Pályád elején számos kritikát írtál, később magyar irodalmi modernséggel kapcsolatos tanulmányokat közöltél leginkább, az utóbbi néhány évben pedig újra gyakran megjelennek írásaid kortárs szépirodalmi alkotásokról. Nagyon más kritikát írni a kilencvenes évek első felében, mint 2023-ban?

Valóban más. A kritikai élet a rendszerváltás környékén földcsuszamlásszerűen megváltozott. Persze miért pont ez ne változott volna meg a rendszerváltás környékén, kérdezhetnénk. Igen ám, de ez az átalakulás nem csupán következmény volt, hanem nagyon is tevékeny része annak a folyamatnak, amelynek során átalakultak az intézmények és átrendeződtek vagy lecserélődtek az uralkodó beszédmódok. A fősodratú kritika jóval szakmaibbá, tudományosan megalapozottabbá vált a kilencvenes évek elején, mint korábban volt – igaz, rögtön frakciókra is szakadt. Az egyik elkötelezett póluson az elméletorientált értekezők, a másikon az esszéisták álltak, látszólag kibékíthetetlenül. Persze sokan voltak, voltunk, akik nem szerettek volna szekértáborokban gondolkozni, noha az értelmezői közösségek vonzereje alól senki sem vonhatta ki magát. A másik fontos változás a kánon radikális átalakulása volt. Megváltoztak a viszonyítási pontok. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján létrejött alternatív kánon, Esterházyval, Nádassal és a „prózafordulattal” a középpontban, Ottlik Géza és Mészöly Miklós életműve köré szervezte a maga panteonját, a líra vonatkozásában pedig Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes költészete köré, akik a posztmodernek számára is tekintélyek voltak. Ezzel párhuzamos volt a Babits- és Kosztolányi-örökség helyzetének megszilárdulása, Márai újrafelfedezése. A rendszerváltozáskor ez a kánon vált hivatalossá és intézményessé, ma is ezt tanítjuk az egyetemeken. Ez azonban azzal is járt, hogy némiképp háttérbe szorultak olyan, jelentős irányok, mint például a népi gyökerű, a nemzeti elkötelezettségű, vagy éppen a neoavantgárd irodalom. Ahogyan a szerzők, a kritikusok sem vonhatták ki magukat az elit közízlésének hatása alól, persze nem is igen akartak, hiszen mindez friss és felszabadító volt a cenzúra évei után.

Ami a saját korosztályomat illeti, akkoriban egy-egy kis kiadó érdekesnek tűnő köteteinek hihetetlen hatása volt; a nemzedéki tudat és öntudat rendkívüli erővel mozgósított az olvasásra, azonnali visszacsatolásokkal, a frissen alakult irodalmi lapok és a József Attila Kör (JAK) kötetei iránt hatalmas volt az érdeklődés. Magam is mozgolódtam lapszerkesztőként és irodalomszervezőként. Ami a korabeli kritikusi működésemet illeti, az Acetilén ágyak című Cselényi László-kötetről írt szövegemet emelném ki. A felvidéki neoavantgárd költő rendkívüli következetességgel építette fel az életművét, munkáival később is foglalkoztam. Az avantgárd egyébként meghatározó szerepet játszott és játszik is az irodalomszemléletemben, még ha ennek talán nincsenek is különösképpen látványos következményei. A kései nyolcvanas, kilencvenes évek fontos hatásai közé tartozik még például a Szógettó című gyűjtemény (Jelenlét, 1989/1–2.), amelyben mások mellett Balaskó Jenő, Erdély Miklós, Hajas Tibor, Najmányi László, Pauer Gyula és Tábor Ádám szövegei láttak napvilágot. A neoavantgárd mellett a klasszikus avantgárd recepciója is felvirágzott. A győri Műhely szürrealista különszáma például 1990-ben jelent meg, és akkoriban önkéntes kötelező olvasmánynak számított. A leírt és a kimondott szó cselekvési szabadsága egyszerre erősítette a demokráciát és az irodalmat, művészeteket. A kritika véleményszabadsága is a politikai meghatározottságok ellen hatott. Legalábbis eleinte.

