Elsőként a kritikusi tevékenységedről általánosságban kérdeznélek. Tavaly év végén a Fenyvesi Orsolya kötetéről írt kritikád után indult széles körű diskurzus a negatív kritikáról. A Késelés Villával külön beszélgetést szervezett, a Nincs online irodalmi platform Nagyon fáj címmel adott ki tematikus, úgynevezett kritikai lapszámot. Tőled azonban nem találtam a témával kapcsolatban nyilvános hozzászólást. Mi ennek az oka?

Az alkati (nem) hajlandóságokon túl elég összetett indokaim vannak. Egyrészt nem tudom, ez a történet mennyiben vonatkozik általánosságban a kritikusi tevékenységemre, nemigen hiszem, hogy az én tevékenységemről szól. Nagyon más dolgok pezsegtek fel annak a kritikának a mentén. Egyébként egy Varga László Edgárnak adott interjúban érintőlegesen megosztottam egy-két gondolatomat az egésszel kapcsolatban, csak ez a kolozsvári Főtér című online kulturális lapban, nem egy irodalmi fórumon történt. A Késelés-beszélgetésre meghívtak, de az időpont alkalmatlan volt számomra, viszont a FISZ-tábor meghívásának eleget tudtam tenni, ott a Smid Róbert és Balogh Gergő vezette kritikusi műhely jó másfél órás beszélgetést szánt a témára, úgy érzem, elég jól körülbeszéltük a dolgot. Ezen kívül is beszélgettem informális helyzetekben irodalmárokkal, kollégákkal a jelenségről, ezeknek a kis köröknek több értelmét látom, árnyaltabban lehet kommunikálni meg visszajelezni egymásnak. Szóval az online közösségi terek hozzászóláskultúrájával kapcsolatosan erős fenntartásaim vannak. Másrészt kicsit értetlenül állok az egész „negatív kritikával” kapcsolatos mai diskurzusok, egyáltalán a kritikával szembeni ilyen erős ellenérzések előtt. Harmadrészt nem akartam semmilyen „kritikusi tőkét” kovácsolni magamnak ebből az ügyből – nem is értem, hogyan lett ekkora ügy. Azt, hogy a szerzőnek rosszulesett a kritikám, megértem. Viszont úgy gondolom, szigorú voltam, nem pedig durva, példákkal, érvekkel szemléltettem az észrevételeimet, és igyekeztem arra is kitérni, ami működik a kötetben, tényleg maximális figyelemmel, érdeklődéssel fordulva a versek felé, amelyeket szerettem volna szeretni. De sajnos zömüket nem láttam jónak – ennél tovább minek magyarázzam a bizonyítványomat? Aki olvasta a Fenyvesi-kötetet, s nem ért velem egyet, nyugodtan ne értsen egyet. Ha már a kritika/kritikus sem lehet megfontoltan őszinte, akkor hagyhatjuk a fenébe az egészet, s ne keseregjünk, hogy nincs kritika, hogy légüres térbe érkeznek a kötetek, és hogy ilyen vagy olyan az átlagszínvonal. Számomra eddig evidens alapállás volt, hogy egymásért dolgozunk, nem egymás ellen. Még egy darabig nem akarom hagyni a fenébe. A Nincs lapszáma nagyon gondolatébresztő értekezéseket-esszéket tartalmaz a kritika jelenlegi szereplehetőségeiről és -lehetetlenségeiről, s ezek az írások minden borúlátásukkal együtt kiutat is mutathatnak ebből a rossz közérzetből, amiben a magyarországi irodalmi élet benne van – legalábbis amilyennek Erdélyből nézve látszik.

A Jelenkor 2023/6. számában írtál Lapis József Elég című kritikakötetéről. Az elismerő értékelés mellett röviden kitértél az erdélyi kortárs költők verseiből álló antológia, a Címtelen föld fogadtatására. Lapis róla írt kritikáját úgy értékelted, mint amely a versek helyett inkább a kötet által bevezetett metamodern fogalmát mérlegeli. Te magad a marosvásárhelyi Látó folyóirat szerkesztője vagy. Milyennek látod a kortárs erdélyi irodalom reprezentációját és kritikai visszahangját a magyar irodalmi mezőben?

