A Petőfi Irodalmi Múzeum 2023 januárjában nyílt új, Költő lenni vagy nem lenni című állandó Petőfi-tárlatának középpontjában nem a szerző életrajza áll. Miért szakítottak a hagyományos koncepcióval? Milyen előzetes terv munkált a tárlat kidolgozása előtt?

Ezt a talán radikálisnak látszó döntést több felől is meg lehet közelíteni. A tárlat – bár az emlékév forrásaira támaszkodott – nem egyszeri tisztelgő gesztus, hanem egy felújított palota, a múzeumi tér alapdarabja. Állandó kiállítás – vagyis tükröznie kell azt, mit gondol a múzeum szakmai közössége az irodalmi muzeológia missziójáról, a tudományközvetítés lehetőségeiről, egy szövegalapú művészeti ág, az irodalom élményszerű bemutatásának mai lehetőségeiről.

Alapdarab abban az értelemben is, hogy a reformkor művelődéstörténetébe is bevezet, a kultúrafogyasztási szokásoktól az irodalom hálózatosságáig számos területet érint Petőfi életművén keresztül. Így szervesen épülhetnek rá az időszaki kiállítások. Most éppen két kiállítás: Az események lelke. Orlai Petrics Soma Szép Ilonka-festménysorozata (1858–1866) és Az álom vége? Klímaváltozás Az ember tragédiájában és ma, amelyekben kiemelt fontosságú a kortárs nézőpont, a női sorsok, a klímakatasztrófák és apokaliptikus víziók például, s ezeket a témákat már ott találjuk az állandó tárlaton is.

Nagyon büszkék vagyunk az angol audioguide-ra is; nem fordítás készült, hanem igazi kulturális transzfer, a szöveg és elhangzás magas minőségén, ugyanakkor könnyű befogadhatóságán sokan dolgoztak. Reményeink szerint a megújult Károlyi-kert, a palotatörténeti kiállítás és a reformkor közegét átélhetővé tevő, számos kiváló művészeti alkotást bemutató tárlat együtt bevonzza majd a fővárosba látogató külföldieket is a múzeumba.

Nem könnyű a muzeológus feladata, hiszen olykor egymásnak ellentmondó igényeknek egyszerre kell megfelelnie. A szakemberek sokszor gyanakodva és kritikusan tekintenek a kultusz jelenségeire, míg az egyszeri múzeumlátogatók gyakran inkább kultikus szemlélettel térnek be egy-egy kiállításra. Jól érzékeljük ezt a kettős elvárást? Ha igen, hogyan lehet a két szempont között megtalálni az egyensúlyt?

Ez azért nehéz kérdés, mert a legtöbb szerzőnek van egy, a magaskultúrában változó árfolyama, míg a lokális kultuszok stabilabbak, inkább politikai narratívákhoz, mint kutatási trendekhez kötődnek. Az emlékév lehetőséget adott arra, hogy számos vidéki Petőfi-emlékhely infrastrukturális gondjai megoldódjanak, hogy nívós kiállítások jöjjenek létre. Ezek a helyszínek a táj, a régi épület visszavonhatatlan varázsával működtetik a kulturális zarándoklat hangulatát, a szerző közegével való találkozás megélésének hiteles élményét adják. Jó érzékkel számos tárlat programjába már beépül a lokális kultusz története mint a helyi identitás egyik talpköve. Nagyon várom például a jövő év elején nyíló dunavecsei kiállítást, amely egyszerre mutatja be a Petőfihez köthető tárgyakat és történeteket, valamint az ezeket megszállottan kutató helytörténész, Vasberényi Géza sorsát. A Petőfi Irodalmi Múzeum ad szakmai segítséget annak a civil szervezetnek, a Magyar Irodalmi Emlékházak Egyesületének (MIRE), amelynek e sorozat emlékházai, fenntartói a tagjai. Kollégáim fantasztikus munkát végeznek azzal, hogy segítenek a pályázásban, a kurátorok kiválasztásában, a látványtervezők megkeresésében, és összekapcsolják őket olyan helyi szakemberekkel, hagyományőrzőkkel, akik méltó módon akarják bemutatni hősüket. Így újultak meg Kiskőrös, Koltó, Mezőberény és hamarosan Kiskunfélegyháza, Dömsöd, Kecskemét, Szalkszentmárton, Aszód, Fehéregyháza Petőfi-emlékházai és múzeumai. De ennél többet is tesz a MIRE, képzéseket szervez az emlékhelyek működtetői számára, platformot biztosít azoknak a helyi értelmiségieknek és fenntartóknak – polgármestereknek, önkormányzatoknak –, akik a „kultusz” értelmét nem kizárólag koszorúzásban és beszédekben látják.

