátszott, hogy nagyon traumatizált, amikor a MOME után elkezdtem reklámügynökségnél dolgozni. A próbaidő alatt azt éreztem, hogy minden hétfőn nyolckor be kell mennem egy alagútba, aminek a végén a péntek öt órát látom, hétvégén veszek egy nagy levegőt, és máris dugják vissza a fejem a vízbe, és kezdődik az egész elölről. Akkor jöttem rá igazán, hogy művészetet kell csinálnom, és az, hogy dolgozzak valamit a kreatív szakmában mint önmegvalósítás, az teljes kapufa. Ehhez jött hozzá Seregi szövege arról, hogy a mai napig élnek így befutott művészek is, szóval nemcsak azért kell dolgoznom teljesen mást, mert béna, pályakezdő vagy pálya el-nem-kezdő művész vagyok, hanem mert nincs életpályamodellje a művészeknek. Seregi említ olyan jelentékeny, sok éve alkotó művészt, aki például a saját elmondása alapján szalonnabőrön él.

 

Te meg vifonlevesen. Apropó, te miből élsz? Aki ebben a közegben tevékeny, az nagyon valószínű, hogy nem az alkotásból él, de ezt szinte tabuként kezeljük.

Amikor elkezdtük szervezni ezeket a beszélgetéseket az alapjövedelemről, akkor szobafestésből és más alkalmi munkákból éltem. Szeptember óta tanítok grafikát és animációt egy művészeti szakközépiskolában, óraadóként. Tulajdonképpen ezért a heti három nap tanításért kapok egy alapjövedelem-szintű pénzt. De így is mindig keresnem kell mellé valami plusz melót. Régebben például szabadúszó látványtervezőként különböző független színházi projektekben dolgoztam a Táp Színháztól a Kelet-Nyugati Alkotóműhelyig. A színházban mindig szerettem, hogy csapatban lehetett dolgozni, mivel a képzőművészet és az irodalom is magányos sport. A Szerintem többet ne beszéljünk végére nagyon meguntam, hogy döntőgép vagyok, egyedül kell döntenem szinte mindenben. A színházban időnként jólesett, hogy elmondták, mit csináljak, nem nekem kellett az egészet kitalálnom.

Utolsó vacsora

 

Térjünk vissza arra, hogyan hatott rád Seregi szövege.

Motiváló volt arról olvasni, hogy egy modern társadalomban nem luxus, hanem jogos követelés lehet, hogy a kulturális dolgozóknak és művészeknek járjon minimális alapjövedelem. Aztán eltelt pár év, és 2023-ban Írországban bevezették a művészeti alapjövedelmet. Szerveztünk ennek kapcsán egy adást és egy kerekasztal-beszélgetést Tremmel Márkkal az FKSE online rádiójába. Ide hívtuk Marikovszky Andreát, aki korábban már részt vett egy önkormányzati szintű válságkezelő alapjövedelem-program kidolgozásában, és örült a megkeresésnek. Az esemény után éjszakába nyúló beszélgetés közben kiderült, hogy nagy ellentétek vannak ezzel kapcsolatban a művészeti közegen belül. Andreával egymásra találtunk ebben az ügyben, de azt is éreztük, hogy egyelőre egyedül vagyunk. Pedig a kulturális alapjövedelem lenne a legátfogóbb reform, ami nem arról szól, hogy nekem adjatok pénzt, mert nem kapok ösztöndíjat, hanem arról, hogy mindenki kapjon egy havi fixet, aki a művészetben és a kultúrában szeretné megvalósítani magát. Fontos, hogy Seregi is művészeknek járó alapjövedelemről írt, pedig ő nem művész, szóval a szolidaritás egy esszenciális dolog ebben.

Díj-spirál (fotó: Szombathy András)
 

Két éve csináltam a Díj-spirált, ami egy kritikai happening volt. Azoknak adtunk még egy díjat egy ceremónia keretén belül, akik az adott évben képzőművészeti állami ösztöndíjat, kitüntetést kaptak. Ugyanis az érvényesülési rendszer tautológiája szerint azoknak áll a világ, akik amúgy is termelnek, azt hívják meg kiállítani, akit már láttak kiállítva. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lenne, ha ezt a dolgot megfordítanánk. Ahogy a szociális mozgalmak is ezzel ellentétesen gondolkoznak: ideális esetben az állam sem a középosztályt támogatja lakásvásárlásban, akiknek van kezdőtőkéje beszállni, hanem azokat, akik valami miatt nem tudnak egyről a kettőre jutni. 2023 tavaszán kiírtunk egy felhívást pályaelhagyó művészeknek, akiknek Marikovszky Andreával közösen szerveztünk egy kiállítást. A Margón címen létrejött tárlaton volt klasszikus pályaelhagyó, de olyan is, aki amúgy menő volt a kilencvenes években, de azóta úgy érzi, hogy pályán kívülre került. Mindenkinek vannak ilyen korszakai, az alapjövedelem pedig azért is lenne jó, mert átsegít ezeken, hogy ne kelljen otthagyni az egészet. Ha valaki elkezd nyolc órában dolgozni, akkor már nagyon nehéz újra belevágni a pályázgatásba, hétvégi délelőttöket alkotásra szánni, aztán család mellett meg még nehezebb. Erre is megoldás lenne a kulturális alapjövedelem.

Margón
 

Amikor a Kritikus Kultúra konferencián tartott előadásban visszanyúltatok olyan történelmi előzményekhez is, amikről a korábbi alkalmakon kevésbé volt szó, mik voltak ezek?

Fontos magyar előzmény Szentjóbynak a létminimum-projektje, illetve vannak feljegyzések egy beszélgetésről ‘93-ból, ahol Nemes Csaba, Beke László és mások félelmetes módon ugyanarról beszélgettek, mint mi harminc évvel később. Azóta már többen is próbálunk együtt gondolkozni, hogyan lehetne látható mozgalmat indítani a kulturális alapjövedelemről, megmutatni, hogy van rá igény. A Margón előtt száz ember töltötte ki a kérdőívünket, akiknek több mint a fele igényelte volna a művészeti és kulturális alapjövedelmet, szóval minimum ötven ember már potenciálisan mögöttünk van. Nyilván a részletekről vitázni kell és lehet.