Ráolvasás című, tavaly megjelent kötetedbe felvetted a Kádár-korszak különböző értelmiségi szereplőinek (Király István, Radnóti Sándor, György Péter, Réz Pál) életrajzi jellegű könyveiről írt kritikáidat. Ezeken az írásokon keresztül kirajzolódik a huszadik század második felének kultúr- és mentalitástörténete. Hogyan igazodik ehhez a sorhoz az Eszmélésem történetéről írott kritikád? Mi az, ami leginkább érdekel ezekben az értelmiségi élettörténetekben?

Valóban, az Ungváry-könyvről írott bírálat bizonyos értelemben folytatja ezt a kritikai sorozatot. Ezek a könyvek mind szerzői, mind formai szempontból igen különbözőek voltak: Király Istváné napló, Radnóti Sándoré tárcasorozat, György Péteré tanulmánykötet, Réz Pálé beszélgetéssorozat, Ungváryé novelláskötet. De mindegyik mélyén rejlik önéletrajzi ív valamilyen formája. Szerb Antal-könyvem elkezdése óta foglalkoztatnak kiemelten az életrajziság, önéletrajziság problémái, annak kérdései, hogy valamely életpálya alakulásában milyen szerepet játszanak a társadalmi és a családi szocializációs faktorok, illetve az egyéni döntések, továbbá hogy mindezek miképpen hatnak egymásra. Hasonlóan izgalmasnak tartom, hogy egy-egy életút miként válhat szimbolikussá, a szerzők miként alkotják meg azt a narratívát, mely jelképes egységbe képes fogni az életútjukat. Ez számos jelentős szerzőnél igen fontos szerepet játszik, itt jelzésszerűen csak Ady Endre, Kodály Zoltán vagy Lukács György példáját említve. Másoknál az utókor alkotja meg az egységesítő, az életnek (és a halálnak) formát adó narratívát, mint például Szerb Antal, Radnóti Miklós vagy akár Hajas Tibor esetében. Mint kritikust és mint értelmezőt egyaránt foglalkoztat a „megalkotott”, illetve a „determinált” élet. Király István esetében éppen az ebből fakadó diszharmóniát találtam érdekfeszítőnek. Ungváry Rudolfhoz visszatérve: többek között az ragadott meg írásaiban, hogy a családra jellemző középosztályi-polgári habitusból építkezve miként hozza létre (családtörténetéből és saját életrajzi körülményeiből egyaránt építkezve) azt a belső erőt, mely segítette mind a történelmi katasztrófák túlélésében, mind a kádárizmus unalmának átvészelésében. Úgy éreztem, és kritikámban is hangsúlyoztam, hogy irodalmi szempontból ennek a belső erőnek következménye-velejárója a gőg és a neheztelés. Életrajzi novellái egy olyan személyes-szerzői „karakterpáncél” kiépítését sugallják, aminek szerves része a fölény, a felülemelkedettség. Ezek adott esetben csak afféle ad hominem érvek volnának, de nem lehet figyelmen kívül hagyni őket, mert Ungváry írásai nagyon sok helyen és igen hangsúlyosan foglalkoznak ezzel.

Az Eszmélésem történetét Ungváry korábbi két könyvének viszonylatában is vizsgálod. Azt írod, hogy a kötet elbeszélései közelebb állnak a Balatoni nyaraló (Jelenkor, 2019) családtörténeti szövegeihez. A gépfegyver szálkeresztjének (Holnap, 1991) underground, neoavantgárd hatása alatt íródott novelláiról viszont azt sejted, hogy a szerző az életművének és életének ezt a szakaszát tévútként könyvelhette el. Miként érdemes elgondolni Ungváry kapcsolódását a budapesti neoavantgárdhoz?