A véleménynyilvánítás felszabadulása utáni évtizedekben sok minden történt. Globális jelenség a humán területek és a művészetek úgynevezett válsága, valójában jórészt üzleti szemléletű és politikai alapú repressziója, haszontalannak minősítése. Vagy éppen becsatornázott hasznosítása, ami még ijesztőbb. Manapság itthon is a szavak és a tudás leértékelődésének korában élünk. Ez egyfelől kitermeli az értelmiségi cinizmust, másfelől felszabadítja a sablonos gondolkozást. A könyvekről, művészetekről való beszéd gyakran promóciós jellegű közhelyparádéba torkollik, máskor meg nemigen különbözik az ideológiailag, politikailag elkötelezett publicisztikától. A valódi kritika azonban sokkal több ezeknél. Az irodalomértésnek igen sok útja-módja van, de a legfontosabb, hogy az értelmezés ne kövessen egyszerű sémákat, és ne is igazolja a tárgyalt könyvekben megmutatkozó hasonló tendenciákat. Igen, a kritikusok sokat tehetnek a nyelv és a gondolkodás elsilányítása ellen. Tanulmányaimban és kritikáimban ehhez kívánok hozzájárulni a magam szerény eszközeivel.

A magyar szürrealizmus sajátossága, ahogy arra Balázs Imre József könyve és a róla szóló kritikád is rámutat, hogy más kelet-európai nemzetek irodalmától eltérően az alkotók nem alakítottak ki jól körvonalazható szürrealista mozgalmat, a többi avantgárd irányzathoz képest is periferikus maradt. Mennyiben jelent ez nehézséget a magyar szürrealizmus közvetíthetőségében, akár az egyetemi irodalomoktatáson belül?

Bár nem mondhatnám, hogy különösebben a fókuszban lenne a téma, a Pécsi Tudományegyetem magyar szakos hallgatói már az irodalomelméleti stúdiumok keretében találkoznak a szürrealizmus problémakörével. A képek árulása, René Magritte több változatban is megalkotott „Ez nem pipa” festménye biztosan előkerül, Michel Foucault emlékezetes elemzésével együtt. Ami a világirodalmat illeti, a tandemoktatásban futó évfolyam-előadáson régebben Seregi Tamás, legutóbb pedig Vilmos Eszter foglalkozott a történeti avantgárddal, benne a szürrealizmussal is (jelenleg mindketten Budapesten tanítanak). Z. Varga Zoltán a francia irodalom kutatójaként hozza szóba a szerzői poétikákba beépülő szürrealista tendenciákat. Ami a modern magyar irodalomtörténetet illeti, az avantgárdot nálunk (mint máshol is az egyetemeken) mindenekelőtt Kassák Lajos képviseli, kiegészítve néhány szélesebb spektrumú szerző avantgárd műveivel. Nagyon sok cizellálásra nincsen mód a szűkös időkeretben, de éppenséggel a dadaizmus és a szürrealizmus poétikai alakzatrendje közötti határhelyzet hangsúlyosan kerül elő az irodalomtörténeti óráimon A ló meghal a madarak kirepülneket értelmezve. És, erre ráépülve, József Attila integrált szürrealizmusa. Déry Tibor és Illyés Gyula idevágó munkáiról sajnos nem eshet szó, Határ Győző pedig már teljesen kikopott a tematikából. Csakúgy, mint Mezei Árpád. Tamkó Sirató Károllyal is csak a mesterszakon foglalkozunk. Ezeket a váltásokat a tananyagnak a realitásokhoz igazodó folyamatos, pragmatikus szűkítése indokolta. Kemenes Géfin Lászlóval korábban Böhm Gábor kollégám foglalkozott. S bizonyára másoknál, például a színháztörténész kollégáknál is előkerülnek szürrealista alakzatok, de nagy eséllyel inkább világirodalmi kontextusban. A kérdésben tehát benne rejlik a válasz: mozgalomként körvonalazódó irányzat hiánya miatt a szürrealizmus mint kerek egész tehát nem jelenik meg a magyar irodalmi tananyagban, de a szürrealista poétikákról azért esik szó.

