Mi alapján rendezted sorba a projekteket a honlapodon?

Van az a bölcsesség, hogy ha lemezt csinálsz, hogyan kövessék egymást rajta a számok: először a fontosakat, aztán amikor a közepe felé egy lemez kezd unalmas lenni, akkor legyen valami jobb… De valójában nem tudom, miért a madár van elöl. Öt éve nem frissítettem az oldalt. Kiemelt missziómnak tartom, hogy úgy boldoguljak a művészeti életben, hogy nem életrajzot, artist statementet és honlapot küldözgetek. Inkább leveleket írok. A kedvenc prágai galériám mosdójában a vécépapírra írtam, hogy nagyon tetszik a galéria, kiállíthatok itt? Én ebben hiszek, nem abban, hogy e-maileket kell küldözgetni.

 

A lemezes hasonlat azért jutott eszedbe, mert volt zenekarod?

Volt, kettő is. Elég szigorú gimnáziumba jártam, így színjátszással és zenével egyensúlyoztam ki a latintanulást.

 

Ezekből következett a vizuális dolgok iránti érdeklődés?

Először írni szerettem, Viva TV-s koncertekről írtam kritikákat. A színjátszás pedig megszerettette velem a drámákat, a mai napig azt szeretek a legjobban olvasni. Jó kihívás elképzelni, hogyan oldaná meg a darabot egy rendező, mit látna a közönség, hogy nézne ki a térben. Meg hát, vizualitás… Van szemem, kettő is!

A KREA Iskola fotós képzésére jártam először, oda már összeraktam egy portfóliót abból, amit például kirándulásokon fotózgattam. Az ember valamiért nagyon emlékszik a negatív élményekre, szóval nem fogom elfelejteni, hogy az egyik képhez odaraktam egy sávos színpalettát a kép színeivel, ahogy Tumblr-en láttam. Jól nézett ki, de az egyik tanár rögtön belekötött, hogy az meg minek van ott, én meg nem tudtam mást mondani, mint hogy nekem tetszett.

 

Azóta mindent szigorúan konceptuálisan csinálsz?

Ezt pedig a cseh egyetemen tették szóvá, és azóta is tanácstalanul ülök, hogy most akkor lehetnek-e érzelmeim vagy nem? Kipróbáltam, hogy olyasmit csináljak, amit szeretek, és ne gondolkodjam közben, de az végül nekem nem okozott örömet. Nehéz egyensúlyt találni, ezért is nem diplomázom még, és ezért készül kevesebb új munkám. Bár most divatos nem csinálni materiális dolgokat, mert így nem szennyezi az ember a környezetet. Sminkesként dolgoztam, de azért is hagytam abba, mert rájöttem, hogy rengeteg szeméttel jár.

A Békegalamb szobrodhoz sikerült újrahasznosítani a lőtéren elszóródott agyaggalamb-darabokat.

Igen, de bosszantó, hogy a címe angolul nem olyan jó, mert a békegalambra a dove szót használják, de az agyaggalamb pigeon… Épp ma gondolkoztam azon, hogy miért nem fordítok dolgokat, de egyszerűen azért, mert nem tudok. Egyébként ez a galamb koprodukció, ha nekem kellett volna az egészet megragasztanom, idegösszeomlást kapok. A fejét én ragasztottam, hogy elmondhassam, én is dolgoztam az anyaggal.

 

Ennek ellenére azóta csináltál még egy békegalambot. Miért?

Mert elhatároztam, hogy jobb ember leszek. Janának, a Moravian Galéria kurátorának készítettem, aki egyszer felvitt a Galéria padlására, ahonnan elloptam egy mail art műtárgyat. Úgy gondolkodtam, a mail art azért van, hogy mindig máshoz kerüljön, és hogy majd kezdek vele valamit. Évekkel később bevallottam Janának, aki azt mondta, hogy elveszítette a bizalmát a múzeumlátogatókban. Engesztelésképp készítettem neki egy békegalambot, ami olajágat fog a csőrében a boríték mellett. Kedvesen elfogadta, de a következő általa rendezett kiállításon üveg alatt volt minden, pedig ez nem illett a kiállított munkákhoz.

