Debütáló szerzőinktől mindig kérünk egy rövid bemutatkozást, melyben az íráshoz való viszonyra, az eddigi pályára kérdezünk rá. Kérlek, mesélj kicsit ezekről, illetve bármiről, ami érdekes lehet a Jelenkor olvasói számára! 

Lassan 10 éve publikálok verseket, és tavaly nyáron derült ki, hogy a Jelenkornak még sosem küldtem verset, amikor Mohácsi Balázs rákérdezett, hogy van-e ennek oka vagy küldenék-e. Valószínűleg a figyelmetlenségem az oka. Bár az írással való viszonyom sohasem a megjelenésről vagy az olvasókról szólt, sokkal inkább az írásról magáról. Amikor az első kötettervemet összeállítottam még a rímes verseimmel, egy-két évvel azelőtt, hogy publikálni kezdtem volna, emlékszem, azt mondtam magamnak, ha ez most tetszik egy kiadónak, akkor folytatom, ha nem, akkor gazdag leszek, és minden pénzemmel az irodalmat támogatom majd, és elfogadom, hogy én nem leszek sosem az aktív formálója, csak segítője. Aztán az Accordia Kiadó lelkesen fogadta a kéziratot, bár én végül visszaléptem. Elkerültem műhelyekre, elkezdtem publikálni, és figyelni, mi az, ami megmozgat íráskor és olvasáskor, mi az, ami érdekel a művészetben, illetve elkezdtem megfogalmazni magamnak, mi az, amit én ebből csinálni akarok. És örülök, hogy az első kötetem végül csak 2017-ben jött ki. Talán ezeknek a dolgoknak, legfőképpen a sokat vitatott jó helyen és jó időben levésnek mindig megvan a jelentősége. Vagyis legfőképpen, hogy ez is csak türelemjáték. Így voltam és így vagyok most is az írással, nincsen bennem semmi biztos, csak az, hogy szeretném csinálni és emiatt fogom is.

Rátérve a versre: a kisebbségi kérdéseket tematizáló költészet nehéz kettőssége, hogy a szöveg egyrészt kulturális hídként biztosít átjárást a többségi társadalom és a kisebbségek között, miközben szerzője – ahogy például Donna Kate Rushin híres Hídverséből is tudjuk – teljes joggal ódzkodhat a hídépítéssel járó szereptől. A te esetedben hogy működik ez?

Nehéz ez. Egyrészt nagyon erősen hat rám Rushin verse, érzem a dühöt, ami belőle árad, de azt is tudom, hogy ez a düh valójában nem a szerepnek szól, hanem a szereppel járó feladat hiábavalóságának. Mennyire ősi érzés ez, ha már Platón is írt róla egy barlanghasonlatot? Nagyon sokáig voltam olyan ember, aki igyekezett lenyomni mások torkán valamit, mert segíteni akart. Felhívni a figyelmet valamire, amit a másik még nem lát, emiatt újra és újra rossz döntéseket hoz vagy visszazuhan rossz tudatállapotokba. Ezt sokszor azzal próbáljuk feloldani, hogy elmagyarázzuk, lehet máshogy, rávilágítunk a pontokra, amikre a másik nem tud vagy akar még rálátni. Azt gondoltam, ha a másiknak egyedül félelmetes a sötétbe nézni, majd én tartom a lámpát és segítek, mert ha tudja, hogy itt vagyok és bízik bennem, akkor máris könnyű lesz, és többé nem fog neki fájni, nem lesz rossz neki. Ezt csináltam a családommal, barátaimmal, szerelmeimmel, és idővel rájöttem, hogy mekkora szorongást tud ez okozni a másikban, illetve hogy milyen hamis kontrollérzetet kelt bennem az, hogy én rálátok valamire, és segítek azt megoldani, pedig valójában sosem tudhatom igazán, mi a jó valaki másnak. Ennek az ellentétéből fakad valójában a düh, ami áthatja Rushin versét, hogy nagyon segíteni akarunk, és nem tudunk, és néznünk kell a másikat szenvedni, mert valójában tényleg az van, ahova ki is futtatja a verset, hogy a lámpát én tarthatom, de azt, hogy a másik odafordul-e, akarja-e látni, akar-e vele foglalkozni, abban nekem nincs szerepem és nem is lehet. Szerintem ha ezt elfogadja az ember, és pusztán odafordulásból, szeretetből képes a lámpát tartani, de nem várja el, hogy képes legyen a másikat megváltoztatni, vagy hogy a másik ténylegesen kezdjen ezzel a fénnyel valamit vagy csak évek múlva kezdjen vele bármit is, szóval akkor talán lehet ezt úgy is, hogy ne okozzon ekkora mérhetetlen indulatot bennünk.