Kritikádban kifejted, hogy Balázs Imre József könyvének megközelítési módja elsősorban kultúratudományi szempontokat érvényesít; a komoly tudással megírt, problémaérzékeny szöveg e módszertani perspektíva miatt viszont mellőzi a mélyebb alakzattörténeti vizsgálódásokat. Milyen kutatási irányok és kérdések mentén lehetne feltárni a szürrealizmus poétikai mátrixát?

Az irodalmi és művészeti kánon többértelmű fogalom. Jelenti a művek és szerzők kiválasztott, kiválogatott csoportját is, de eredeti jelentésének – mérték, mérce – megfelelően jelenti azokat az elveket is, amelyek alapján ez a válogatás bekövetkezett. Az a nagy kérdés, hogy milyen elvekről van szó. Vajon esztétikaiakról vagy társadalmiakról? Poétikai vagy politikai fogalmakat működtessünk egy-egy jelenség áttekintése során? A szürrealizmus esetében Balázs Imre József a társadalmi szempontot választja. Azt firtatja, a folyamatrajz értelmében, miként ment végbe a nézete szerint rendkívül széttartó jelenségeket produkáló szürrealizmus pragmatikus fogalmi rendjének kirajzolása, hogyan is működtek értékelő mechanizmusai. És mindenekelőtt: hogyan is működtek azok a csoportosulások, amelyekben a szürrealizmus fogalomrendszere értelmet nyert és érvényre jutott. Mindez maximálisan elfogadható, korszerű módszer, mely lenyűgöző eredményekhez vezet a kapcsolati hálózat kanonikus hálóvá transzformálásának elemzése mint a történeti kutatás tárgya terén. Sőt, A szürrealizmus története a magyar irodalmi mezőben szerzője nemcsak rögzíti, de alakítja is a kánont. És ez így van jól, éppen így kell történniük a dolgoknak.

Ugyanakkor lehetséges egy olyan nézőpont is, amelyben a szürrealista irodalom poétikája kerül előtérbe. Részint manifesztumokban is meghirdetett irányzati poétikája, részint pedig a művekből kirajzolódó poétikája (az előbbi az utóbbi részhalmaza). A szürrealizmust általánosságban a képzelet és az álom felértékelése jellemzi, a véletlen kitüntetése, az intuícióba és a spontaneitásba vetett bizalom, s intenzív játék, amelyeknek gyakran az automatikus írás a próbaterepe. A natúra antropocentrikus képekbe oldódik, és gyakoriak a radikális, szabadon mitologizáló metaforákból építkező szimbólumok, melyeket pszichoanalitikus alapon is lehet értelmezni, de szövegcentrikusan is. Olyan szemiózisként, ahol az elemek heterogenitása nyitott jelentéstartományokat hoz létre, amelyeknek legfeljebb mítoszi fogalmak a bázisszerű referenciái. A magyar szürrealizmusban is jelen van mindez, de nem rendszerszerűen, hanem esetleges elemekben, a manifesztumokban kinyilvánított tézisek mint igazodási pontok nélkül. Balázs Imre József ezért dönt a történeti poétikai módszer elvetése mellett. Ugyanakkor az egyes részelemzésekben nagyon is figyelmet fordít a szövegalkotó és jelentésteremtő sajátosságokra. Úgy vélem, hogy ezek rendszerbe foglalását, további kiegészítésekkel, minden nehézség dacára érdemes lenne megkísérelni.