 

Mit gondolsz általában a white cube kiállítóterekről?

Nem vagyok biztos benne, hogy annyira el vannak zárva a világtól, mint gondoljuk. Régen heti egy nap ingyenesen lehetett múzeumba járni, és néha még ma is be lehet kéredzkedni, hogy csókolom, szeretnék művészetet nézni. Tudom, hogy ez most nem divat, de én szeretem ezeket a tereket. Az emberek alapvetően kötődnek a terekhez, és a hivatástudatom kialakulásában is szerepe volt annak, hogy megszerettem a budapesti galériákat. Az első galériás élményem, hogy anyukámmal a Pesti Estből kinéztem egy kiállítást, ő szabadnapot vett ki, én ellógtam suliból, és elmentünk a Várfok Galériába. Később, amikor kiállíthattam ott, úgy éreztem, hogy körbeért a világ. De szeretem a land artot is, meg azt is, ami a kettő között van.

 

Tervezel galériához szerződni?

A kereskedelmi galériákra mindig előre fújok, aztán mindig kiderül, hogy jó fejek ők is. Viszont valami megakadályoz benne, hogy szerződéseket írja alá, ezért is van még mindig a lakásban a gáz a nagymamám nevén. Másrészt nem akarok eladni műtárgyat. Viszont közben kellene ennem valamiből. Bár most épp fogyókúrázom. Egyszer egy kurátor mondta, hogy ne csináljak egyszerű papírból hajtogatott műtárgyat, mert azt nem tudja eladni, én meg mondtam neki, hogy erre van pénzem.

De adtam már el műtárgyat, ezt be kell vallanom, mert egyszer tanúja voltam egy beszélgetésnek, ahol valaki nagy hangon hirdette, hogy senkinek nem kellene műtárgyat eladni, amikor valaki közbevágott, hogy „adtál már el műtárgyat?”, mire csúnyán lelepleződött a hipokrita szónok. Szóval adtam el műtárgyat, nagyon örült neki, aki megvette, mondta, hogy a szobájában van, én is örültem, mindenki örült. Csak itt van ez a kapitalizmus-dolog, amivel nem nagyon értek egyet, nem szeretem a pénzt. Viszont nagyon tetszenek az érmék, apám gyűjtötte őket, és nagyon érdekes megnézni, hogy melyiken mi van. Valamelyik északi országnak volt libás pénze! Szeretem a madarakat.

És, mivel műtárgyakat nem akarsz eladni, nyitottál egy közértet?

Ez a diplomamunkám, 2018-ból. Már akkor is utáltam a kapitalizmust, ezért elmentem eladni az Instagramon meg Facebookon talált képekről kivágott és kinyomtatott termékeket. A befolyt összeget egy gödöllői anyaotthonnak adtam, úgy 30-40 ezer forint folyt be. Nem olyan jó áron eladható műtárgyak voltak, mint a 2000 eurós festmények, de most kezdjek el festeni? Az mindenkinek nagyon rossz lenne.

 

Cukrászdát viszont nyithatnál, ezek a torták jól néznek ki.

A torták! Azokat szeretem nagyon. A sprotnisat még meg is enném.

Marcipán is van rajta?

Igen, de nem olyan vészes, édes-sós, mint egy kínai étel. A hagyma elnyomja az ízeket. Te melyiket ennéd meg? Marcipán van mindegyiken, mert arra vannak nyomtatva a képek, és a tortalap is édes, úgy gondolkozz!

 

Talán a körözötteset. Viszont nem ez az egyetlen ehető munkád…

A kapszulákból sajnos már csak egy adag van, elhagytam a másikat. Ezekhez a régi Index és a Mandiner, szóval egy bal- és egy jobboldali sajtóorgánum egynapi képállományát mentettem le, nyomtattam ki ehető papírra és tömködtem kapszulákba. Valaki rám ijesztett, hogy ugye nem úgy akarok befutni, mint aki ehetővé tette a sajtót. Szóval dolgozom új dolgokon is, nem szeretnék életem végéig ugyanazzal a dologgal turnézni.

