Legutóbb tavalyelőtt, a Kalligram gondozásában megjelent kötetben, A Rózsafüzér Királynője, avagy egy utazó napjaiban olvashattuk könyv formában a verseidet, előtte nagyobb szünet telt el: a 2009-es kötet, a Tiszta sor – leszámítva az Anna-verseket tartalmazó záró ciklust – gyűjteményes kötet volt. A – felderítés és szuvenír – darabjaiból többször közöltél az elmúlt két évben. Számíthatunk könyvre?

Egyelőre bizakodó vagyok, hogy megvalósulhat ez a terv, írni egy könyvet ezzel a címmel, és ilyes versekkel, bár hát tudjuk, az sok mindentől függ.

A Jelenkor mellett az Élet és Irodalom­­ban, a ­Tiszatáj­ban és a novemberi Hévízben is szerepel a verseid élén a Győzelemből származó Joseph Conrad-mottó: „…az élet ajándékainak ez a fatális tökéletlensége, mely által megtévesztőek és csapdába ejtenek…” Lena és Heyst (egyik) drámai jelenetéből származik az idézet. Miért ez lett a ciklus mottója, illetve hogyan vált, válik ez egyáltalán ciklussá?

Úgy adódott, hogy a kisgyerekkori könyvek (Winnetou; Piszkos Fred, a kapitány; Nemo kapitány és az általában szokásos olvasások) után nyomban két mindenestül meghatározó regényíró könyvei kerültek a kezembe, az egyik Joseph Conrad, a másik William Faulkner, elképesztő szerencse így, kiskamaszkorban az, hogy a regényirodalom kimagasló munkáit olvastam; ők elsődlegesek maradtak, nyilvánvalóan társultak hozzájuk ama magasságokba a későbbiekben többen is (kedvencek). Ez nem okvetlen jelenti, hogy tőlük kéne idézni, de néha belelapozok régi nagy íróim munkáiba; előző verseskönyvem esetében Louis-Ferdinand Céline Halál hitelbe című könyvébe, most meg ebbe, és találónak éreztem, jól behatárolja témámat. Ami merítés, az „élet ajándékainak” számbavétele; ezek értését, avagy elértését, tréfának, illetve drámának gondolását adott helyzetekben most nem taglalnám, hiszen minderre sor kerül majd ezekben a versekben, éppen így lennének ciklussá.      

A vers alatti idézet a Zsoltárok könyvéből származik Károli fordításában, s mielőtt a vele folytatott párbeszédről kérdeznélek, a pozíciója érdekel. Hogyhogy a vers alá került? Nem a zsoltárrészlet ihlette a versszöveget?

Amikor földerengett előttem az élet dolgainak, a maguk elrejtettségének és titokzatosságának ez a fajta megközelítése, ezek minden esetben esetlegesnek mondható megjelenítése, akkor mindjárt érdekelni, izgatni kezdett ennek az átadásnak azonnali látása, olvasása, látványának és olvasatának valami módja. Az (ajándék)tárgyunk és annak elfogadása mintegy együtt lélegezve a vers egészét hozza, teremtse meg, így újabb és újabb mozgalmasságot nyerve. Nem úgy integráns részei tehát a szövegeknek, hogy azok nem állnának meg önálló versként, hanem ahogy a Tiszatáj szerkesztője, Tóth Ákos észlelte, a zsoltárokból vett záró idézetek kísérő mondatok. A zárlat itt az értelmezési lehetőségek megnyitását jelenti. Hol szűkítik, hol tágítják tárgyunk terét, és különb-különb megvilágításba helyezik. Eredetileg egy színesebb, íróktól és filozófusoktól meg a Bibliából származó idézetekre gondoltam, aztán a Zsoltárok könyvénél kötöttem ki, a ciklust illetőn is egységesebbnek tűnik így. A versindítást a kezdetek kezdetén követte a zárlat keresése, a motívumok keserédes vagy örömteli egybecsöngetése, később már ez utólagos munkává lett.    

A három évvel ezelőtti Litera-nagyvizitből tudható, hogy nem jegyzetelsz szisztematikusan. A fenti darabról is azt gyanítom, hogy nem került bele korábbi jegyzetből származó kép vagy mondat. Persze könnyen tévedhetek. Milyen körülmények között született a vers?