Kicsit így vagyok a társadalommal is. Sokáig volt bennem szándék, hogy változtassak, meddő kommentháborúkba szálltam bele, aztán egy idő után elengedtem. Nagyon sokáig nem írtam ennyire direkten a leszbikusságról, mert sosem akartam leszbikus költő lenni, ahogy a saját identitásommal való munkát sem verseken keresztül akartam elvégezni. Azt érzem, hogy mostanra rendben vagyok ezzel a részemmel, és igen, van bennem egy ilyen „csakazértis” érzés, hogy ellensúlyozzam azt, ahogy társadalmilag a szexualitás kérdéséhez állunk: a fóliázást, a boltokból való kisöprést, a gyűlöletkeltő beszédeket... Olyan nő szeretnék lenni, aki mindig beleáll ezekbe, akkor is, ha szorong tőle. De nem célom, hogy híd legyek, hogy meggyőzzek bárkit vagy nagy változásokat érjek el, hiszen tisztában vagyok azzal is, hogy kevesen olvasnak verseket ahhoz, hogy ez megtörténjen, de ha esetleg mégis, annak persze tudnék örülni. Szóval tartom a lámpát.

A címben szereplő „fogmosás közben” szókapcsolat egészen konkrét szituációt mutat, és az önvizsgálat mellé önkéntelenül is odaképzeljük a fürdőszobai tükröt. Blődnek tűnhet a kérdés: milyen helyzetben született a versötlet?

Az az igazság, hogy nem emlékszem, de lehet, hogy fogmosás közben, mivel sok versötletem született már a fürdőszobában. Most, hogy belegondolok, az tűnik érdekesnek, hogy a fogmosás mennyivel mélyebb rétegeket rejt még. A fogmosás közben észrevett hajszál sok versben és filmben visszaköszön, de például azt is mindig elteszem magamban képileg, amikor két fogkefe egy fogmosópohárban egymásra dől, összeér. A fogmosás intim helyzet, rétegzett jelentésekkel, elég, ha az étkezéssel kötjük össze, amit pszichológiailag sokféleképpen lehet elemezni. Közben mégis egy alapvető automatizmus, ami közben az ember rendszerint elkalandozik.

Időről időre találkozunk a második hold jelenségével a sajtóban, legutóbb a 2023FW13 nevű, március végén felfedezett aszteroida kapott nagy visszhangot. A filológiai hitelesség kedvéért: erről az űrszikláról van szó, ugye? És amennyiben március–április fordulóján kezdted el írni a verset, amelyet május elején küldtél a Jelenkornak, akkor körülbelül egy hónapig kellett, hogy csiszold a kéziratot. Így volt? S ha igen, mennyire jellemző a hasonló terjedelmű verseknél ez az egy hónapos formálódás?

Nagyon Sherlock Holmes-i kérdés, és egyébként valóban körülbelül így volt, és erről az űrszikláról van szó. A verset egyébként az Énnekem fáznom kell és epekednem című felolvasásra írtam, amit az SZX_MCHN, avagy vágyaink meghurcoltatása című darab felvezetőjeként szerveztek meg a Tavaszi Fesztiválra. Egyébként egy hónap szerintem nagyon kevés idő egy vers „készre” csiszolására. Emiatt napi szinten több időt is töltöttem most vele, mint szoktam. Szeretem ugyanis a verseket mindig félrerakni, és később friss szemmel venni elő, amihez alapvetően is minimum egy hónap kell.

Miközben a versbeszélő annak az okait kutatja, hogy miért vált leszbikussá, egyrészt kijátssza a fájdalmas nyelvi közhelyeket („a négy fal között” frázisát és a homok-homokos áthallást), másrészt találgatja a neveltetésből adódó lehetséges okokat (a fiús viselkedést, az anya hiányát), s mindezt a szaglás és főleg az ízlelés érzéki tapasztalataival tölti fel. Nagyon erős, intim gondolatsorról van szó, melynek kapcsán az orális motívumok végül az anya hiányzó karakteréhez kapcsolódnak, egyfajta kézenfekvő pszichológiai megközelítést provokálva. Szándékos fogásról van szó?