Ez is egy nagyon nehéz és összetett kérdés, a centrum–periféria örökös problémája. A közelmúlt sikerkönyvei mögött ott vannak az erdélyi, erdélyi kötődésű szerzők (Visky András, Tompa Andrea, Vida Gábor, korábban Dragomán György, Bartis Attila stb.). De ha megnézzük, hogy műveik mind nagy magyarországi kiadóknál jelentek meg, akkor más fénytörésbe kerülhetnek a dolgok. Az erdélyi, főként középgenerációs és fiatalabb szerzők közül sokan érzik azt, hogy ha nem magyarországi kiadónál jelennek meg, emellett pedig nem járnak gyakran Magyarországra, láthatatlan marad az itteni munkájuk – és ezt igazolni látszik, ha fellapozzuk a kritikarovatokat. Ehhez a figyelemhiányhoz hozzájárulnak a könyv- és lapterjesztés problémái határon át, akár határokon belül is. És talán itt Erdélyben is gyakran hajlamosak vagyunk második helyre tenni az erdélyi szerzőinket, ha rendezvények, könyvvásárok, ütős lapszámok szervezésekor listákat készítünk. Mindemellett tagadhatatlan, hogy sporadikusan, de vannak olyan magyarországi folyóiratok, műhelyek és szereplők, amelyek/akik igyekeznek nemcsak közölni erdélyi szerzőket, de reflektálni is az erdélyi termésre, Lapis József is ilyen. Éppen ezért nem számonkérni akartam őt, hanem inkább kíváncsian piszkálgatni-provokálni a mélyebbre merülést, igyekezve szem előtt tartani, hogy mindenki azt vállal magára, amit akar s tud. Most óvatosan kerülöm az általánosságban beszélést, inkább egyik kritikarovat-szerkesztői dilemmámmal illusztrálnám egy vetületét az egész kortárs erdélyi irodalom reprezentációjának, ha már említetted, hogy a Látónál dolgozom. Egy kiemelkedően jó, erdélyi szerzőtől erdélyi kiadónál megjelent kötetről kivel írassak kritikát: nagy nevű magyarországi kritikussal, vagy az erdélyi alkotók munkáit jobban ismerő itteni irodalmárral? Ezek problémás dolgok, ha nem akarok legitimációs játszmák, presztízskérdések, figyelemterelés mentén, számító módon dolgozni, de szerkesztőként mégis a jelentős művek láthatóságához szeretnék hozzájárulni.

A Keserű víz című könyvet mérlegelő írásod elején azt írod, hogy a kortárs próza két fő problémakörét érinti. Ez az autofikció konjunktúrája, illetve a „másik” élettörténetének elbeszéléséhez köthető etikai problémák. Melyek azok a regények, amelyekkel Milbacher könyve együtt lenne említhető, és miként pozícionálnád köztük?