Szerkesztője volt a Beszélő tárgyak: A Petőfi család relikviái című 1997-ben, majd 2006-ban bővített formában megjelent kötetnek. Mely tárgy, tárgyak azok, amelyek ebből az anyagból kiemelt szerepet kaptak az új állandó tárlaton?

Petőfi után nem maradt klasszikus írói hagyaték, a kéziratoktól a személyes tárgyakig minden „gyűjtemény” az utókor erőfeszítésének köszönhető. Éppen ezért tartottam indokolatlannak, hogy ismét fiktív enteriőröket rendezzünk be a tárlaton, noha nem lenne lehetetlen a fennmaradt tárgyi anyagból, Petőfiék elkobzott ingóságainak 1849-es árverezési listájából és a kor lakberendezésének párhuzamaiból megkísérelni egy rekonstrukciót. A figyelemre méltó tárgyak többsége azonban nem kötődik ehhez a helyszínhez, ezeket az egyéni vagy a közösségi emlékezetre támaszkodva, az életrajz nyomvonalán haladva kutatták fel, „hordták össze” családtagok, barátok, ismerősök, majd lelkes civilek az egyre bővülő adatok, visszaemlékezések nyomán.

Már a tárgykatalógus szerkesztésekor is jelöltük, hogy mit milyen mértékben tartunk muzeológiailag hitelesnek, s ez a szempont hangsúlyosan van jelen az új tárlat tárgyainak kiválasztásában, leírásában is. Vagyis a témák termeiben könnyedebben és játékosabban válogattunk a kultusz ápolásában kiemelt szerepet játszó civil egyesület, a Petőfi Társaság által ránk hagyományozott anyagból, míg a bevezető térben, például az életrajzi falon kizárólag az autentikusnak tekintett műtárgyak láthatók.

De természetesen a témák tereiben is vannak rendkívül izgalmas, vizuálisan is fókuszba kerülő, a személyes sorsot mintegy magukon hordozó tárgyak. Az egyik jellemző darab Szendrey Júlia terhesruhája és pelerinje a „Kötelék” térben, ami itt nő és férfi újszerű kapcsolatának, az azonos érdeklődésen alapuló, alkotótársként működő „értelmiségi házaspár” életformájának megformálására tett kísérlet jelképe. Az 1960-as években átszabják, megfordítják – nem tartják méltónak, „ízlésesnek” –, így lesz az eredetileg hátul bővíthető terhesruhából hagyományos, keskeny derekú női öltözék. Ma restaurált, helyreállított formában tekinthető meg a hozzá tartozó könnyű kabátkával, ami még hangsúlyosabbá teszi a várandósságra készült funkcióját.

„Petőfi a hivatalos és az ellenkultuszra egyaránt alkalmas életműve, sorsa egy-egy részletét túlhangsúlyozzák, pózzá merevítik” – fogalmaz az Irodalmi relikviák – világi ereklyék című 1994-es tanulmányában. A Petőfi-emlékezet intenzitását jelzi, hogy a napjainkban is valamennyi politikai, társadalmi, kulturális csoportosulás megformálja a maga Petőfi-képét, ráadásul ezt kissé előíró módon, polemikusan, a (képzelt) másik ellenében teszi. Hol a helye és mi a feladata a muzeológusnak ezekben a vitákban?