A nehézségek számosak, hiszen még a tájékozódási pontokat sem könnyű megtalálni. Az origó az a Kassák Lajos, aki a húszas években az avantgárd mozgalom egyik legnemzetközibb figurájává vált. A külföld szemében ő volt a voltaképpeni magyar avantgárd, nem elsősorban mint költő, hanem mint lapszerkesztő és képzőművész. Kassák mindig kitette magát a világirodalmi hatásoknak, a legjobb értelemben. Szintetizáló egyéniség volt. Kassák Lajos Pán Imrével közösen írt könyvében, az Izmusokban (másik kiadásban: Az izmusok története) az olvasható, hogy a szürrealizmust „nem a mindenáron való új, hanem a modern tradíciók keresése jellemzi”. Nézetük szerint az irányzat „[ú]gy épült be korunk szellemi történetébe, mint azok az iskolák, amelyeket elődei determináltak, és amelyeknek már megszületésük előtt megvolt a helyük művelődéstörténetünkben” (Kassák Lajos – Pán Imre: Izmusok. A modern művészeti irányok története. Napvilág, Budapest, 2003, 115.). A szintetikus látásmód és alkotásmód Kassákra magára biztosan jellemző. Expresszionizmus, dadaizmus és szürrealizmus olvad össze a húszas években írt műveiben. Költészetében és költői prózájában olyan szabadon bánik a szavakkal, hogy gyakran nehéz eldönteni, milyen irányzathoz is kellene sorolnunk az adott szöveget. Ha A ló meghal, a madarak kirepülnekben ezt olvassuk: „messze holdhintákon aludtunk furulyaszóval / valaki állandóan azt énekelte felettünk: / TI AZ ÉN KÉT MUTATÓ UJJAIM VAGYTOK”, vagy ezt: „most PÁRIS ringat bennünket mondta szittya egészen / megfeledkezve a tripperéről / egyszer már angyalvért fejtem itt a csillagokból / hozzáképest szódaviz volt az anyám teje”, akkor erősen felmerül a szürrealizmus gyanúja, noha 1922-ben, a vers keletkezésekor a mozgalom hivatalosan még nem is jött létre. De előzményei nagyon is léteztek. Az Izmusok történetesen éppen 1922-t említi a konstruktivizmus, az új tárgyiasság, a dadaizmus, illetve a készülődő szürrealizmus mint „szélesebb, szintetikusabb irányzat” felvirágzásának esztendejeként (114.). Az irodalomtörténészek olykor szürrealistának titulálják Kassák ehhez hasonló alakzatait, olykor tagadják a szürrealizmussal való korrespondanciákat. Jómagam az előbbiekkel értek egyet. A mitologizáló álomképzetek a véletlen és a kollázs-irónia bevonásával egyszerre azonosak és le is válnak önmagukról, modern, a formalisták által elidegenítésnek (ostranenie, defamilirisation) nevezett effektus keretében. Az avantgárd deszemiotizáció, azaz a bevett jelképzési sémák és jelentésszerveződési modellek tagadása, lebontása általános keretként a szürrealizmusban is megmarad, de az új képalkotásban megindul egy markáns reszemiotizációs folyamat is, amely azonban folyton kizökken a helyéből. (Vö. Peter Stockwell: The Language of Surrealism. Palgrave, London – New York, 2017, 153–159.)

Ennek a mozgásban lévő kettősségnek a nyomon kísérése hozzásegíthet az igazolt kapcsolattörténeten alapuló hatástörténeti összefüggéseken túltekintő, poétikai alapú szürrealista mátrix kirajzolásához Kassáknál, a kortársainál, s tovább, több évtized szövegtörténéseit áttekintve.