Bizonyára sok példát lehetne hozni, mivel a Keserű víz tematikailag, motivikusan sokrétű regény, összetett narrációs eljárásokat alkalmaz, így sok kortárs prózai alkotással összekapcsolható egyik-másik sajátossága mentén. E sajátosságok konstellációját nézve akár a Visky András Kitelepítésétől sem oly idegen, legalábbis ami a család (tagjai) történetének elemelését, történelembe íródását, illetve a történelemnek a család életébe való beíródását illeti, persze a két regény nagyon eltérő módon végzi ezt az elemelést (a bibliai, üdvtörténeti szálak viszont meghatározók mindkét műben). Eszembe jut egy néhány éve megjelent kötet, az elsősorban Umberto Eco fordítójaként ismert Barna Imre első regénye, a Kérdezd meg tőle. Milbacher regényéhez képest központi kérdése az önmeghatározás, egy több generációt meghatározó identitásértelmezés, ahol a cselekményt a főszereplő identitásának többessége, mozaikossága tűnik befolyásolni a második világháború kontextusában. De van itt is egy narratív keret, a talált/folytatott kézirat toposza: a fiú megkísérli az apja múltját rekonstruálni és értelmezni, beszélgetések révén kezdeni valamit az emlékezés megbízhatatlanságával, s ez rokonítja a Keserű víz narrátorának törekvéseivel, bár nem csinálja annyira következetesen és szisztematikusan, mint az utóbbi. És mondok egy sokkal elrugaszkodottabb s kevéssé nyilvánvaló párhuzamot is, csak hogy illusztráljam, miként konvergálhatnak, szándékoktól függetlenül, adott korszak prózapoétikai eljárásai. Az én olvasatomban például Láng Zsolt Bolyaija is különleges példája az autofikció és a másik (története) elbeszélhetőségének, azok csavaros összekapcsolásának és egyben kijátszásának. Itt teljesen másak a tétek, és játékos, sőt ravasz az eltávolítás, nincs is benne családtörténet. Hacsak valamiféle szellemi rokonságot nem olvasunk ki a svájci szál szereplője, a fikcionalizált Láng Zsolt nevű szerző és a másik szálon megismert Bolyai János, előbbi regényének tárgya között. De a kettő összefonódása egyben a másik élettörténetének imaginatív rekonstruálására, a hogyan beszélek a másikról, miközben énmagamról kérdésére egyfajta – a Keserű vízhez képest egészen másfajta – ajánlat.

A regény narrációs megoldásai, az előre- és visszautalások, ismétlések, valamint az elbeszélői reflexiók, kiszólások túltengése megbontják a lineáris elbeszélés integritását. Írásod azt sugallja, hogy ezek az eljárások a olvasmányosságot befolyásolják; megakadályozzák, hogy pusztán a történet érdekességéért olvassuk el a könyvet. Hibának tartod ezt, vagy tudatos írói programnak, amely a kalandregény „kalandtalanítására” törekszik?

Érdekes oldalára világítasz rá a regénynek az általam kifogásoltak kapcsán. Én csak a fölösleges ismételgetésekre gondoltam, mint amelyek nem az érdekességét fedik el a regénynek vagy a kalandszerűségét, hanem egyszerűen technikailag nem tesznek már többet hozzá, telítődnek, szóval ilyen értelemben érzem hibának őket. Egyébként maguk ezek az eljárások, picit ökonomikusabb használatban (de amúgy még így is), nagyon fontosak Milbacher regényében, mert épp ezek révén problematizálja a családtörténet és a múlt elbeszélhetőségét, a nagyanya személyének megismerhetőségét, az emlékezet szerepét, egy közösség emlékezetének megőrizhetőségét, rekonstruálhatóságát stb. Ilyen értelemben pedig ez a „kalandtalanítás” tudatos programnak gondolható, amely nem a kalandosságot tagadja, hanem éppen ezeknek a XIX–XX. századi „kalandos” élettörténeteknek a súlyát hozza közelebb hozzánk. Vagy épp fordítva, rámutat a kalandosságukra. Megvallom őszintén, a kalandregény (műfajának kifordítása) felőli olvasat lehetősége nem merült fel bennem, de izgalmas irányokba vezethetne. Biztos sokan érezzük úgy, hogy felmenőink hozzánk képest hajmeresztően sok sorscsapást vészeltek át, ugyanakkor az ő világuk sem volt sokkal kevésbé kaotikus, mint amilyennek mi érezzük a sajátunkat. Ezeket a kapcsolódásokat és összehasonlításokat teszik lehetővé a Keserű víz narrátorának reflexiói, amelyek megmutatják a (múlt)értelmezői munkát – amely valóban sok repetitív mozzanatból áll, ha jobban belegondolunk, s amelyet innen nézve a fölöslegesnek tűnő ismétlések csak még hitelesebben színre visznek.

(Fotó: Kilyén Zsolt)