(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Mivel alább az összes kérdés nemrégiben megjelent (vagy a közeljövőben várható) könyvekre irányul, itt most egy nem kortárs, ám letagadhatatlanul modern, azaz „mai” kötetre, kötetpárra hívnám fel a figyelmet. Egy rövidebb életrajzi összefoglalás munkálatai és egy konferenciarészvétel okán olvastam el Heltai Jenő (1871–1957) első két verseskötetét, a Modern dalokat (1892) és a Katót (1894). A ma már főképp csak nagysikerű verses színdarabjairól – a Kacsóh Pongrác- és Bakonyi Károly-féle János vitézről (1904) és A néma leventéről (1936) –, esetleg a Szerb Antalra és Rejtő Jenőre is nagy hatást tett bohémregényeiről ismert szerző elsőként versekkel vette be az irodalom berkeit, s nem is akármilyenekkel. Lenyűgözően párosul mindkét kötetben az alanyi költészet igazságigényébe vetett hit a lírai látásmód maximális alulstilizálásának programjával; magam sem tudom eldönteni, hogy a többnyire valóban dalszerű – rímes, refrénnel bíró – kis költeményekben a remekbe szabott verselés zeneisége, a századforduló világát idéző fiatalos komolytalanság, a népiesség paradigmáját látványosan zárójelbe tevő budapesti aszfaltnyelv vagy a múzsaként fellépő színésznőcskék, kasszírnők, varró- és masamód leányok okozzák a legtöbb bájt. Álljon itt egy darab a Kató című (zsebkönyv méretű) kötetecskéből, ennek bizonyságaként:

Szenzációt kelt bús halálunk
– Úgynevezett tragédiánk –
Emlegetik vagy tíz napig tán
A dalnokot s a szőke lányt.
Mindenfelé nagy lesz a részvét,
Mert az ilyesmi megható, –
Üzenjen a redakcióba,
Mikor halunk meg, kis Kató?

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Szeretnék túlesni az ilyen körkérdések válaszadóira jellemző kötelező szabadkozáson (captatio benevolentiae): mint lassú, régivágású 19. százados irodalmár, az év hónapjainak nagy részét a nemzeti irodalom nagyszabású alkotásaival töltöm, így a kortárs viszonyokról (különösképp a mai világirodalomról) alkotott képem szükségképp redukált, már-már békaperspektívának mondható. Utóbbi mezőnyből kapásból Michel Houellebecq új regényét, a Tótfalusi Ágnes fordításában nemrég megjelent Megsemmisülnit (Bp., Magvető) mondanám. Noha a szerző akkor futott nagyot a magyar közönség körében, amikor én még a gyűrődés-vetődésről tanultam az általános iskolában, pár éve többen is figyelmembe ajánlották; ebből következően olvastam el néhány regényét (Egy sziget lehetősége, A térkép és a táj), amelyeket nagyon szerettem. Az immár magyarul is olvasható, több mint 700 oldalas új nagyregénybe még csak belekezdtem, de már most bizonyított számomra: nemcsak azzal, hogy olyan témákat képes érdekfeszítően feldolgozni, amelyek iránt mint olvasó úgy amúgy nem igazán érdeklődöm (bevándorlás, terrorizmus), hanem azzal is, hogy egy átdolgozott nap után sem tudom letenni hajnali 1 és 3 között.

Ami a magyar irodalmat illeti, sokkal határozottabban tudok nyilatkozni: meggyőződésem, hogy az elmúlt év egyik legfontosabb kötetmegjelenése Milbacher Róbert Keserű víz (Bp., Magvető) című regénye volt. Nem pusztán azért, mert ez a könyv egyesíti magában a szerző korábbi regényeinek minden erényét (megtartva a már korábban is karakteresnek mutatkozó elbeszélői hangot, látásmódot és érzékenységet), hanem mert az utóbbi irodalmi „évad” hasonló témával és regénytípussal próbálkozó alkotásai közül (Visky András: Kitelepítés, 2022; Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg, 2023) ez a mű oldja meg legjobban a maga által fölvetett problémákat. Nagy öröm, hogy a Budapest Főpályaudvar meghívásos novellapályázatának első díjasaként Milbacherrel egy alapos, kétrészes interjú (I, II) is készült a Litera oldalán (szerzők: Modor Bálint és Bocsik Balázs), amely sokoldalúan megmutatja ennek a nagyon különleges prózának az élményanyagát.