Ha poétikai alapon vizsgálódunk, akkor bátrabban tekintettel lehetünk a szürrealista alakzatok jelenlétére olyan irodalmi művekben is, amelyek nem vonultatják fel a mozgalom szövegszervező eljárásainak minden egyes elemét. Balázs Imre József Németh Andor és Tverdota György nyomán a „tiszta költészet” kategóriájába sorolja József Attila Medáliák című költeményét. Az automatikus írás szertelenségei ugyan valóban nem jellemzik e versszekvenciát, nézetem szerint azonban képalkotásában egyértelműen szürrealista jellegű műről van szó. A képek inkongruenciája elsősorban a szekvencia elemei, a számozott versszakok egymáshoz való viszonyában érvényesül, kisebb mértékben az egyes versszakokon belül; ellentétben például a Németh Andor című verssel („harminchat éve várja már / térden a kékpúpú teve”; „két fürtjén őrzi a leölt / halacskák szürke sóhaját”). De ez utóbbi megjelölten „vázlat”, játékos kísérlet, félig-meddig alkalmi vers, az ebből nyert szabadsággal. A Medáliák képsorozata másként, nem (poszt)dadaista módon szürrealista. A szabadon mitologizáló szimbólumhasználatnak ezt a módját indokolt szintetikus, integratív szürrealizmusnak neveznünk. Érintőlegesen megjelenik e műben a társadalmi töltet is, ami szintén a szürrealisták egy csoportjának célkitűzései közé tartozott. Sem ez, sem a fegyelmezett forma nem zárja ki a szürrealista kötődést, hiszen asszociációkkal, szabad ötletekkel egyébként bőségesen találkozunk a Medáliákban. Nemcsak az irodalomtörténetben, a művészettörténetben is gyakran felmerül a kétosztatú szürrealizmus elképzelése. Eszerint a radikális, az automatizmust preferáló poétikán túl létezik mérsékelt, realista eszközöket is alkalmazó, ugyanakkor az álom, a mítosz, a fantázia képzetvilágaiban elmerülő szürrealista poétika is. A Medáliák ez utóbbival hozható kapcsolatba. A személyiség és a világ viszonyát érintő határátlépései és vizuális léptékváltásai, szokatlan állatszimbólumai, egyéni mitologizmusa kiváltképp Max Ernst kortárs képeivel, de akár Salvador Dalí későbbi alkotásaival is párhuzamba állítható.

Szorosan összefügg ezzel az elhatárolás, körülhatárolás kérdése. Vajon meddig lehet elmenni a szürrealizmus-attribúcióban? Nyilván nagyon messzire: Delia Ungureanu „szürreális posztmodern világokról” ír a könyvében (From Paris to Tlön. Surrealism as World Literature. Bloomsbury Academic, New York – London, 2017, 259.), ennek nyomán például Márton László Nagy-budapesti rém-üldözés (1984) vagy Átkelés az üvegen (1992) című műveit is meg kellene vizsgálnunk. De ha maradnánk a közelebbi összefüggéseknél, akkor is tágra nyílhat az olló. A kiterjesztett szürrealizmus-fogalommal dolgozó Takáts József szerint például Határ Győző és Szentkuthy Miklós művei egy platformon említhetők (Takáts József: Elmozdulások. Irodalomkritika. Osiris, Budapest, 2016.). Hasonló következtetésekre jutottak annak idején a szürrealizmust kulcskategóriaként kezelő vajdasági irodalomtudósok is. (Utasi Csaba – Gerold László szerk.: A magyar irodalmi avantgardról. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék, 1985.).

S akkor még itt van a szürrealista vagy szürrealista hatásokat mutató magyar képzőművészet is, Vajda Lajostól Hantai Simonon át Reigl Juditig és Ország Liliig, akiknek számos alkotásában egyébként fontos szerepet játszik a szövegstruktúrák és a képmivolt kapcsolata, de nem csak ezért érdemes bevonni őket a történeti áttekintésbe. A képiséghez való viszony mélyreható újragondolása az irodalomban és a festészetben is végbement a szürrealista poétika keretében.

A kritika elején jelzed a szürrealizmus fogalmának „kéznéllévőségét”, vagyis azt, hogy a kifejezés gyakran előkerül a művészetről és irodalomról való közbeszédben, ezáltal pedig elmosódik a szó jelentésének tudományos jellege. A „szürreális” a mai irodalomkritikában is gyakori jelzője különféle irodalmi alkotásoknak. Lehet ezt a fogalmat szakszerűen alkalmazni kortárs irodalmi alkotásokra?

