2009 óta a Szófiai Egyetem vendégoktatója vagy, emellett pedig rendszeresen jelennek meg kritikáid, főként szépirodalmi kötetekről. Hogyan befolyásolja ez a fizikai távolság a kortárs irodalmi folyamatokra irányuló figyelmet?

Könnyű lenne azt mondani, hogy az internet korában a földrajzi távolság már nem számít (közben voltam négy évet Bakuban is!), mindent el lehet olvasni a gépen, de a helyzet ennél bonyolultabb, és pláne az volt 10-14 évvel ezelőtt. Hadd kezdjem ott, hogy kritikusként elég sok barátot vesztettem már el kritikák miatt (sokan elküldik a könyvüket, és ha elmondom, netán megírom róla a véleményem, megsértődnek – tudnék mesélni), de az, hogy kevesebbet jártam a pesti irodalmi körökbe, a nyomás alól felszabadított. Másrészt korábban afféle megélhetési kritikus voltam, fontos kiegészítése volt a jövedelmemnek az a kis honor, amit az írásokért kaptam (sokszor forintra annyit, mint mostanában), a külföldi munka kínálta nagyobb anyagi biztonság viszont a szorongás alól is felszabadított. Tehát szabadabban, bátrabban, talán még „vagányabban” is írhattam, kicsit a magam uraként.

Viszont nagyon hiányoztak az irodalmi élet pletykái: egy-egy könyvbemutatón vagy más rendezvényen, és főleg utána egy asztal körül nagyon sok információt kaptam én is arról, hogy az írók, költők, irodalmárok min dolgoznak, min gondolkoznak, merre tájékozódnak, mit olvastak épp, és arról mi a véleményük, az új (sőt a közelgő) megjelenések közül mi fontos, kihagyhatatlan, kolosszális vagy épp szemétbe való. Korábban nem is sejtettem, hogy ezek az információk milyen erősen orientálták a figyelmemet és a véleményemet, mennyivel könnyebbé tették a kritikusi működésem. Mondhatod, hogy ennek a hiánya is szabadságot adott, de én azt hiszem, inkább magányossá tett. Szakmai értelemben biztosan. A tízes évek második felében volt is pár év, amikor nem nagyon írtam kritikát. Aztán megpróbáltam újrafogalmazni, hogyan is kellene ezt jól csinálni – úgy, hogy a kívülállásomat, a függetlenségemet is kamatoztatni tudjam. Ezután arra kezdtem figyelni, hogyan lehetett volna egy könyv jobb vagy még jobb, magyarán a hibákra koncentráltam, sok negatív kritikát is írtam. Talán szerkesztői szemlélet ez – de már utólag, a megjelent könyvről gondolkodva. Néha talán jó dolgok sülnek ki ebből. Vannak azért jó visszajelzések.

A kritikádban a Légzésgyakorlatok pontos, ritmizált, ugyanakkor nem kötött formát alkalmazó líranyelve kapcsán az angolszász hagyományt említed, például a Gerevich András által is fordított Seamus Heaney és Frank O’Hara költészetét. A kortárs irodalomkritikában általában kevésbé érvényesül komparatisztikai perspektíva. Mennyiben tekinthető kihívásnak az irodalomkritikában a világirodalmi párhuzamok és hatások felszínre hozása?

Sajnos nem sok óráján voltam, de az egyetemista éveim egybeestek Szegedy-Maszák Mihály munkásságának egyik aranykorával, és azt hamar megértettem, hogy a magyar irodalom természetesen nem egy zárt tó, inkább egy öböl, ahová beáramlik a nemzetközi irodalom néhány tendenciája, és ahonnan aztán, néha, apály vagy dagály idején (már belezavarodtam a képbe), visszajut valami figyelemre méltó a világirodalom tengerébe, sőt óceánjába, ha már. Teljesen természetes, hogy az idegen nyelveken jól olvasó magyar szerzők rengeteg ötletet merítenek akár tudatosan is az olvasmányaikból. Vannak, mint például Gerevich András, akik itt-ott jelzik a forrásaikat, mások inkább eredeti ötletnek tüntetnek fel innen-onnan ellesett és kreatívan továbbgondolt poétikai megoldásokat. Szerencsére különösen a negyven alatti magyar szerzők esetében már magától értetődő a magas szintű nyelvtudás, az utazás, a rezidenciaprogramokon való részvétel, a személyes kapcsolatok építése, sőt sokaknál a fordítói munka is – ez biztosan termékenyítően hat a magyar költészetre.

De ahhoz, hogy egy kritikus képes legyen követni ezeket a folyamatokat, legalább Szegedy-Maszák Mihálynak kellene lennie, de ettől én is nagyon messze vagyok. Ugyanakkor a 1749, a magyar irodalmi folyóiratokban is egyre gyakrabban megjelenő világirodalmi blokkok, a költők a kérdésedben is megemlített fordításai valamelyest segítenek tájékozódni. Habár ez valójában csak a felszín felszíne.