Nem. Mármint a gondolatok, amik a versben felvetődnek, nem gondolom, hogy valójában megválaszolnák a kérdést, mitől lesz leszbikus valaki. Rengeteget gondolkoztam rajta, sokat olvastam utána, ezért megvannak a saját gondolataim, de nincs még ezekre egyértelmű bizonyíték. Na meg annyira nagy különbség nincs a kezdeti fejlődési szakaszokban, mentalizációban és ezek hatásainak a felnőttkorra nézve. Ahogy sok hetero nő apát keres maga mellé, sok leszbikus vagy biszexuális nő anyát keres. Ahogy sok hetero nem tud biztonságosan kötődni, rengeteg az elkerülő, szorongó kötődő queer. A szülő figyelme mindenkire hat, de ez leginkább nem a szexualitást határozza meg, hanem a későbbi kapcsolódások nehézségeit.

Az utolsó orális motívum, a köröm hozza játéktérbe a hold tipikusan női attribútumát, ám itt a másik, korábban láthatatlan holdról van szó, ilyen értelemben is működik a coming out erős kifejezése. Sokat gondolkoztam azon, hogy nem túl didaktikus-e az angol műszó, hiszen nélküle is felfejthető a mondandó. Végül azt látom, hogy nagyon jó helye van, a jótékony didaktikánál fontosabb a felhívó erő, a nyelvileg is értett elkötelezettség. Írás közben számodra okozott ez hasonló dilemmát vagy azonnal biztos voltál a megoldásban?

Biztos voltam benne, hogy helye van a „coming out” szókapcsolatnak a versben. Érdekesnek tűnt a gondolat, mennyi minden változik körülöttünk a világban, amiről egyszer azt hisszük, hogy tudjuk, micsoda, később kiderül, hogy valami más. Ez mindig nehéz, de ha az ember megtanulja ezeket elfogadni, akkor az sokat tud adni az életéhez. Főleg most, a covid utáni és háborús időszakban látszik, hogy mennyire nehéz adaptálódni az újhoz, de attól félek, hogy a jövőben még inkább rá leszünk erre kötelezve, úgyhogy muszáj ezt is gyakorolnunk. Az, hogy egy vadidegen ember kit választ szerelmének, szerintem az egyik legalacsonyabb lépcsőfoka ennek a gyakorlásnak.

A vers első harmadában a „Talán”, a végén pedig a „Valahol” ismétlődő formulája szervezi a retorikát. Az egyik gondolati-logikai, a másik térbeli képlékenységet fejez ki, miközben a motívumok jelentésváltozásai (mint a félhold-kő-aszteroida sor vagy az anya többértelműsége) rendkívül ötletesen irányítottak, erős kéz fog rá a versre. Nagy igényed van arra, hogy minél nagyobb kontroll alatt tartsd a szöveget?

Igen, persze. Általában tudom, hogy mi az, amit el akarok mondani vagy mi az az érzés, amit meg akarok fogni, és addig megyek, addig fogom az egészet, amíg odáig el nem jutok. Persze úgy, hogy tudom, van egy szakadék aközött, amit el tudok képzelni, és ameddig el tudok érni.

A magam részéről nagyon szeretem Lundkvist Valahol című versét, az általad is idézett első sorát különösen, a költő nevének olvasása előtt viszont nem ugrott be a verse, sőt sokszori olvasásra is kibillent a név, megakasztja a retorikai folytonosságot, miközben az erőként is értett hiány rendkívül szervesen simul a gondolatmenetbe. Mi döntötte el, hogy Lundkvist az idézet mellett meg is legyen nevezve?

Nem szeretek másoktól átvenni sorokat, nem is jellemző rám emiatt, viszont Lundkvist Valahol című versét időről időre újraolvasom. Szerettem volna, hogy egyértelmű legyen mindenki számára, tőle van az idézet. Na meg visszatérve a híd-szerephez: hátha ilyenkor többen rákeresnek és olvassák majd a verseit.

Végül a verszárlatról kérdeznélek: nemcsak azért erős, mert a poloskák önmagukon kívül több mindent jelenthetnek, hanem a becsukódó ablak miatt is, mely a szöveg eleji zárkózottságra és „a négy fal között” említett közhelyére felel. Az elejétől kezdve keretes versben gondolkoztál, vagy az első sorok visszaolvasásakor alakult így a zárlat?

Nagyon szeretem a keretezést és az ismétlődéseket, a végére valami hétköznapit szerettem volna, ami visszazökkent. Amikor a verset szerkesztettem, éppen panaszkodtak nekem a poloskákra, hogy milyen nagy zajt képesek csapni a szárnyaikkal, mintha a saját termetüknél háromszor nagyobb bogarak lennének, amik mellett félelmetes elaludni. Megörültem a poloskák többértelműségének, szóval akkor el is dőlt, hogy ezzel zárom majd a verset.

(Fotó: Szvetnyik Kata)