„Ez szürreális!” – kiáltunk fel gyakran, és ilyenkor nem az irodalomra, hanem a valószínűtlennek érzékelt valóságra gondolunk. Ezeket a tapasztalatokat irodalommá tenni még nem szürrealizmus. De amikor a valószerűség határait az álom és képzelet felé átlépő, váratlan cselekménybeli és nyelvi eseményekkel, képszerű effektusokkal találkozunk egy irodalmi műben, gyakran szürreálisként azonosítjuk. Persze ez inkább maga is metafora, semmint kidolgozott kritikai fogalom. Kétségtelen, hogy az újrealista, újreferenciális prózahullám elcsitulásával ismét nagyobb tér nyílik a metaforikus kifejezésmód trükkösebb vagy kifinomultabb alkalmazásai számára, és a közönség is jobban odafigyel az ilyen stílusformákra. A képzelet és a valóság határainak egybemosása, az álomképekbe, látomásokba olvadó eseményrajz, a nyílt végű szimbólumok, a váratlan képzettársítások és ijesztő koincidenciák alkalmazása önmagában még nem tesz valakit szürrealistává. E fogalom mégis jó szolgálatot tesz a kritikának, hiszen van mihez viszonyítani az olvasottakat. Ezt látjuk például Bartók Imre recepciójában, akinek több művével kapcsolatban felmerült, s joggal, hogy szürreális képekkel és gondolatfutamokkal dolgozik. A tudatalatti szféra poétikai mobilizálása, vagy más megközelítésben, az olvasó tudatalattijára apelláló poétikai alakzatok fontos szerepet játszanak a Bartók-féle történetszervezésben, viszont nem kezdik ki magának a prózának a szövetét. A megfeleltetés ezért részleges.

Az előbbi problémára visszatérve, hasonló kategorizációs műveleteket bőséggel találunk a kritikatörténetben, beleértve az irodalomtörténetet is. Időnként merész visszavetítésekkel van dolgunk. Ady alkalmi „szürrealizmusát” nyilván igen nagy csipetnyi sóval lehet csak lenyelni. De vannak, akiket maguk a szürrealista mozgalmárok választottak elődül, szóval miért is zárnánk ki teljesen az ilyen jelentéstulajdonítások érvényét. Rögtön hozzátéve, hogy viszonyításról lehet szó csupán, rávetítésről; magát a címkét óvatosan kell kezelni, mindig is idézőjelben tartva. Nehezebb ügy a szürrealizmus mozgalma utáni, vagy azzal akár éppen egyidejű, de nem szorosan hozzá tartozó írók és művek felcímkézése. Rávetítések itt még nagyobb bőséggel adódnak, pro és kontra érvekkel megtámogatva, vitákat provokálva. Kemenes Géfin László esetét említhetem, akinek művészetével kapcsolatban a hatvanas évek végétől kezdve sokszor felmerült a szürrealizmussal való rokonság eszméje, de ez a kapcsolat vitatott maradt, egyebek mellett a játékosság és spontaneitás vélelmezett hiánya miatt (Vö. Bengi László: Hagyomány és hatás. Kemenes Géfin László költői kibontakozása. Kortárs, 2008/6.).

Ami a kortárs magyar költészetet illeti, Mohácsi Balázs sok korpuszra érvényesnek tartja a „neoszürrealizmus” kategóriáját. Igaz, ezt ő maga rögtön ki is kezdi az avantgárd tendenciákat áttekintő tanulmányában, és inkább „szubszürrealizmusról” és „szubabszurdról” beszél (Mohácsi Balázs: Kortárs avantgárd? Búvópatakok és fel- felbukkanó tendenciák a kortárs magyar költészetben. Studia Litteraria, 2022/3–4., 29–41.). Nota bene, Mohácsi saját költészetében a klasszikus avantgárd poétikai készletét eleveníti fel és alkalmazza a kortárs líra keretei között; köztük olyan dadaista képeket, amelyek szürrealistaként is értelmezhetők.

Az utóbbi években több avantgárddal foglalkozó könyvet adtak ki. Írásodban említed Földes Györgyi avantgárd nőírókról szóló tanulmánykötetét (2021), emellett megjelent az Avantgárd anzix (2021) című gyűjteményes kötete, de megemlíthető még Seregi Tamás Jövőbe szédülő lendülettel című könyve (2021), Csehy Zoltán kismonográfiája a neoavantgárdhoz köthető Cselényi Lászlóról (2021), Kőhalmi Péter monográfiája Erdély Miklósról (2022), valamint Müllner András Neoavantgárd mozaik című tanulmánygyűjteménye (2023) is. Ez a konjunktúra azt jelentheti, hogy az utóbbi években felértékelődött az avantgárd hagyománya?