Azzal nyugtatom magam, hogy én mégiscsak magyar verseket olvasok, azokról írok, és a saját ízlésem és tudásom szerint akkor is el tudom dönteni, hogy mi jó, mi nem sikerült, mi hogyan lehetett volna jobb vagy még jobb, ha nem ismerem a kortárs angol-amerikai, pláne nem a brazil és az egyiptomi költészetet. Jó, ha egy magyar költő ezeket olvasva és megértve inspirálódik, jó, ha sajátjává tesz ötleteket, de ez még nem garancia arra, hogy az ezután írt magyar vers a magyar olvasónak is érdekes lesz. Nem garancia, ugyanakkor jó esély, persze.

Gerevich András a Krusovszky Dénesnek adott interjújában (Magyar Narancs) költészetének férfiszerelemhez kapcsolódó vonulatát hangsúlyosan megkülönböztette a politikai aktivizmustól, amely szerinte inkább a publicisztikai írásaiban érzékelhető. Mit gondolsz, lehet a mai közéleti, politikai diskurzusoktól eltávolodva olvasni a kötet verseit?

A kritikámban írtam is arról, hogy a Gerevich András-versekben megjelenő beszélők mennyire visszafogott, visszahúzódó, tulajdonképpen a saját szűk környezetük nyugalmára és az ott átélhető boldogságra törekvő figurák. Őt mint költőt ennek az intim, csak kevesek által ismert szférának a finomságai érdeklik, egy-egy tárgy helye, a tárgyak közötti mozgások, a szerelemesek közötti interakciók, szavak, érintések, a mellbimbókra helyezett csókok és persze a nyers szeretkezések. És egy-egy barát elvesztése, halála.

De írtam arról is, hogy a cím (és a címadó vers) mégiscsak kiáltás, méghozzá levegőért, térért, szabadságért, a József Attila-i Levegőt! nyomdokán („Ki tiltja meg...?”). Ha az imént emlegetett intim szféra is egyre szűkebb lesz a külső nyomás miatt, ha bezáródnak az ablakok és a kijáratok, ha az érzései valami olyasminek bélyegződnek, amitől a gyerekeket meg kell védeni, azaz valami rosszá, fenyegetővé, akkor nem csoda, hogy a versben is térért, levegőért kiált. Vagy légzésgyakorlatokat végez, hogy meg tudjon nyugodni. Ez is, az is részéve teszi ezt a kötetet a mai politikai diskurzusnak – de megint csak azzal az eleganciával, jólneveltséggel, ami egyébként is lényegi eleme ennek a költészetnek, az indulása óta. Nem kell mindent kimondani, elég ilyen módon jelezni – erre is utaltam a kritikám címével.

Írásod egyik tételmondatában jegyzed meg, hogy Gerevich korábbi köteteinek központi témája a szerelem és az intimitás volt, a Légzésgyakorlatokban viszont előtérbe kerül a rombolás, a pusztulás és a halál képzetköre. Érdekes volt ezt olvasni Lapis József recenziója után, amit az Egy lehetséges változat (2016) című kritikakötetedről írt. Lapis megjegyzi, hogy a könyved gyakran előforduló szavai között szerepel a szomorúság, a magány és halál. Természetesen ez kiemelt hangulati jegye Gerevich kötetének. Mégis, az erre való kritikusi figyelem, érzékenység mennyiben kötődik egyfajta ízléspreferenciához, egyéni gondolkodás- és olvasásmódhoz – ahogy azt Lapis sejti?

Épp a Jelenkorban írtam Tatár Sándor kötetéről (2022/3.), de azóta is foglalkoztat, amit ott próbáltam megfogalmazni: sok művelt, nyelveket beszélő, a magyar költői hagyományt jól ismerő, a formával és a nyelvünkkel is jól bánó költőnk van, akik valahogy nem találják a tehetségükhöz illő témát, és alibiproblémákról vagy épp a problémátlan boldogságról írnak verseket. Ezeket unom (szerintem sokszor maguk a szerző is unják), és azokat a verseket keresem és szeretem, ahol szívet érintő, netán összetörő kérdések kerülnek elő: a kapcsolati problémák, a családon belüli aljasságok, a veszteségek vagy épp a magánytól való félelem, ami valószínűleg az előző három témakörnek is a forrása. Pár hete a lapotok egykori főszerkesztője, Csuhai István járt Szófiában, talán nem haragszik, ha elmesélem, miről beszélgettünk. Arról, hogy rengeteg „aktuális” verset kap, olyat, amit a szerzők szerint már a héten közölni kellene az ÉS-ben. Legtöbbször a politikára reflektálnak ezek, de amikor megnyílik egy jó kiállítás Pesten, ömlenek a képekről szóló szövegek a szerkesztőségekbe. Rothko, Bosch, Gulácsy. Ez csak megerősített abban, amit eddig is gondoltam: a költők mindenképp írni akarnak, de mivel a tabuhoz nem nyúlnak, félnek vagy a képességük kevés hozzá, áltémákat keresnek. Festményekről verselnek és hasonlók. Nekem ez nem kell, köszönöm.