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Ha a 19. százados beidegződéseimből indulok ki, a szeptemberi tematikus Petőfi-összeállítást, s azon belül a Milbacher Róbert szövegközlésében megjelent komikus eposzt, A’ barlag szörnyét, valamint Onder Csaba Kölcsey in Love című musicalét mondanám – ha egyéb elfogultságaim beszélnek belőlem, akkor Bazsányi Sándor és Nemes Z. Márió egy-egy Térey-dolgozatát, illetve Szénási Zoltán Szükséges fölösleg-kritikáját említeném a májusi számból, amely szövegek közül előbbi kettőnek egy másik kiadvány készülése során szerkesztője is lehettem. A print Jelenkorból mégis inkább a neves esztéta, Radnóti Sándor szép esszéjét emelném ki az idillköltőként fölléptetett Radnóti Miklósról (2023/7–8). Mivel kedvenc műfajaim közé tartozik az útirajz, útleírás, kifejezetten örültem Orsós György Kolozsvári séták című írásának az online felületen.

(4) Mi volt számodra 2023-ban a legfontosabb, legemlékezetesebb művészeti élmény (koncert, film, színház, kiállítás stb.)?

Ha irodalomról van szó, egyértelműen a Petőfi Irodalmi Múzeum januárban megnyúlt új állandó kiállítását említeném (Költő lenni vagy nem lenni); ami a társművészeteket illeti, a legnagyobb hatást – nem csalás, nem ámítás – a KFT együttes koncertjei tették rám ebben az évben. Öregségemre elkötelezett rajongó lettem; idén összesen négy KFT koncerten vettem részt (kétszer Budapesten, illetve Pécsen és Szegeden), közülük leginkább a június 10-én, a Magyar Zene Házában tartott hangversenyt emelném ki, amelyen a zenekar a 40 évvel ezelőtt megjelent Üzenet a liftből / A fodrász (1983) című albumát mutatta be újra. Lenyűgöző élmény volt nekem, hogy a KFT-dalok egy része ma is modernebbnek hat, mint az utánuk a magyar pop-rockzenét elözönlő neoavantgárd/underground/alternatív (nevezzük akárhogy) új hullám számos produktuma. S az is elismerésre méltó, hogy a zenekar tagjai olyan hangszerelésű számokat vettek fel a nyolcvanas években, amiket bőven hatvan fölött is elő tudnak adni kínos pillanatok és sessionzenészek sokasága nélkül is.

(5) Milyen 2024-es könyvet vagy művészeti-kulturális eseményt vársz leginkább?

Bár biztosan sok szépirodalmi kötetmegjelenést ígér a 2024-es év, én leginkább Császtvay Tünde Mikszáth Kálmán-monográfiáját várom, amely az Osiris Kiadó klasszikus magyar irodalmat feldolgozó „Osiris irodalomtörténet” sorozatának részeként fog megjelenni. Az utóbbi évtizedekben leginkább tematikus, elemző jellegű munkák jelentek meg Mikszáthról; a használhatóbb, átfogó életrajzi feldolgozások pedig több mint ötven évvel ezelőtt készültek; s az is látnivaló, hogy a Mikszáth-kutatást – mondjuk az évek óta felfelé ívelő Jókai-olvasáshoz képest – egy ideje pangás jellemzi. Úgy vélem, a bibliográfus, művelődéstörténész és múzeumi szakember Császtvay Tünde munkájában egy adatgazdag, az elmúlt évtizedek eredményeit összegző szintézise jöhet létre a Mikszáth-életműnek, amely további kutatásra ösztönözheti a nagy palóc rendes és rendetlen olvasóit.