Újabb zenei hasonlat. A 4′33″ pedig zenei utalás a munkáidban.

Ott audionegatívot vagdostam fel, amit Zalka Imrétől kaptam. Ezeken alul fut a hangsáv, és a képkockák alapján illesztik rá a hangot magára a képeket rendes méretben rögzítő filmre. Azokat a pillanatokat vágtam ki erről a filmről és illesztettem össze, ahol üres a hangsáv. Nagyon sok apró darab kellett a 4 perc 33 másodperchez, mert ezek reklámfilmek voltak, és ott el kell mondani azt is, hogy „akockázatokésmellékhatásoktekintetében…”, úgyhogy soha nincs hosszan csend.

A kockázatokkal és mellékhatásokkal akaratlanul visszautaltál a tablettáidra.

Mostanában sok olyan installációt látok, ahol egy krimihős nyomozóhoz hasonlóan színes szalaggal kötnek össze dolgokat egy parafa táblán, na ezt velem és a munkáimmal is meg lehetne már csinálni.

 

Nekem az szimpatikus a munkáidat végignézve, hogy nem remeg meg a kezed, ha ki kell sajátítani valakinek a művét, hommage-t kell csinálni, vagy csak hasonlóra sikerül.

Egyszer valaki azt mondta egy munkámra, hogy bíróeszteres, és egyszerűbb volt azt mondani, hogy igen, tőle loptam. Szerencsére jóban vagyok Eszterrel, mert még a zenekarunknak fotózott. Amikor dolgozom, nagyon sok mindenkire gondolok közben. Mindenre mondhatnánk, hogy hommage.

A Pszeudoszobrok például Biró Dávidra emlékeztet.

Annak a sorozatnak a kapcsán néha rácsodálkozom, hogy tudok világítani! Mindig elfelejtem, hogy Vass Tamás megtanított rá, és sok időnk volt stúdiózni a Metropolitan Egyetemen.

Azt hallottam, hogy a Képző régen mindig nyitva volt. Ilyen már egy iskolában sincs, pedig jó lenne, ha éjjel-nappal nyitva lenne egy művészeti iskola.

Sok projekt a honlapomon iskolai feladat volt. Az Éden is egyszerű tipológia, de vannak róla jó sztorijaim. Ennél az ABC-nél például éppen úton voltunk egy előre kinézett édenhez, amikor oldalra néztem és azt mondtam, na álljunk csak meg egy szóra… Ez lett az egyik legjobb fotó a sorozatból.

A Bioritmusbarátokat nagyon szeretem. A leírásban Vonnegutot idéztem. Abban a történetben a kormány mindenkinek ad egy középső nevet, hogy a magányos emberek az alapján találjanak új családokat. Én meg a lakótelepen egyedül voltam fent este, és néztem, hogy a nagy sötétségben hol ég még lámpa, ki van még ébren… Ezzel sok művész foglalkozott már, meg van egy pöttyös könyv, amiben a depesmódos csávóba az áthallatszó zene miatt zúg bele a főszereplő csaj. Én pedig így próbáltam szocializálódni, hogy megkerestem a szomszédos házak lakói közül azokat, akik hozzám hasonló ritmusban éltek. Most már mások lettek a bioritmusbarátaim, máshol világítanak a fények.

Vonnegut kapcsán eszedbe jut még valami az irodalomhoz való viszonyodról?

Általában a magaskultúrához kapcsolódó egyik legkorábbi tudatos élményem, hogy azt kerestem, ki a leghelyesebb csávó az irodalomkönyvben, és Rimbaud-nál kötöttem ki, akit azóta is szeretek. De a fiúkra furán nézünk, hogy múzsa kell nekik, meg szeretnek meztelen csajokat rajzolni…

 

Még azt mondd el, mivel szerepeltél legutóbb kiállításon!