Vannak egészen friss elképzeléseim arról, hogy mit kéne vagy mit érdemes megírni (ilyen a – felderítés és szuvenír – is), és vannak nagyon régi tervek, amelyek időről időre elém kerülnek, így aztán léteznek mostani feljegyzések noteszekben, spirálfüzetekben, most két regényhez és ehhez a versciklushoz. Mindegyikhez akadnak ősrégi mondatok, bekezdések, témavázlatok. Aktiválódnak. Ám igaz, elkapott jeleneteket, párbeszédeket nem írok le, naplót sem vezetek; volt idő, amikor vonzott az ilyesmi, tárcanovellák írásához, gondolom, elengedhetetlen. Ebben az esetben az elmozduló dolgaink absztrakt mivolta, látásának, rögzítésének vágya volt a téma, de ott volt a balkezemnél egy nyitott dosszié, benne egy késő kamaszkori töredékkel, és helyét kereste ebben a versben.

A töredéket megosztanád? Műhelymunka és persze filológiai érdeklődés szempontjából tanulságos volna…

Egye fene, legyen, ez az:
„…álmodban legyen a jég fehér pillék özöne, surranása, és
satírozza a kézbőrt a rögzítetlen cél…, mintha egy modell
sétálna el…”

A zsoltárban Dávid az Úr mindenütt jelenlévőségét és egyetemes akaratát hangsúlyozza és csodálja, miközben – legalábbis a kiemelt kérdés és a zsoltár „elől és hátul körülzártál engem” szakasza szerint – szabadulna is az Úrtól, ami persze lehetetlen. A téli szituációba zártság a vers alaptapasztalata, melyben az álom (a szív) tavasza nyújt időleges menedéket. Ám Isten szerelme nem érzéseken alapul („Érzelmek meg nem érintenek”), hiszen – ahogy János evangéliumából tudjuk – Isten a szeretetet jelenti. Bocsáss meg a fura, iskolás kérdésért: érvényes szerinted, ha a szekularizált szerelmet háttérbe szorítva istenes versként olvassuk a szöveget?

Amikor újraolvastam a verset, feltűnt, hogy szerzőnk itt mintha hajlana a miszticizmusra. Az persze írás közben is világossá lett, a „jelenések” megfigyelése és leírása körülrajzolják azt a valamit, amit isteni jelenlétnek lehet nevezni. Tréfának szántam a végére a zsoltár mondatát, hogy visszamenőlegest tenné scherzo karakterű tétellé az „ott a helyzet” felütést és következő sorait. Az imént elmondottak elismerése annak, hogy felvetésed egyáltalában nem oktalan, én mégis inkább a két mező közti oszcillálásnak vélem. A misztikus víziónak mindenesetre ellentmondani látszik a szöveg, hiszen akár Isten, akár a Természet, akár az Ember szeme arra csodálkozik rá, miért volna szerethető ez a világ.      

A „természetesen” tipográfiailag kiemelt kifejezése számomra komoly kulcsot adott a vershez: „marad a miliő”, meg nem is, van is teste és érzelmi világa a versben szereplőknek meg nincs is, és visszakanyarodva az előző kérdéshez: szerelmes versről is van szó meg persze istenesről is. Szereted, ha egy vers többféle olvasatot felkínál?

Ez nem szeretem vagy nem szeretem kérdése, gondolom, van úgy, hogy a szövegtest, a vers felépítése, logikája paradoxont hoz elő, vagy arra épít, van, hogy két különálló elem hívja elő a másikat, és mint anyagokat hozza játékba; ebben az esetben ráadásul eléggé megfoghatatlan, ám revelációként ható két élmény mutatkozik meg, túlmutatva az önmegfigyelésen.  

Az esemény előtti „zajlás” és a „szituáció” érzéki, erősen vizuális megjelenítése egyfelől a tárgyiasnak hívott költészetet juttatta eszembe, másfelől a tömbszerű forma, a változó mondathosszúsággal és a három ponttal tagolt beszédmód, illetve a köznyelvi-költői regiszter közti oszcillálás a neoavantgárdot idézi. Írás közben ez nyilván nem jut eszébe senkinek, de számodra mit jelentenek ezek a címkék?

Semmit, azaz mindezt el tudom fogadni, hisz ezekkel a jellegekkel ősidők óta bír a költészet.

(Fotó: Pavel Bogolepov)