A Jelenkor általad szerkeszett, szeptemberi száma – az előszó alapján – szeretné „kimozdítani” Petőfi alakját és életművét a bevett értelmezési sémákból. A bicentenárium során számos alkalommal megfogalmazódott ez az igény. Mit tesz hozzá a Jelenkor összeállítása a korábbi, hasonló típusú törekvésekhez?

Nyilván egyetlen lapszám nem képes egy olyan értelemzési hagyományt kimozdítani sehonnan, mint amilyen Petőfié. Valójában játékként kellene mindezt elgondolni. Eredeti ötletem is az volt – erre reflektál Lövétei Lázár László versének címe, a Javított Petőfi –, hogy a felkért szerzők azt írják meg, amit másként szeretnének látni vagy ténylegesen ki akarnának „javítani” a Petőfi-jelenségben. Persze ez az értelmezői kánont is érintheti, így kicsit talán „ki is mozdítja” a nagy költőhöz való túlságosan is kultikus viszonyunkat. Ennél többre nem vállalkoznék.

Feltűnő, hogy az összeállításban valamennyi női szerző írása – a szaktanulmányok (Pálfy Eszter, Kucserka Zsófia) és az irodalmi szövegek (Szabó T. Anna, Szécsi Noémi) egyaránt – erőteljesen fókuszba helyezi a 19. századi női szerepeket. Mit árulnak el az ünnepelt költőről és a 19. századról a szövegekben megjelenített női szereplők?

Petőfiről lévén szó, minden korabeli szereplő csak mellékszereplője lehet mind a kornak, mind az ő életének. (Arany János epizodista Petőfi élettörténetében, míg Aranyéban Petőfi nagyon is fontos, központi figura.) Ez fokozottan igaz a női szereplőkre, akik csak Petőfihez való viszonyulásukban nyernek értelmet, mintha csupán azért születtek volna, hogy a géniusz megérinthesse őket (akár betű szerinti értelemben is). Ugyanakkor ez fordítva is igaz: Petőfi azért lett az, ami, mert bizonyos erős nők alakították. Ez leginkább Szendrey Júliára igaz, aki erős, tehetséges nőként szó szerint alakította Petőfi imázsát. (Többek között ezért érdekes Pálfy Eszter tanulmányának tanulsága, miszerint bizony Szécsi Mária alakjában nagyon is benne van Szendrey Júlia.)

Petőfi, a normaszegő című esszédben írod, hogy Petőfi a nemzeti irodalom demokratizálását végezte el rövid pályafutása során. Ha Petőfi a legdemokratikusabb – „legérthetőbb” – magyar költő, milyen tétjei lehetnek még a vele kapcsolatos szaktudományos kutatásnak?

Petőfi demokratizálási szerepe azt jelenti, hogy az arisztokratikus, elit, hierarchikus irodalmi struktúrát „horizontálissá” tette, vagyis kiterjesztette nyelvi, tematikus stb. értelemben. Ez lett a szerkezete a magyar nemzeti irodalmi kánonnak, amelynek máig vannak következményei. A magyar irodalmiság kánonja máig elvárja az érthetőség, átlátszóság kritériumát, amely fura kettős kánont hozott létre. Már a Jókai–Kemény szembeállítás is ennek a kettős kánonnak (mondjuk úgy, hogy kritikusi és olvasói kánonnak) a jegyében fogant, amely máig vitákat generál, például a lektűr és magas irodalom fogalmai, ízlésvilága mentén. Másrészt Petőfi nemzeti költő ugyan, de nemzetiségének perspektívája egyetemes, hiszen célja az emberiség szabadsága, vagyis a világszabadság, azaz eszmetörténeti értelemben érdekes kutatni a nemzetfogalom változatainak alakulását Petőfi kapcsán. Például, hogy milyen kapcsolat van a korabeli, elsődlegesen nemesi elbeszélésként létrejövő magyar nemzetkarakter és az egyetemes szabadságra való törekvés között, és még sorolhatnám.

Említett esszéd konklúziója, hogy Petőfi tevékenységével „mégsem újat hozott, csak lehetővé tette az új, nép-nemzeti paradigma felépülését”. Ebbe a koncepcióba az életmű legjelentősebb, széles körben ismert műveit integrálni tudod. De ha már „alternatív Petőfi”: hogyan illeszthető az értelmezésedbe a novellista, a fordító, az útirajz-, regény- és drámaíró Petőfi és különösképp a Felhők-ciklus szerzője?

Írtam régebben egy esszét arról, hogy Petőfi rövid idő alatt mindent kipróbált, amit a korabeli irodalmi paletta kínált, az általatok említettek ennek a kísérletezésnek, ha tetszik „tanulási folyamatnak” a részei. (Többnyire gyengébbek is az életmű fősodrához képest. Őszintén szólva én a Felhőket nagyon elhibázott, erőltetetten filozofikus bölcselkedésnek látom.) De az biztos, hogy Petőfi minden talált tárgyat a maga képére próbált formálni, és ebben rejlett a fantasztikus tehetsége. Végső soron mégiscsak a maga képére formálta a teljes magyar irodalmat, nem kis riadalmat okozva a kortárs szereplők között.

A lapszámban egy gazdátlan vígeposzt vizsgálsz, melyet a Kisfaludy Társaság pályázatára adtak be 1845-ben, s amelynek talán Petőfi a szerzője. Ugyanakkor a szerzőség nem bizonyítható minden kétséget kizáróan, mint írod: „Felelősen semmiképpen sem állítható, hogy A barlang szörnyét Petőfi írta volna.” Ha csakugyan Petőfi írta a vígeposzt, hogyan illeszkedik ez a mű Petőfi „normaszegő”, „demokratizáló” poétikájába?

Az jól látszik, hogy a Vörösmarty-féle epika újraírása ennek a szövegnek a célja. Éppen úgy, ahogyan A helység kalapácsa vagy éppen a János vitéz, amelyek miközben ezer szállal kötődnek Vörösmarty kiseposzaihoz, el is vágják ezeket a szálakat, amivel olvashatatlanná, feleslegessé teszik azokat a szövegeket. A barlang szörnye is olyasmiket tematizál a párduckacagányos hőstől a pokoljáráson át a szerelmi szálig, amelyek a Vörösmarty képviselte fősodorra jellemzők. Valószínűleg a kor fiataljai számára Vörösmarty volt hatásiszonyuk forrása, hát vele kellett leszámolni. Ez Petőfinek sikerült a legjobban, de azért többen is próbálkoztak vele, aminek a lapszámban közölt szöveg lehet az egyik bizonyítéka.

(Fotó: Varga Jennifer)