Tavaly a Literára készült interjúban így fogalmazott: „mindig is csak az erdőn tudtam viszonylag használható módon gondolkodni. Végiggondolni valamit. Ehhez mindig kellett egy bükkös, egy patakvölgy vagy egy sóderzátony.” Szokott esetleg olvasni vagy jegyzetelni erdőben?

Nem. Olvasni soha, jegyzetelni időnként, illetve régebben, A hegyi füzet című könyvem születése idején viszonylag rendszeresen írtam egy dombtetőn álló, elhagyott faházban, de az sem volt konkrétan erdőben jegyzetelés. Az erdő nem írásra való, legalábbis számomra nem. Amikor az ember „kint” van, igyekszik benne lenni az ügymenetben, a természeti térben. Igazán benne lenni sem sikerül mindig, sok mindentől függ, hogy sikerül-e. Leginkább tőlem függ. A valóságos benne-lét elég ritka. Kitüntetett pillanatok. Vagy nevezhetném nyugodtan áldásnak is. Mert van benne valami, aminek nincs megfejthető logikája, ami szemmel láthatóan nem következik semmiből. Van egy tempója a természetnek, ez a tempó ugyanaz egy galaxis vagy egy kék fadongó esetében, és van egy tempója az embernek. Ez kétféle tempó, merőben különböznek egymástól. Elvileg az ember is ismeri ezt az „eredeti” tempót, de leginkább a saját zaklatott, hullámzó tempójában kapálódzik. Ha sikerül visszaéreznie magát az eredeti tempóba, akkor van jelen a természetben, különben nincs ott, csak gyalogol benne. Az erdőben lenni legjobb esetben műhelymunka, de egy olyan műhelyé, ahol nem a következő kéziratra, hanem a figyelemre, a csodálkozásra kerül a hangsúly. Ha nem csodálkozom, ha nem lep meg újra és újra mindaz, amivel szembesülök, akkor nem voltam jelen, nem történt semmi.

Tudható, hogy a 2021-es könyv, A távolodásban versei közül kevés készült eredetileg versnek, a legtöbb esszészerű prózából vált végül versszöveggé. A Lobgát hogyan született meg? Versnek indult?

Versnek indult és versként is végződött. Egy ideje újra írok verseket, tehát nem prózákat radírozok és pusztítok verssé.

Mi volt a szöveg gyújtópontja? Könnyű azt gondolni, hogy a cím adta az ötletet: a lobgát kifejezés erős asszociációkat hordoz, ugyanakkor – talán mert volt hasonló esetem a fogorvosi székben – azt is el tudom képzelni, hogy a valós élmény indította útjára a verset.

A gyújtópont úgynevezett valós élmény, bár az efféle kifejezésekkel bajban vagyok. Ha kitalálom, megálmodom, elképzelem, akkor az nem valós? Van erre nézvést valamilyen közmegegyezés? Letört az egyik fogam, begyulladt, nem volt mese, menni kellett a fogorvoshoz. Viszonylag jól bírom a fájdalmat, de itt az történt, hogy az emlegetett lobgát miatt az érzéstelenítő nem tudott eljutni a rendeltetési helyére, a gyulladt területeken nem tudott áthatolni. Ami azt jelentette, hogy hiába kaptam legalább öt adagot, olyan volt, mintha egyet sem kaptam volna. Úgy ültem tehát a székben, mint a dédapáink, akik legfeljebb valamennyi pálinkával készülhettek egy foghúzásra. Komoly, elemi erejű fájdalommal szembesülni rendkívüli élmény. Nem lehet felkészülni rá, nincsenek támpontok, akármit is teszek, készületlenül ér. A legmélyebben fizikai, testi élmény, a megtapasztalása mégis összecsúszik a misztikus tapasztalattal. Olyan mélyre kerülsz a testedben, hogy az már nem pusztán testi élmény. Nyilván vannak sokkal erősebb fizikai fájdalmak is, de már ez is elég volt ahhoz, hogy bizonyos értelemben felébresszen. Ez vagy te, most legyél okos. Ez nem a kocsma kerthelyisége, ahol tét nélkül lehet fecsegni testről, szellemről és lélekről. Nem akarom itt eltúlozni ezt az egészet, mégiscsak egy szimpla foghúzásról volt szó, nem pedig arról, hogy egy lövészárok mélyén a szanitéc épp lefűrészeli a félig leszakadt lábfejemet. De ez is elég volt ahhoz, hogy egy időtlen pillanatra átbillenjek egy tágasabb létezés partjára. Magát a lobgát kifejezést egyébként nem ismertem, Hegedűs Gyöngyi orvos-költőtől kaptam ajándékba, miután említettem neki ezt az élményt.  

A Lobgát első két szakasza a foghúzásról szól, a harmadik-negyedik versszakban természeti idillt olvasunk, hogy a két szál végül az időtapasztalatban érjen össze. Mennyire volt tudatos a szerkesztésmód?