Úgy gondolom, hogy az emlékévben keletkezett tudományos szövegek, képzőművészeti alkotások többsége olyan egyéni véleményt tükröz, amelyet nem vagy legfeljebb közvetve befolyásolnak a közösségi elvárások; a „méltó-e ez az ünnep szelleméhez” itt nem releváns szempont. Más helyzetben vannak a jelentős anyagi támogatást igénylő műfajok – ilyen a film, a köztéri szobor vagy akár egy kiállítás is. Itt sokkal nagyobb súllyal lehet jelen a megfelelés igénye akár egy vélt központi, akár egy konkrét fenntartói igénynek, például a klasszikus, 19. századi kultusz nyelvéhez illő Petőfi-alak megjelenítésében. Erre a folyamatra kitűnő példa a sepsiszentgyörgyi szoborpályázat kacskaringós története – hiszen egy köztéri szobor nyilvánosan és „örökre” alakítja egy város arcát. A politikai akarat az emlékévben nem a muzeológia felé fordult. Nem kiállításokon szeretné viszontlátni nézeteit, ízlését, mondandóját a költővel kapcsolatban, inkább a szoborállítások, a színházi és filmadaptációk, a könnyűzene területe az, ahol a jelenléte jobban érzékelhető.

Benyomásaim szerint az emlékév Petőfi-kiállításainak többsége mögött autonóm gondolkodású kurátorok álltak, akik a saját Petőfi-képüket jelenítették meg egy kiemelt, sajátos perspektívából. Jó példa erre az Evangélikus Országos Múzeumnak A mi Sándorunk. Petőfi az evangélikus oktatás útvesztőiben vagy a koltói Teleki-kastélyban a Sorsom megáldott boldog szerelemmel című tárlat.

Lassan egy éve, a Petőfi-év kezdetén nyílt meg a PIM új tárlata. Hogyan összegezné a kiállítás eddigi fogadtatását az elmúlt hónapok tükrében? Illetve általánosabban, milyen tanulságokkal szolgáltak az Ön számára a bicentenárium eseményei (tudományos konferenciák, kötetpublikációk, megemlékezések, művészeti adaptációk)? Végül, milyen eredményei várhatók még a Petőfi-évnek?

A kiállítás kezdeti fogadtatása igencsak vegyes volt, hiszen a palota fogadótereinek átadása és az emlékév megnyitásának szorításában, szinte „félkészen” került rá sor – számos tárgy és eredeti festmény hiányzott még, az installációs elemek egy része is csak az év folyamán került be a tárlatba. Nem volt idő tesztelni a működést, hanem az örvendetesen ránk özönlő csoportok fogadása közben kellett az informatikusoknak, kiállításrendezőknek, állományvédelmi szakembereknek finomítani, beállítani a rendszereket, a hangot, a fényt, a világítást, elvégeztetni a garanciális javításokat a kivitelezővel. De a januári megnyitó kellett ahhoz, hogy közel egyévnyi bezárás után működni kezdjen a múzeum, két hónap alatt megnyílt az összes, jól előkészített időszaki tárlat, elkezdtek ismét megtelni a palotaterek a rendezvényekre látogatókkal, és már februárban betelt a múzeumpedagógusaink naptárja. Eddig negyvenezren látták a kiállítást.

Mindez összeségében indokolja a megnyitó „áldozatát”. Reálisan ma Magyarországon legalább egy évtizedet él meg egy állandó kiállítás, természetes tehát, hogy állandó mozgásban van: gondozni, javítgatni kell a visszajelzéseket figyelve, akár alakítani is a térszervezésen, a feliratokon. Ennek az elgondolásnak a legjobb példája a központi vitrin, amelyben háromhavonta új, tematikus kamaratárlat látható Petőfi-gyűjteményünkből és reformkori kézirat- és grafikai anyagunkból: kivételes, egyedi lehetőség az ide látogatónak a száz éve raktárban pihenő autográf versekkel, levelekkel, rajzokkal való ismerkedésre.