Feltűnőnek találtam, hogy önéletrajzi írásainak sorában ennek csak pár mondatot szentelt. Kétségtelen, hogy új könyve nem törekedett szisztematikus életrajzi ív kialakítására, egyszerűen időbeli sorrendbe rakta ideillő írásait, melyekből aztán összeállt a távoli ősöktől a szülők haláláig terjedő vonulat. Ungváry a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években több underground csoporthoz is kapcsolódott, de erről itt alig beszél. Kritikámban írtam, hogy Petrigalla Pál értelmiségi szalonját látogatta, erről több novellát írt annak idején. Mindeközben Szilágyi Ernőhöz is kötődött. Szilágyi a háború alatt Kasztner Rezső munkatársa volt, és a híres-hírhedt Kasztner-vonattal külföldre menekülve élte túl a zsidóüldözést. A háború után visszatért Budapestre, ahol a magára kényszerített rendkívül aszketikus körülmények között élt, gyakorlatilag koplalt, télen sem fűtött, írópultjánál állva, télikabátban dolgozott. Tanítványi köréhez tartozott Ungváry Rudolf, Somogyi Győző, Somogyi György. Ez is példa arra, hogy Ungváry milyen környezetekben fordult meg. Mindehhez társult a kávéházak és hasonló helyek bohémiája. Különös valóságszeletek torlódtak egymásra életében, ez akkori írásain jól érződik. A Kornis Mihály által kezdeményezett kollektív szamizdat, a „Napló” szerzői körének is tagja volt. Itt irritálták a baloldali-szélsőbaloldali, reformmarxista, lukácsista stb. vonzalmak, ami számos konfliktust idézett elő. Erről kritikámban is esett szó. Mindezekről írt már korábban, csak éppen az új kötet hangsúlyos önéletrajzi megközelítését figyelembe véve érződik a hiány. Közreműködött a Lélegzet élő folyóirat munkájában, majd később tagja lett az Örley-körnek is. Évtizedeket töltött el különféle underground, illetve neoavantgárd csoportok környezetében, és érdekesnek találtam, hogy erről nem ír semmit. Politikai-világnézeti habitusa okán úgy sejtem, és a tévedés kockázatát vállalva jegyzem meg, hogy a mélyrétegekben mindig is különbözött ezektől a törekvésektől, prózaeszményének pedig már évtizedek óta nincs köze a neoavantgárdhoz.

Írásodban megjegyzed, hogy az elbeszélői hangra jellemző a fölényeskedő pozíció, ahonnan megítéli környezetét. Ez valóban érzékelhető, de mintha a kötet második, az államszocializmus időszakában játszódó elbeszélésekben jelentkezne erőteljesebben. A ’44-es évhez kapcsolódó írásokban inkább a privilegizált, nem-zsidó helyzet miatti bűntudat dominál. Különösen vérfagyasztó például, ahogy az anya megbotránkozik egy selyemharisnyát és magas sarkú cipőt hordó nőn a vidéki deportáltak menetéből, mert az nem öltözött fel az időjárásnak megfelelően. Mennyiben tér el a két időszak történéseinek elbeszélésmódja?

A „magas sarkú cipő versus túrabakancs” története engem is megfogott. Ez a kis történet azért is hideglelős, mert anyjának szavaiban egyszerre van jelen a „svájci” praktikus józanság (mint ismeretes, Ungváry édesanyja svájci volt), illetve az elemi belátás szinte korlátoltsággal határos hiánya, hiszen könnyen lehetett (ezt a szerző is megjegyzi egyébként), hogy azt a divatosan öltözött nőt az utcáról hurcolták el. Úgy vélem (most a kérdés első felére válaszolva), hogy az elbeszélői hang eltéréseinek egyik oka, hogy a szerző előbb egy kisgyerek nézőpontját rekonstruálja, később pedig egy felnőttét. De ez csak része a válasznak. A kommunizmus időszakát immár felnőtt fejjel vizsgáló-rekonstruáló részekben meghatározóvá válik, hogy Ungváry a középosztályi fölényt mindinkább éreztetve, erre utaló igen erős gesztusokon keresztül különbözteti meg magát a számára idegen, sőt, visszataszító társadalmi, illetve kulturális környezettől.

Kritikáidnak két könnyen felismerhető jellegzetessége van. Egyrészt a szöveget nagyobb számozott egységekre bontod. Másrészt érzékelhető egy nagyon jellemző hang, amit Bárány Tibor a Ráolvasásról szóló kritikájában (Jelenkor 2023/1.) fanyar távolságtartásként, józan tiszteletlenségként ír le. Milyen előképei vannak kritikusi gyakorlatodnak?

A kis egységekre bontás aligha védjegy, egyetlen célom ezzel, hogy segítsem az érthetőséget, erre vélhetően mint oktató kaptam rá, a zavaros szakdolgozatok korrigálásakor. A másikra azt tudom mondani, hogy alkatilag sajnos hajlamos vagyok a hiperkritikára, de mivel tudom, hogy ez nem éppen szerencsés jellemvonás, igyekszem visszafogni magam. Ilyenkor jön elő a fanyar távolságtartás meg a többi. A példaképek-előképek firtatására mindig feszengve válaszol az ember, de nem szeretnék titkolózni sem. Nagyon szeretem Farkas Zsolt vagy Bán Zoltán András kritikáinak zseniális és olykor vakmerő szertelenségét, de őket nem tudnám követni, még ha akarnám se. A távolságtartás művészetét, és általában a kritikaírást illetően leginkább Radnóti Sándortól, Csuhai Istvántól, Takáts Józseftől tanultam sokat. Nem hiszem egyébként, hogy tiszteletlen lennék, a fanyar távolságtartás abból is ered, hogy hajlamos vagyok túl komolyan venni a dolgokat. De volt már, hogy nem sikerült kellő távolságot tartanom, például a Szerdahelyi Istvánról írott cikkemben, ezt többen szóvá is tették.

(Fotó: Kiss Tibor Noé)