Nagyon örülök ennek a sok, a tárgyhoz méltóan szakszerű kiadványnak. Szerintem egyébként nem váratlan jelenséggel van dolgunk, a mostani boom inkább a beérése, összegződése egy, a rendszerváltás óta egyre gyorsuló folyamatnak. Olyan komparatív szemléletű, változatos elméleti megalapozású értelmezések tartoznak ide például, mint Karafiáth Judit, Deréky Pál, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, H. Nagy Péter vagy Sz. Molnár Szilvia könyvei és tanulmányai, nem kizárólag Kassák Lajossal a főszerepben. E vonatkozásban külön kiemelem Aczél Géza Tamkó Sirató Károlyról írt korai, kiváló kismonográfiáját (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981). A klasszikus avantgárd és a neoavantgárd összefüggésének kérdéskörével érdemben foglalkozott a Né/ma? című tanulmánykötet, Deréky Pál és Müllner András szerkesztésében (Ráció Kiadó, Budapest, 2004). Szintén fontosak Kappanyos András, Kálmán C. György, Balázs Eszter, Kocziszky Éva, Sasvári Edit kutatásai. Az irodalomtörténeti, kultúrtörténeti és művészettörténeti szempontok többeknél erőteljesen összekapcsolódnak, mint az utóbbi években Dobó Gábor és Szeredi Merse Pál írásaiban.

Ide tartoznak még az Aktuális avantgárd elnevezésű sorozat kötetei, s a Párizs után Magyarországon folytatódó Magyar Műhely tevékenysége általában is. És az Új Symposion öröksége, a veszprémi Ex Symposionnal és azon túl. Néhány fontos nevet felsorolva: Domonkos István, Ladik Katalin, Fenyvesi Ottó, Bozsik Péter munkássága. És közülük is kiemelten Tolnai Ottó, akinek a munkásságáról Thomka Beáta a hatástörténet szempontjából is fontos kismonográfiát írt, és akivel nemrég te is átfogó kritikában foglalkoztál. Ide vágnak Orcsik Roland és Samu János értekezései, és legújabban Ladányi István Megújuló befejezetlenség. Az Új Symposion folyóirat arculata, szerkesztési gyakorlatai és műfajai című monográfiája (Gondolat Kiadó, Budapest, 2023) is.

Örvendetes az olyan, nagy hagyományokkal rendelkező folyóiratok, mint az Alföld, a Jelenkor, a Tiszatáj töretlen érdeklődése az avantgárd irodalom és művészet iránt. Vagy éppen a pozsonyi Irodalmi Szemléé, amely nemrégiben tematikus blokkot közölt az avantgárd nőírókról (2023/2.) a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének konferenciája nyomán. E tanácskozás teljes anyaga is napvilágot látott nemrégiben (Földes Györgyi szerk.: Avantgárd nőírók, női alkotók. Reciti, Budapest, 2023).

Hogy csak néhány fontos példát említsek. Sokakat és sok mindent kihagytam, hiszen a teljes körkép a jelen keretek között lehetetlen volna. Az utóbbi időben valóban örvendetes eredményekkel van dolgunk. Talán a szélesebb publikum is kész nyitni az avantgárd felé. Megemlítendő e téren az Irodalmi Magazin Kassák-száma (2023/2.), amely az igényes nagyközönséghez, nem utolsósorban a diáksághoz is közelebb hozza a magyar mester művészetét.

Mindez a számomra inkább egy hosszabb ideje tartó szerves folyamat egyik állomásának tűnik, és nem éles váltásnak. De mivel tudom, hogy hajlamos vagyok mindenhol a folytonosságot és nem a megszakítottságot keresni a diskurzusokban, ilyenkor igyekszem ellenpróbaként kireflektálni magamat a saját álláspontomból. Talán valóban van változás, felértékelődés az irodalomtudományban. A legfontosabb kormérce azonban mindig az élő nyelvművészeti tudat helyzete. Nos, azt mondanám, ha még intenzívebb lesz az egyetemes, klasszikus és azon túli avantgárd poétikák és jelentésteremtő referenciák jelenléte a kortárs irodalomban, készséggel rábólintok a dologra, addig azonban várakozó álláspontra helyezkedem.

(Fotó: Mánfai György)