Egy állandó tárlatnak olyan sokrétegűnek kell lennie, hogy a múzeum minden célcsoportjának megfeleljen. Ezt szolgálja a szövegszintek sokasága, a befogadást – az állva olvasást – kiküszöbölő, szabadon elérhető audioguide, amelyben jól strukturáltan lehet válogatni az információk között, és a honlapon is elérhető. Személyes tapasztalatom a rengeteg szakvezetésből, hogy az egyéni felfedezésre, az érdeklődés szerint kiválasztott témákra, barangolásra és főleg visszatérésre, újbóli megtekintésre készített koncepciójú tárlat alkalmas az igény szerinti 45–120 perces vezetésre is, de ehhez alaposan át kell gondolni a megállási pontokat, a csoport igényeit. Nagyon remélem, hogy januártól el tudjuk indítani a tematikus tárlatvezetések sorát, és nem szűnik az érdeklődés, ami múzeumpedagógiai programjaink iránt él. A jövő év elején jelenik meg a tárlat katalógusa, amelyben a tárlat szellemében kiváló és számos új szempontot felvető Petőfi-tanulmányok kaptak helyet a terek értelmező bemutatása és a műtárgykatalógus mellett.

Az emlékév szakmai és kulturális eseményei sűrűek és az egész Kárpát-medencét beterítőek voltak, talán csak a legelkötelezettebb, rendkívüli szellemi és fizikai állóképességű érdeklődő követhette őket szorosan. Elmondható, hogy Petőfi – vagyis a téma tágassága – és a várható források minden területen megmozgatták a fantáziát. Kiváló kortárs színházi kezdeményezések születtek – kedvenceim Az apostol Szilágyi Bálint rendezésében vagy A helység kalapácsa a Forte Társulattal, Horváth Balázs zenéjével. Bár nem minden Petőfi-produkció pályázott eredményesen a PS200-ra, de találtak más lehetőségeket, és sikeresnek, életképesnek bizonyultak.

Ugyanígy az Osiris Kiadónak a Petőfin jóval túlmutató, a reformkorkutatás tudományos eredményeit közzétevő sorozata hosszú időre ad impulzust a szakmának és az érdeklődő nagyközönségnek. Az igényes kiadású kötetek újdonsága, hogy fenn vannak a Digitális Irodalmi Akadémia Osiris Klasszikusok felületén. Így például Petőfi bármely szövegének tudományos igényű szövegkiadásából vagy a szakirodalomból egyetlen kattintással készíthető hivatkozás, belinkelhetők, digitálisan kereshetők.

Visszafogott várakozással néztem 2023 elé, hiszen itt – szemben az Arany-évvel – nem állt az emlékév mögött kutatócsoport, rendszeres műhelymunka. Most úgy érzem, azok a tudományos események, szakmai pódiumbeszélgetések, amelyeken sikerült részt vennem, pozitív csalódást okoztak. Talán elkezdődött egy új, 21. századi Petőfi-alak körvonalainak felrajzolása, az örökölt tabuk és narratívák intenzív felülírása. Meglepően sok, eddig kiaknázatlan szempont, téma került felszínre, valószínűleg olyan kutatásokat inspirált az emlékév, amelyekre nem került volna sor a konferencia-boom kényszere nélkül.

Ha van, lehet értelme egy emlékévnek, akkor a Petőfi 200 ezt teljesítette: a számos feledhető kezdeményezés mellett sok-sok maradandó élményt, az életművet megmozgató szellemi újdonságot hozott, amelyek egy része biztosan elérte a „művelt nagyközönség” ingerküszöbét.

(Fotó: Birtalan Zsolt)