Egy totemoszlopot készítettem a prágai nemzeti galériába, a szintén ott kiállító KissPál Szabolcs The rise of the fallen feather című munkájára reagálva. Hozzá se mertem odamenni, csak amikor már a megnyitónak is vége volt, pedig engem is úgy kértek fel, hogy csináljak valamit erre a kiállításra.

Tudtam, hogy madarakkal akarok foglalkozni, és az én munkám volt a belső aulához legközelebbi ponton. Onnan lehetett volna leugrani Ikaroszként. Kedvenc high art festményem az Ikarosz bukása, Bruegheltől.

 

Megkeresem, nézegessük közben.

Az volt a tervem, hogy elkezdek olyan madármatricákat ragasztgatni, mint amilyet a csupa üveg kapitalista épületekre szoktak ragasztani, ahol be lehet látni az ablakon, hogy ki hogyan dolgozik. Ettől a matricától nem repül neki az üvegnek a madár. Érdekes, hogy ezzel a matricázással fedsz is, meg nem is, ráadásul kicsit amorf forma, nem egyértelműen madár…

 

Miért lett totemoszlop?

A kurátorok javasolták, hogy az egész installációval ne vízszintesen, hanem függőlegesen terjeszkedjek. Lehetett volna ez referencia az amerikai őslakosok művészetére, de nem olvastam hozzá eleget. Nem vagyok egy research-based artist, research-based researcher is alig vagyok, csak ha muszáj. De azt is szoktam mondani, hogy az, hogy megnézed a Google első hét találatát, az nem annyira research-based ám! Tudom persze, hogy ezt nem mindenki csinálja így, és mindig irigykedtem is azokra a kitartó emberekre, akik húsz évig ugyanazzal foglalkoznak. Most volt egy projektem, amiben gitárokat akartam elkoptatni úgy, mintha nagyon sokat játszottam volna rajtuk, meg sakktáblát, meg futócipőt. De az egy dologban elmélyülő barátaim meg azokra irigykednek, akik több dologgal képesek foglalkozni.

Szóval a totemhez mindenféle madarakat összeszedtem. Lomtalanításon találtam egy csomó diát, azokról nagyítottam képeket, de voltak ilyen ready-made-ek is, mint például a fröccsöntött Duckie. Ő egy gumikacsának kinéző műanyag kacsa, akit ha felhúznak, lépeget a lábával. Aztán megláttam a galériában egy gyöngyházszínűen csillogó posztamenst, újrahasznosított mikroműanyagokból. Nagyon megtetszettek, úgyhogy arra raktam a terráriumot. A terráriumban egy ökoszisztéma volt felépítve, avarszinttől lombkoronáig. Műfűben ült egy agyag békegalamb, arra volt ráerősítve egy játékharkály, ami egy hosszú fémrúdon csúszik le, és közben kopácsol. Ennek a mozgását akartam valahogy felhasználni, de az a tervem, hogy az önfenntartó ökoszisztéma állandó körforgásban legyen, nem sikerült. Lehetett volna motorral mozgatni az egész installációt, de nem akartam áramot használni, így is sok videómunka van, ami a galériában éjjel-nappal feleslegesen megy. Utólag nézve jó, hogy nem sikerült az önjáró mozgás, mert így még jobban rímel Magyarországra, csak akkor már jobb lett volna, ha látványosan nagyon nem működik. Egyébként utálok politizálni. Amikor erről van szó, én mindig csak azt mesélem el, hogy nekem nagyapámat elvitték a szovjetek is, a nácik is, de leugrott a vonatról mind a két irányból azzal, hogy őt hagyják békén, és hazajött. Nézd csak a képet: ahova Ikarosz esett, ott mélyebb a víz, mint az öböl másik felén. Cseles ez a Brueghel. Neked ma mi a kedvenc festményed?