A tavalyi és idei versközléseid számomra könyvet ígérnek: több párhuzamosan építkező ciklus is kirajzolódik belőlük. A rímtelen, ugyanakkor átlátható, arányos szerkesztésmódot tükröző versek közül több (az ÉS-ben olvasható Szél vagy az Alföldben közölt KRK) az elvesztett apát idézi meg. Ha igazam van, és verseskötet készül, hol tartasz vele?  

Igen, készül egy verseskötet. Van egy fekete jegyzetfüzetem, amit gyásznaplónak hívok. Akkor kezdtem írni, amikor a feleségem édesapja meghalt, nem sejtve, hogy pár hónappal később az enyém is meg fog. Sajnos nem vagyok fegyelmezett naplóíró, nagyon hézagosak a bejegyzések. Eleinte azt gondoltam, akkor fogok neki a számítógépbe írni, rendezni ezeket a szövegeket, sorokat, amikor betelik a füzet. Egy idő után abbahagytam az írását, csak nagy ritkán bővül egy-egy sorral, életem végéig írhatnám. Szóval elkezdtem hamarabb (még mielőtt betelt volna a napló) verseket írni a bejegyzésekből. Egyébként 2015, a legutóbbi verseskötetem megjelenése óta is folyamatosan írok verseket, két-három kötetnyi anyag biztosan összegyűlt. A gyásznaplóból van még körülbelül 20 oldal, amit nem dolgoztam fel versként, vagy máshogy. Ha azokkal is kész leszek, ami szerintem év vége, valószínűleg elküldöm a kiadónak.

A vers a nemtudással indít, öt dologról olvasunk, amit nem tud a megszólaló, ehhez a logikai sorhoz kapcsolódik a vers témájául szolgáló apa. Kifejezetten a vers elejére vagyok kíváncsi: emlékszel, milyen mintázat szerint érkezett meg a „csillag”, a „halál”, „a szék”, a „gép”, a „H-tarifa”? Ez volt az eredeti sorrend, vagy variáltad őket?

Van egy másik versem, aminek Nem tudom a címe. Ez a két szó, ugye, mostanában divatos kötőszó, ezzel együtt én nagyon szeretem az őszintesége miatt. És valahogy ingerült leszek azoktól, akik soha nem ejtik ki a szájukon eredeti jelentésében, vagyis hogy valamit tényleg nem tudnak, mert nem tanították meg őket használni, vagy olyan pozícióban érzik magukat, ahol szerintük nem tehetik meg, hogy azt mondják egy kérdésre: nem tudom. Nem szeretem a magabiztos, kinyilatkoztató embereket. A halálról sem tudok nyilván semmit, amíg meg nem halok. Mondhatom, hogy láttam dolgokat, de nem lehet összehasonlítani ezt azzal a tapasztalattal, amit egy haldokló él át (ha van ennek értelme, és szeretném hinni, hogy van). Az, hogy többnyire higgadt, alapvetően átgondolt, szerkesztett verseket írok, szándékaim szerint legalábbis, szeretteim haláláról, nyilván abszurd, és rólam szól, én vagyok fókuszban, az én halálfélelmem, arról van szó, hogy én hogy próbálom feldolgozni magamban ezeket az eseményeket. Ami a mintázatot illeti: az emberi létezésre jellemzőnek éreztem ezeket a véletlenszerűnek tűnően előkerülő dolgokat. Ezekben a dolgokban szerintem benne vannak a kozmikus távlatok (csillag), az időbeli korlátoltságunk (halál), a puritán, egyszerű tárgyak (szék), meg a bonyolultabbak (számítógép), illetve az olyan banális, hétköznapi dolgok, mint a kedvezményes áram (h-tarifa, aminek valami misztikus, közel-keleti hangzása van, és valójában nem tudom, pontosan micsoda). Ezek koordináta-rendszerében telik a létezés, úgy érzem. De ezt csak utólag gondoltam így át. 

A nemtudás aztán végig is vonul a versen: erre egyértelműen a „rákeresek” szó utal, finomabban a megszólaló bizonytalanságára vonatkozó kifejezések, szókapcsolatok (az említett „nem tudok róla”, „Legjobb tudomásom szerint”, „valószínűleg” stb.), illetve a pontosítás gesztusa („Egynémelyikük, vagy hát legtöbbjük”). Ez utóbbiak mennyire szándékoltak? Reflexszerűen érkeztek az első svunggal, vagy a későbbi szövegváltozatokban váltak koncepciózusan jelentésszervezővé?

Bizonyos értelemben nyomozóként írom a verset, aki nem egy gyilkost keres, hanem egy áldozatot (mint a zseniális The White Lotus című sorozatban a néző, ahol ugye megbontva az időrendet az a felütés, hogy valamelyik vendég meghal, és csak a sorozat végén derül ki, melyikük volt az). Foglaljuk össze, ugye, mit tudunk, de csak azt, amit tudunk, és ne ragadtassuk el magunkat, mert az félreviszi a nyomozást. Nem a gyilkos személye a fontosabb kérdés, mert sokszor az életben nincs is gyilkos, hanem az áldozaté. Esetemben nincs megoldása a nyomozásnak, csak folyamatos pontosítás, élesítés.