Előfordul – és az a jó, ha előfordul –, hogy magam is csak a vers megírása után veszek észre bizonyos összefüggéseket. Tudatos szerkesztésről esetemben nem nagyon van szó, a vers – jó esetben – önmagát írja. Előjön valahonnan. Ki tudja, honnan. Legfeljebb szórendek változnak, kihúzok egy-egy sort vagy mondatot. Olyan is előfordul, hogy bizonyos összefüggéseket csak évekkel később veszek észre. Mintha a vers jobban tudna valamit, vagy jobban értene valamit, mint én. Ez nyilván elég ködösen hangzik, de azt hiszem, nem csak nekem vannak efféle tapasztalataim. Ha engem nem tud meglepni a vers, mást se fog. Az ember alig valamit tud magáról, illetve az önmagáról (és a világról) való tudása sokszor nem is válik tudatossá. Homályban marad, a tudat és a tudattalan határvidékén lebeg. A vers képes arra, hogy többet tudjon a szerzőjénél. 

Az írás mellett a zene is fontos önkifejezési formája. A versben is legalább annyira hangsúlyosak az akusztikus érzetek, mint a vizuálisok. A téri-vizuális vagy az akusztikus emlékezete a dominánsabb?

Nem is tudom. Ezek különböző módon működő emlékezetek. És olyan is előfordul, hogy a kettő átjárja egymást, összemosódnak. Szoktam magam előtt büszkélkedni azzal, hogy nem nagyon tudok erdőben eltévedni. Vagy egy városban eltévedni. Ami nem egészen igaz, de egy kicsit mégis. Nem a helyek vizuális felületére emlékszem, inkább a helyek atmoszférájára. Ha eszembe jut egy hely, egy forrás, egy rét vagy egy idős fa, akkor ez az atmoszféra-emlék a domináns, egy bizonyos lelkiállapot lenyomata, amit ott éltem át. Furcsa módon ennek alapján is lehet tájékozódni. Megyek egy lelkiállapot emléke után. Mircea Eliade ír erről behatóan A szent és a profán című könyvében, vagy David Abram Az érzékek igézete című remek munkájában. Ilyenkor az ember valószínűleg a tudat archaikus rétegeit kapcsolja be. Vagy ez kapcsolódik be, mert ez sem tudatos döntések eredménye. Az erdőjárás amúgy is akkor az igazi, ha álomszerű. Persze az is lehet, hogy ez az álomszerűség csak egy másfajta ébrenlét szinonimája. Nem tudom. Néha magam is megijedek, hogy mennyi mindenre nem emlékszem, amire emlékeznem kellene. Borbély Szilárd írja, hogy a folyamatos szorongás kiradírozta emlékeinek jó részét. Lehet, hogy én is így jártam, mert voltak az életemnek olyan szakaszai, amelyekben a szorongás volt a meghatározó. A különféle lelkiállapotokhoz köthető térélmények ebből a szempontból intaktak. Ilyenkor mintha nem is én emlékeznék, hanem valaki vagy valami bennem.

A vers utolsó szakaszából a „minden a legmélyebbről / ismerős” rész nagyon finoman kapcsolódik össze a korábban olvasható foggyökérrel. A foghúzással járó testi fájdalom eredete és a legelső érzések közé utalt fájdalom a mélységben lel egymásra, előbbié a testi tér, utóbbié az idő mélysége. Számomra mindig izgalmas kérdés, hogy költői ötletről van-e szó vagy intuitív gondolatfűzésről. Tervezett volt, hogy a foggyökér és az ősi fájdalom mélysége összeér?

Erről volt szó fentebb, és ez a pontos kifejezés rá, amit a kérdésében használt: intuitív gondolatfűzés. A fene se gondol ilyesmire versírás közben. Egyszerű lélek vagyok, nem jellemző rám a dolgok túlgondolása. Az, hogy „minden a legmélyebbről ismerős”, alapvető világtapasztalatom. Amire persze nem tudok magyarázatot adni. Mert ezzel együtt az is igaz, hogy folyamatosan csodálkozom. Apróságokon és kevésbé apróságokon egyaránt. Hamvas Béla Karneváljában van egy szereplő, Doktor Boromeus, aki sokszor elmondja, hogy ő nem tudja megszokni az életet. Egyszerűen képtelen rá. Mindenre rácsodálkozik, minden előtt értetlenül áll. Ez a kettő együtt működik bennem. A „minden a legmélyebbről ismerős” és az élet megszokhatatlansága. Elvileg ki kéne zárniuk egymást, mégis jól megvannak együtt.

A záró mondat általánosít, a „kora reggeleken” szókapcsolat eltávolítja a verset az eseti fájdalomról, miközben az íny még lüktet. Mi döntött az általánosító befejezés mellett?

Hogy mi döntött, azt nem tudom. Talán Henry David Thoreau, aki azt írja a Walden című könyvében, hogy „An early-morning walk is a blessing for the whole day”. Vagyis egy kora reggeli séta áldás az egész napra. A kora reggelekben valóban van valami áttetsző, valami nyílt, ami aztán a nap előrehaladtával szépen bezárul. Ezért is jó, ha legalább a versben most már mindig kora reggel lesz. Mert egyébként igazat kell adnom a Moritz Heimann nevű német írónak, aki Fogfájás című esszéjét ezzel a mondattal indítja: „A fogfájás minden egyéb baját még az a fatális tény is tetézi, hogy nem érdekel senkit.”

(Fotó: Máth Kristóf)