A keresés digitális kerete, az internetes arcfelismerés és a fórumos üzenet közé az apa személyes holmijai kerülnek, melyekkel viszont Vili, a kutya érintkezik. A funkció számomra ugyanaz: a megszólaló nem akar közvetlenül szembesülni apja emlékével. Az apát jellemző intim tárgyakat kerüli, az apa arcát, születési dátumát stb. elbizonytalanító internet elé viszont odaül. Mintha a gyászfolyamat depresszív fázisában volna a beszélő, a racionalizálás kezdetén…

Jól érzékeled.  A Szerelmes Shakespeare című film óta tudjuk, hogy egy kiskutya minden színdarabba kell. „You see – comedy. Love, and a bit with a dog. That's what they want.” De ez csak elviccelése a témának. És erről szól az egész vers, hogy van ez a megúszás. Hogy valaki a tényeket próbálja elfogadni, megbarátkozni vele, processzálni, miközben túl közeli, így aztán túl homályos, túl nehéz belátni az egészet.

A vers a bizonytalan beszélő eltávolító gesztusai ellenére is rendkívül személyes, és erősen provokálja, hogy a valóságra vonatkoztatva olvassuk, hiszen tudható, hogy édesapád koronavírusban hunyt el, az internetes arckeresés megismételhető, a Radix fórumon található versvégi üzenet fellelhető, Vili kutyád pedig írásaid, fellépéseid visszatérő vendége. Olvasói szempontból persze a „sárga szatyor” simán lehet a valóságban kék, a fejhallgató pedig telefontok, ettől függetlenül kérdezem: neked, akit szerzőként erősen foglalkoztatnak a „poétikai-etikai határok”, a valóság ilyetén felmutatása – ne haragudj érte, de nem tudok jobb szót – mennyire terhes?

Nem haragszom! Viszont: miért is baj, ha egy versnek, vagy bármilyen irodalmi műnek van referencialitása? Persze, az probléma, ha zsarol ezzel, ha pusztán ezzel szolgál, de csak akkor írhatok arról, hogy meghalt a macskám, ha nem halt meg a macskám? Jártam egyetemre, meg minden, de soha nem értettem, az irodalmárok miért pörögnek ezen annyira. Egy festő vagy szobrász vagy táncos vagy drámaíró miért nem akad fenn ezen? Miért kell nem létező csokrokat festeni, ha vannak létező csokrok az asztalon? Ugyanakkor akár hazudhatok is, habár nem akarok hazudni, de torzítom, alakítom a valóságot, amennyiben szelektálok a valóságdarabkák közt. És ha mondjuk pl. rólad vagy Napóleonról írok verset, hiába írok bele mindent, amit tudok rólad vagy Napóleonról, az sosem lesz egyenlő azzal a hús-vér lénnyel, aki a valóságban él és mozog (vagy Napóleon esetében: élt és mozgott).

Semmi baj a referencialitással, de ha már az indiszkrét valóság: az arckeresést követően a versbe került kilenc személy közül a szöveg írásakor négyen éltek még. Henry Kissinger a múlt hónapban halt meg. Az „és hamarosan valószínűleg mind halott lesz” soron a vers első olvasásakor is megakadt a szemem, Kissinger halála óta meg pláne. Teljesen másfajta indiszkréció hírességek közelgő halálát jelezni egy látszólag odavetett félsorban, mint egy szerettünk haláláról írni. Még erősebbé vált ez a sor, miközben a szenvtelensége egyesek számára talán túlléphet a jóízlés határain. Számoltál ez utóbbi olvasói reakcióval?

Értem, mire kérdezel. De van a „Tebenned bíztunk” kezdetű zsoltárban, amit amúgy feldolgoztam a Belső Parancs nevű zenekarommal, ez a szövegrész: „A mi napink, miket nekünk engedtek, / Mintegy hetven esztendei idő, / Hogyha több, tehát nyolcvan esztendő.” Szerintem ez jól mutatja, hogy tök mindegy, hogy hetven vagy nyolcvan esztendő mondjuk egy csillag vagy Isten szemszögéből. A hamarosan erre vonatkozik. Hamarosan te is, meg én is meg fogunk halni. Ha nem holnap, akkor jövőre vagy negyven év múlva. Amikor eltemeted a szeretteidet, akkor Isten erre emlékeztet téged. Egyébként mintha azt olvasnám ki a kérdésedből, hogy téged mellbevágott az, hogy a százéves Kissinger hamarosan bekövetkező halálát megjósoltam. Ez nem valamiféle tabu?

Mellbe nem vágott, meglepett, épp azért, mert nehéz eldönteni, hogy tabu-e. A válaszod mindenesetre nagyon meggyőző. Még egy kérdés: a vers első szövegváltozata nem a fórumos üzenettel ért véget, hanem – az üzenetet követően – az alábbi négy sorral: „Fogalmam sincs. / Ha azt mondom, 1951 09 04. / Ha azt mondom, Toroczkay Endre. / Nem tudom.” Miért került ki ez a négy sor?

Vörös István beszélt egyszer egy kreatív írás óráján arról, hogy sokszor egy-egy készülő vers eleje meg vége teljesen felesleges, és milyen jó ezt észrevenni. Az eleje még bemelegedés, torokköszörülés, a vége meg már csak tiszteletkör, pusztán lefutása a gondolatnak, sokszor redundánsan. De sokkal ütősebb ezek nélkül. Ezért húztam ki, amikor egy költőbarátom, akinek elküldtem a verset, ezt javasolta. Igaza volt.

(Fotó: Péczely-Tallai Emma)